„Ha tizenkét évvel ezelőtt valaki azt mondta volna: egy nap Isten gyermekeként bizonyságot fogsz tenni Istenről más országban élő, letartóztatott férfiaknak és nőknek, szembekacagtam volna. És lám, ami az embernek lehetetlen, az az Istennek lehetséges!

Az egyik fő akadály abban, hogy Istenhez közeledjek, éppen a nemzetiségem volt. Roma nemzetiségű vagyok. Van egy nővérem és két fiútestvérem. Negyedik és egyben a legkisebb gyermekként születtem a családban. Roma negyedben nevelkedtem és még mindig ugyanabban a roma közösségben élek. Most már harmincévesen, szerető feleségemmel és két gyermekünkkel együtt. Várjuk a harmadik kisbabánkat is. A nemzetiségem azért volt akadály, mert az én családom, mint a legtöbb roma család, nehezen kezdte az életet. Édesapámék puszta szántóföldre építették egyszobás lakásunkat. Én még nem születtem meg, a nagyobbik bátyám mesélte, hogy az elején még ágyunk sem volt, szénát hordtak be és azon aludt a család. Arra viszont már én is emlékszem, hogy ez az egy szoba volt a mindenünk: konyha, fürdő, gyerekszoba és hálószoba.

A másik nagy problémánk a családon belüli és azon kívüli agresszió, veszekedések, verekedések. Még mindig emlékszem azokra az éjszakákra, amikor egy-egy hosszú mulatozás után apám megverte édesanyámat, aki utána el akart menni otthonról. Nekem kisgyerekként gyorsan kellett dönteni: maradok édesapámmal vagy megyek édesanyámmal. Egy másik alkalom, aminek az emléke még mindig bennem él – ekkor már nagyobbacska voltam –: sétáltunk az utcán, együtt az egyik fiútestvéremmel meg apuval. Szembejött velünk az a férfi, akivel rossz viszonyban voltak. Apu vállon fogta, a bátyám meg gyomorszájon ütötte. Még sok ilyen és ehhez hasonló történetünk van, de ebből most csak ennyit... Összegezve: a két legnagyobb problémánk, amivel mi – de bátran állítom, hogy minden roma család küzd –: a szegénység és az állandó veszekedés, verekedés. Ha nincs mit ennie a családnak, rá vagyunk kényszerülve, hogy elmenjünk lopni, ha veszekedik vagy verekedik valamelyik családtag, neked is verekedni kell, hiszen nem hagyhatod, hogy a szemed előtt agyonverjék. Ezt az életet láttam magam előtt… Hiányzott az istenfélelem, mondhatnám azt is, hogy Isten ki volt zárva az életünkből. Gyerekként azt hittem, hogy ugyanebben lesz részem, ez az élet lesz az örökségem és nem igazán tehetek semmit, hogy ez másképp legyen.

Amikor már betöltöttem a 15. évemet, arra gondoltam, hogy milyen jó lenne boldog emberként boldog életet élni. Később egyre jobban égett a szívem az igazi boldogság után. Elkezdtem keresni a boldog, kiteljesedett és beteljesedett életet, több mindenben, amiben lehetőségem volt cigány fiatalként. Volt, mikor azt hittem, ha a legjobb focista leszek, akkor boldog leszek. Helyi szinten volt egy kis falusi csapatunk és az akkori edző engem választott ki, hogy csapatkapitány legyek. Már nem csak én gondoltam magamról, hogy jól játszok, mások is észrevették, és értékelték, jutalmazták. De ettől nem lett jobb nekem. Éreztem, tovább kell keresnem…

Volt, mikor a legizmosabb akartam lenni, elkezdtem komolyan venni a testépítést, napi két-három órát edzettem, de sajnos itt is kudarcot vallottam… Mindig voltak nálam izmosabbak. A következő állomás a bandázás volt. Aki nem tudná… ha a cigányok elmennek egy szórakozóhelyre, bandába szerveződnek. Általában van egy vagy két vezető, akik a legbátrabbak, legerősebbek, a többiek meg, ha gond van, szólnak a vezetőknek, és amikor azok elindulnak, megy az egész banda. Ismeritek a mondást: „Egy mindenkiért, mindenki egyért!”. A mi cigány közösségünkben a középső fiútestvérem volt az egyik legerősebb, ugyanaz, akit már említettem, hogy gyomorszájba ütött valakit. Azt hittem, ha majd én is része leszek ennek a baráti körnek, akiktől elkezdtek félni az emberek, s csatlakozom a bandához, teljes lesz az életem. De nem lett! Hadd tegyek egy kis kitérőt! Egyik éjszaka a nagyobbik fiútestvéremet a diszkóban ügy megütötték, hogy arc- és állcsontsebészetre került. Egy ideig szívószállal kellett ennie. A középső fiútestvérem, látva ezt, a társaival együtt bosszút fogadott, és bosszút is álltak. Egyik nap kis híján halálra verték a tettes közeli rokonát. Azzal búcsúztak a csaknem holtra vert személytől: „Mondja meg XY-nak, ez egy üzenet, s azoknak is, akik bántották a nagyobbik testvérünket.” A megfenyegetett család elkezdte körözni a testvéremet és a barátját. Innentől kezdve állandó fenyegetés, félelem és rettegés vett körül minket. Mi van, ha egy nap többen lesznek és leszúrják vagy megölik a testvéremet? Emlékszem, amikor munkába kellett mennie a testvéremnek, ott állt mellette édesapám a buszmegállóban, oldalán a kicsi fejszével. Ha jönne az ellenség, akkor egyszerűbb legyen végezni vele. Végül a törvényszékre került az ügy, és a kárpótlás helyett megbékült a két cigánybanda.

