Az elmúlt két évben az új típusú hittanoktatás keretében, állami iskolákban vállaltam néhány hittanórát felső tagozatban, az 5–7. osztályos csoportokban Dunakeszin. Azért, hogy meglássam milyen is ez az új kihívás, bepillantsak a köznevelés területére, és megtudjam, hogyan segítheti ez az oktatási szerkezet egyházunk épülését. Mert egyházként akkor van értelme beleállni egy ilyen járomba, ha majd ebből aratni is tudunk.
Nagyon sok nehézségről, megoldatlan kérdésekről hallunk ezzel kapcsolatban, de most arról is írok, hogyan lehet mindenek ellenére örömet találni. Előrebocsátom, hogy nincs pedagógusi képzettségem, így törvényesen ugyan, de mint hozzá nem értő lelkész tanítottam a diákokat. Ebből kifolyólag pedagógiailag valószínűleg szakszerűtlen, elavult és darabos vagyok, mégis fontosnak tartom megosztani, amit megéltem.

Első órán találkoztam a református hittant választó diákokkal, és kölcsönösen meglepődve farkasszemet néztünk egymással. Ők mint akik soha nem láttak még iskolában lelkészt, én mint aki utoljára húsz éve találkoztam ilyen korú csoporttal ifitáborban. Nekik is bizonyos értelemben sokkoló volt, hogy bemutatkozáskor csak a bal fülemet tudtam mozgatni, nekem is újdonság volt 14 év egyetemi közeg után ilyen fiatalok közé ugrani. Sejtettem akkor is, hogy a hittan nem lelkésznek való vidék.
Fél sikert jelentett, hogy férfi vagyok, de nem mentett meg attól, hogy diákosan átvágjanak, ahol tudnak. Igyekeztem felkészülni korosztályos élethelyzetekből, kérdésekből, de igazából fogalmam sem volt milyen kapcsolatrendszerekben, miféle virtuális világban élnek, mi érdekli őket. Például a szexualitás terén sokkal többet láttak, mint amire számítottam (mindent) – ebben az ügyben mindenképpen van tennivalónk, mert mind az egyházi tabukkal, mind a múlt századi hozzáállással elbeszélünk mellettük.

A legnagyobb megdöbbenés az volt számomra, hogy a hittankönyvekben hiába vannak jól megfogalmazott gondolatok és kérdések, a csoport jelentős része nem tud értelmesen olvasni. Ez olyan adottság, amelyet nem hagyhatunk figyelmen kívül. Továbbá nincs olyan magától értetődő vallási intelligencia, amelyre építhetnénk. Hiába van visszacsatoló kérdés a Miatyánk egyik sorára, nem ismert a Miatyánk (jó lenne egy alapszöveges melléklet tenni a tankönyvekbe is). Igazán csak akkor tudtam megragadni őket, amikor a leckét sikerült egy történelemből, irodalomból, földrajzból vagy más tárgyból ismert tananyaghoz kötni. Itt természetesen nem mindig tudtam, hogy miről hallottak már, így néha mellélőttem, de többször is volt, hogy ez sikerült, és a szünetben is kérdezgettek még. Ezt a részét mindenképpen erősíteni kell a tananyagnak, konkrét átkötésekkel és utalásokkal más tárgyakhoz. Egy kétszakos hittanárnak a másik szakja miatt sokkal több esélye van, mint egy lelkésznek, ezért a hittanár képzésben a teológia és a másik szak összekötésére sokkal nagyobb hangsúlyt kell tenni, mert ezen nagyon sok múlik. Informatikusként is próbáltam megszólalni, de a számítógépes szerepjátékokba menekülő és abban élő fejeknek nem volt egyszerű elmondani, hogy digitális, bináris közegbe darabolódott lényük mennyivel többet nyerhet a természetes kapcsolatokban, vagy egy többrétegű vicc élőben mennyivel humorosabb. Természetesen jöttek a menjünk-ki-az-udvarra-mint-a-másik-csoport kérések, amivel nagyon nehéz versenyezni. Nincs mese, ki kell menni, de érdemes ezt is okosan kihasználni. Beálltam én is focizni: két lőtt góllal többet értem el, mint két hónap fegyelmezési erőfeszítéssel, és ellenálló diákokat is meg tudtam nyerni. Mert majdnem minden csoportban vannak szeretetéhes ellenálló diákok, akiket jobb híján, vagy a gyermek akarata ellenére írattak be református hittanra. Egy-két diák agyon tudja vágni az órát, ezzel a legnehezebb szembesülni, mert szinte lehetetlen megtalálni a közös nevezőt: nemcsak a hittan, de az ég világon semmi nem érdekli őket, ami szerintem érdekes. Ezzel a problémával nem igazán tudtam mit kezdeni, meg kellett szokni.

