Aki nem engedelmeskedik ennek a meghagyásnak, és nem tiszteli az Izrael Istenében bízókat és a hozzá fohászkodókat, nem vendége a szent sátornak. Sokkal inkább ahhoz hasonlítható, akinek nincs menyegzői ruhája, és mindhiába van belül, az Istent és egymást tisztelők közösségében, a külső sötétség az igazi hazája.
Ne állítsuk a keresztényekről, még kevésbé magunkról, hogy a hozzánk közel álló tisztelete - beleértve Isten választott népét, a hitben nagyobb testvéreinket - magától értetődő része, gyakorlata volna mindennapi életünknek. Különösképpen vonatkozik ez a más nyelvet beszélő megbecsülésére, elismerésére. Keresztény ember, az, aki az „evangéliumi fordulat" ajándékában részesült, önmagát nem határozhatja meg a másik ellenében. A másik ugyanis, az legkivált, akit ösztönösen, a sejtjeimbe ivódott törvény hatalma alatt gyűlölök, a történelem kikutathatatlan alakulása miatt könnyen meglehet: éppen ősanyám nyelvét beszéli. Mózes törvényében azt olvassuk: „Sem ammonita, sem moábita nem léphet be az Úr közösségébe, még a tizedik nemzedékük sem léphet be az Úr közösségébe sohasem, mivel Egyiptomból való kivonulásotok idején útközben nem mentek elétek kenyérrel és vízzel". „Sohasem", hangzik a törvény szava, legfennebb valamikor a tizedik nemzedék után. A Megváltó nemzetségi táblázatában a moábita Ruth Jézus ősanyjaként szerepel, a két nép közötti ellentétet tehát az embertől született és a törtvényt maradéktalanul betöltő (a moábita őstől harmincadik nemzedéknek számító) Jézus Krisztus saját anyja iránti kötelező, a Törvényben előírt tisztelete oldja fel.
Magyarnak leni sem jelent mást, mint kinyilvánítani a másik, sőt az „egyetlen Másik", az „abszolút testvérünk" iránti feltétel nélküli megbecsülésünket. Sohasem elvont, mindig konkrét cselekvésre szólíttatunk fel: elé menni, kenyérrel és vízzel. Kenyér és víz: szó szerint vagy átvitt értelemben, mondanám, de a pillanatnyi helyzetemre érvényes értelmezést a Lélekre bíznám.
A másikban a Teremtőt tiszteljük meg, aki azzá tett bennünket, saját döntése szerint, akik lettünk, és akivé lennünk folyamatos feladat.
Magyar sem azért vagyok, mert ez a legjobb, legértékesebb, genetikailag a legtisztább, mind közül pedig a leginkább szeretetre méltó. Hanem azért, mert ez az egyetlen lehetőség számomra, hogy krisztusi identitásomat megéljem. Ha tehát ismét megválaszthatnám etnikai identitásomat, akkor újfent nem választanék, mert csak a szabad elfogadásban lehetek és vagyok leginkább az, akinek kegyelem által lennem adatik.

Visky András

Megjelent a Kis Tükör 2003. márciusi számában.
Kiadja a CE Koinónia. E-mail: koinonia@mail.dntcj.ro