„nincs Hang, csak füst, erőtlenül fel-felszikrázó üszök,
mi azért szó nélkül kilépünk a cipőnkből,
mert szent az a hely, ahol állunk"

Visky András A nyelvadomány napja (pünkösdi homília) című tizenöttételes művét olvasom (megjelent a Jelenkor folyóirat 2001/7-8. számában, 754.-758. o., online itt érhető el). A prózaversben áradó szöveg kettős látása egyszerre olvassa a szerző traumatikus kitelepítésélményét és az Igét. A kettő közös fókuszpontjában, a Lélek önbejelentésének eseményében lángnyelvek csapnak fel. A fogság, a barakk-nyomor szenvtelen szavai (a rüh, a tetű, a skorbut képei) és a markánsan bibliai szavak (egy akaraton, égi madarak, Jordán) viskyánus vegyülete gyúlékony anyag.

A főhős testvéreivel és édesanyjával a szökést tervezgeti. De eljön a pillanat, amikor a menekülés végső kérdéseivé nem a technika, az útvonal, a módszer válnak, hanem a nyelv kérdése. Nevezhetjük-e szökésnek a szökést, vagy az őröktől való félelem miatt praktikusabb lenne a „látogatás" szóval illetni? A szökés „haza" történik-e, vagy - mivel a családi házat elkobozta az állam, „ez volna az otthonunk, ez a hely itt, ahol éppen vagyunk?" - teszi föl a kérdést Lídia, az elbeszélő húga, „a család leghivatottabb megszólalója, különös nyelvadomány birtokosa" . A kérdés (és az egész mű) tétje a megnevezés, a jelentés megléte egy végletesen kiszolgáltatott léthelyzetben is. Sőt, éppen ekkor igazán.
A szöveg alcíme és kvázi-műfajmegjelölése radikális állítás a történő Ige és a történő „én" összefüggéséről. A mű ugyanis értelmezhetetlen az általa megszólított bibliai történet nélkül, miközben a homília, azaz igemagyarázat formáját és tartalmát sem követi. Azaz, mint minden jó irodalmi szöveg, többszörösen is határsértő.

Ahogyan pünkösdkor a Lélekkel megtelt Péter is Jóel próféciáján keresztül értelmezte saját történetüket, úgy a pünkösd eseménye is szövegértelmezési folyamatot lobbant lángra és változtat transzformatív eseménnyé, ha nem félünk beletenni a saját történetünket.

Mert alapvetően a történeteink vagyunk. Azok pedig nem csak alakulnak, folytatódnak, kanyarognak, de találkoznak is. Nem létezik önmagában vett, lezárt, állandó identitás. A történetünk sem rögzített, hiszen mindig onnan látjuk, ahol épp vagyunk, ahonnan értelmezzük a megtörténő ént. És az értelmezés sem magányos, egyéni tett, közösségeink értelmező közösségek is, közösségben alkotjuk meg önmagunkat.

Az egyház is ilyen értelmezői közösség, amely azonban önmagát egy Istentől való radikális értelmezői eljárásra vezeti vissza. A megértés váratlan, szubverzív eseménye közösséggé teszi a messziről jött emberek tömegét. Pünkösd végletesen személyes, egyedi („mindenki a maga nyelvén hallotta" - ApCsel 2,46), és ugyanannyira közösségi, hiszen éppen egy csoporttá formáló megértés eseményéről van szó: „mindazok pedig, akik hittek, együtt voltak..." (ApCsel 2,47.)

Visky pünkösdi homíliája elsősorban nem a Biblia történeteit értelmezi (Józsué átkelését, Mózes és a csipkebokor történetét, vagy épp pünkösdöt), sokkal inkább az igei történet értelmezi a prózaverset: az Apostolok cselekedetei 2. része nélkül nem értjük, miért szent esemény a barakk tetejének leégése. Sőt, a szöveg mintha azt sugallaná: a bibliai keret nélkül saját történetünk teljesen értelmetlen, egymástól elszigetelt események sorozata. Csak a szent történetre nézve bír bármilyen érvénnyel a vers zárlata: „mi azért szó nélkül kilépünk a cipőnkből, mert szent az a hely, ahol állunk". A zárlat egyszerre idézi a lángnyelvek leszállását és Mózes találkozását Istennel (vö. 2Móz 3,5). Mindkét esemény Isten közvetlen beavatkozása egy-egy egyén, csoport, nép történetébe.

Mózes a hozzá szóló hang nevét faggatja, és olyan választ kap, ami további identitás- és megnevezésbeli kérdéseket vet föl. („Ki vagyok én..." – 2Móz 3,11; „Ha... megkérdezik tőlem, mi a neve, mit mondjak nekik?" - 2Móz 3,13)A messziről jött tanítványok találkozása a Lélekkel szintén komoly értelmezési aggályokba ütközött: el kellett határolni a Szentlélekkel megtelt és a részeg viselkedés kódjait, amire Péter nem tudott jobb érvet, mint hogy„hiszen a napnak harmadik órája van" (ApCsel 2,15).

Visky András szövegében az értelmezés sokkal kevésbé explicit, azt – irodalmi szöveg lévén – ránk, olvasókra bízza.Mivel azonban a mű minden szenvtelenségével együtt is minden utalásával az Igére néz, nem értelmezhetjük másként a szöveg kínálta eseménysort, mint Isten megjelenését a barakk lángoló tetejében. A kitelepített család kényszerszállásának teteje egy villámcsapás hatására elemésztődik, épp amikor a hétgyerekes család egyik tagja szenvedélyes beszédet intéz a szökési tervet kritizáló anyához. A szöveg mindezt szenvtelenül írja le, a reményt nem saját magába, nem a retorikába helyezi, hanem egy - újra és újra hivatkozott, megidézett - másik szövegbe. És a fogságtörténet ebben a mozzanatban szabadítástörténetté lesz, mert amikor A nyelvadomány napja szereplői kilépnek a cipőjükből, a gerendát emésztő lángnyelvek idézőjelekké lesznek, ők pedig már nem nézik, hanem olvassák a lángoló tetőt.

Idézni: hitbeli cselekedet. Az idézett szöveg, akár a hitben élő ember, kettős állampolgár. Itt és most jelentéssel bír, de a jelentés nem e világból való. 

Kép: Füle Tamás; mapio.net

Visky András1957-ben született Marosvásárhelyen. Édesapja a köztiszteletben álló református lelkész, Visky Ferenc volt, akit az '56 utáni ideológiai tisztogatás politikája idején, 1958-ban 22 év börtönbüntetésre ítélt a román kommunista vezetés (ebből hat évet le is töltött). Nem sokkal ezután feleségét, Visky Júliát és gyermekeit - köztük az ekkor kétéves Visky Andrást - a Bărăgan-alföldi táborba internálták. Miután édesapja 1964-ben szabadult, a család is hazatérhetett kényszerlakhelyéről. A kitelepítésélmény a szerző műveinek meghatározó témája.