Ami viszont a legjobban foglalkoztatott, és amin mind lelkésztársammal, mind a gyülekezeti hitoktatókkal együtt folyamatosan gondolkoztunk és imádkoztunk, egy általános dilemma volt. Az iskolai hittanosokat hogyan fogjuk a gyülekezethez kötni? Mimódon lesz az iskolai közegben összegyűlt csoport egy közösségi védőhálót alkotó ifi, és mikor jönnek el családostul a templomba? Reményik Sándor „és”-e a „Templom és iskola” között ebben a helyzetben teljesen láthatatlan. Megpróbáltunk egy pénteki ifit összehívni a társaságból, külön meghívókat írtunk. Alig páran jöttek el, mert sajnos abban az időpontban edzés, szakkör és miegymás van – ha pedig ennek nincs prioritása a szülők szemében, nem fog jönni a gyermek sem. Lelkésztársammal együtt elkezdtük végiglátogatni a családokat, amivel nagyon sokat megtudtunk a gyermekek hátteréről, a szülőkkel is együtt tudtunk imádkozni, de ez sem lendített azon, hogy a családok templomba, a fiatalok ifibe jöjjenek. Szerveztünk szombati kirándulást Királyrétre, de itt is csak pár fiatal jött el – szombaton fontosabbak a családi programok, egyéb elfoglaltságok.

A meddő próbálkozások után új ötletünk támadt, a mission-in-reverse szellemében az iskolai közegből kiindulva: szervezzünk tanulmányi kirándulást! Egy évben egyszer a hittanosokat, mint tantárgyhoz kötődő csoportot iskolaidőben megfelelő módon ki lehet kérni az iskolából, és el lehet vinni őket tanulmányi kirándulásra. Ez sikerült: az utolsó pillanatban is jelentkeztek még, így végre huszonöt fiatal került a buszba. Az ipolytarnóci ősmaradványokhoz mentünk el, ahol részt vettünk a remek tanösvényes idegenvezetésen, majd megbeszéltük amit láttunk és megismertünk: milyen nagy az a világ, amelyet Isten teremtett, gondviselésének része nem csak a mi hajszálunk és életünk, hanem a millió évek is! A lábnyomokból kirajzolódó ősállatok milyenek lehettek? Összekapcsoltuk az ismeretlen fenevadakat a bibliai ismeretlen állatokat (Leviatán és Behemót, Jób 40), amelyben Isten csodálatos teremtői munkáját is megéreztük. Az egykori szubtrópusi tengerfenéken gyalogolva cápafogak között része lehettünk valami megfoghatatlanul óriásinak, amelybe mi, dunakeszis hittanosok ebből a kis korszakból belecsöppentünk.

Az élmény annyira megfogott minket, hogy a fiatalok már akkor jelezték, hogy egy esetleges nyári táborba szívesen jönnének, és a most meghirdetett augusztusi táborba már több mint húszan jelentkeztek. Isten áldásával ebből egy kisifi lesz! Mert ha nem tudjuk egyből a templomba hívni őket, próbáljuk meg kimozdítani őket az iskolából a természetbe, ahonnan már látszik a templom tornya is. Hidat kell építenünk a kötelezően választható hit- és erkölcstan és a nem kötelezően választható templom között. Ez talán az egyik módja annak, hogy a két népszámlálás között tegyünk valamit azért, hogy ne olyan eredménnyel szembesüljünk 2021-ben, mint 2011-ben.

Kodácsy Tamás

Kép: Szentkirályszabadjai Református Gyülekezet