"Az anyagi javakon és birtokolt értékeken alapuló identitásmeghatározás hamis utakra csábít. Megtéveszt és manipulálja az embert. Ha attól vagy valaki, amid van, akkor vesztesként egy perc alatt semmivé válhatsz."
Bagdy Emőke
Kenyér és víz
A Szentírás a tiszteletet, a tiszteletadást, tehát a másik teremtettségének és ebből fakadó különös értékének az elismerését az istenfélelemmel, sőt Isten szentségével kapcsolja össze. A Tóra-liturgiának is tartott 15. zsoltárban Dávid fölteszi a kérdést: „Uram, ki lehet sátradnak vendége, ki tartózkodhat szent hegyeden?" A negyedik versben így válaszol: aki „tiszteli azokat, akik az Urat félik."
Aki nem engedelmeskedik ennek a meghagyásnak, és nem tiszteli az Izrael Istenében bízókat és a hozzá fohászkodókat, nem vendége a szent sátornak. Sokkal inkább ahhoz hasonlítható, akinek nincs menyegzői ruhája, és mindhiába van belül, az Istent és egymást tisztelők közösségében, a külső sötétség az igazi hazája.
Ne állítsuk a keresztényekről, még kevésbé magunkról, hogy a hozzánk közel álló tisztelete - beleértve Isten választott népét, a hitben nagyobb testvéreinket - magától értetődő része, gyakorlata volna mindennapi életünknek. Különösképpen vonatkozik ez a más nyelvet beszélő megbecsülésére, elismerésére. Keresztény ember, az, aki az „evangéliumi fordulat" ajándékában részesült, önmagát nem határozhatja meg a másik ellenében. A másik ugyanis, az legkivált, akit ösztönösen, a sejtjeimbe ivódott törvény hatalma alatt gyűlölök, a történelem kikutathatatlan alakulása miatt könnyen meglehet: éppen ősanyám nyelvét beszéli. Mózes törvényében azt olvassuk: „Sem ammonita, sem moábita nem léphet be az Úr közösségébe, még a tizedik nemzedékük sem léphet be az Úr közösségébe sohasem, mivel Egyiptomból való kivonulásotok idején útközben nem mentek elétek kenyérrel és vízzel". „Sohasem", hangzik a törvény szava, legfennebb valamikor a tizedik nemzedék után. A Megváltó nemzetségi táblázatában a moábita Ruth Jézus ősanyjaként szerepel, a két nép közötti ellentétet tehát az embertől született és a törtvényt maradéktalanul betöltő (a moábita őstől harmincadik nemzedéknek számító) Jézus Krisztus saját anyja iránti kötelező, a Törvényben előírt tisztelete oldja fel.
Magyarnak leni sem jelent mást, mint kinyilvánítani a másik, sőt az „egyetlen Másik", az „abszolút testvérünk" iránti feltétel nélküli megbecsülésünket. Sohasem elvont, mindig konkrét cselekvésre szólíttatunk fel: elé menni, kenyérrel és vízzel. Kenyér és víz: szó szerint vagy átvitt értelemben, mondanám, de a pillanatnyi helyzetemre érvényes értelmezést a Lélekre bíznám.
A másikban a Teremtőt tiszteljük meg, aki azzá tett bennünket, saját döntése szerint, akik lettünk, és akivé lennünk folyamatos feladat.
Magyar sem azért vagyok, mert ez a legjobb, legértékesebb, genetikailag a legtisztább, mind közül pedig a leginkább szeretetre méltó. Hanem azért, mert ez az egyetlen lehetőség számomra, hogy krisztusi identitásomat megéljem. Ha tehát ismét megválaszthatnám etnikai identitásomat, akkor újfent nem választanék, mert csak a szabad elfogadásban lehetek és vagyok leginkább az, akinek kegyelem által lennem adatik.
Visky András
Megjelent a Kis Tükör 2003. márciusi számában.
Kiadja a CE Koinónia. E-mail: koinonia@mail.dntcj.ro