A „végállomás”, amit utoljára próbáltam ki, a szex volt. Azt gondoltam, ha egyre több lánnyal lefekszem, boldogabb lesz az életem! De nem lett. Épp ellenkezőleg. Ez a bűn kezdett egyre jobban rabul ejteni és mind jobban megüresíteni. Tizenkilenc éves koromra egészen kiégett a lelkem. Itt szeretném megjegyezni, hogy én, mint aki a züllött világból tért Istenhez, nem tagadom, hogy a fenti bűnök nem adnak rövid ideig felszínes gyönyört. Bizony, adtak! De csak rövid időre. Rájöttem, hogy ez egy hamis érzés és nagyon hamar elmúlik. Amikor már feladtam, hogy én még valaha boldog és reményteljes életet éljek, az edzőmnek köszönhetően eljutottam egy keresztyén ifjúsági táborba. Ebben a táborban nagyon sok hívő embert láttam. Rövid időn belül észrevettem, hogy ezek a fiatalok mások, másképp élnek, mint én vagy a testvéreim és a barátaink. Telve vannak békével, örömmel és igazi boldogsággal. Végül elkezdtem beszélgetni velük.

Kíváncsi voltam, mi tette őket ilyen boldoggá. Válaszukban állandóan egy személynek a nevét említették: Jézus.. Jézus… Jézus. Itt értettem meg, hogy nem valamiben, hanem Valakiben lelték meg igazi boldogságukat! Elkezdett foglalkoztatni Jézus személye, Isten terve. Igaz, az elején nehezen hittem el mindazt, amiket a hívők mondtak, de végül, azt mondtam magamban: „Ha nem igaz, amit a hívők Jézusról meg Istenről mondanak, ha nem ad nagyobb örömöt Jézus, mint amit a világ adott, akkor visszamegyek a világba. Nekem úgysincs vallásom, a hitem nem családi hagyomány, nem köt hozzá semmi. De, ha úgy lesz, ahogy ezek a hívő emberek mondják, hogy betölti a lelkemet és vele teljes és igazán boldog életet élhetek, akkor teljes mértékben elfordulok a világtól és alárendelem magam Neki.”  És így is lett. Ebben a keresztyén ifjúsági táborban, ami 2006-ban volt, megtértem és átadtam az életem Istennek.

Lehet, hogy ti is hallottátok már a megtérés fogalmát, de nem értitek, mi is az a megtérés… Tudjátok, eleinte én sem értettem. Azt sem tudtam, hogy létezik ilyesmi. A megtérés röviden annyit jelent, hogy lelki értelemben irányt változtat az ember. Én 19 éves koromig sodródtam a családommal és társaimmal együtt egyre távolabb az Istentől. De 2006-ban új fordulatot, új irányt vett az életem. Életemben először kezdtem el igazán imádkozni. Most már nem egy betanult imát mondtam el, hanem saját szavaimmal beszéltem az élő Istenhez. Az Ő jelenlétében eszembe jutott az összes bűnöm! Az első lépés a megtérésben, hogy felismered, bűnös vagy. Vannak bűneid, lopás, hazugság, csalás, paráznaság, verekedés stb. A felismerés láttán mély fájdalmat éreztem a lelkemben. Elkezdtem sírni a bűneim felett! A második a bűnbánat.  Vagyis, bánod, amit tettél, ahogy addig éltél. Fájdalommal a szívemben elkezdtem sorra elmondani Istennek a bűneimet, és bocsánatot kérni Tőle. Sokszor loptam, verekedtem, csaltam, paráználkodtam, hazudtam stb. Ez a harmadik: a bűnvallás. Miután megvallottam Istennek a bűneimet, éreztem, hogy szó szerint leesett a bűnteher a lelkemről. Ezt nevezzük bűnbocsánatnak. Ez a negyedik lépés, ami nem tőlünk függ. Teljes egészében Isten kegyelmi ajándéka.

Ezután behívtam Jézust a szívembe. Emlékszem, valahogy így fogalmaztam: „Uram, Jézusom, én nem tudom, hogy kell befogadni Téged a szívbe, de gyere, kérlek, végy lakozást benne! Átadom a szívemet, egész életemet.  Teljesen.”  Miután befejeztem az imádságot, nem tudom megmagyarázni, mit tett Isten, de újjá lett bennem minden. Elkezdtem másképp gondolkozni, érezni, más dolgok után vágyni. Ez az újjászületés csodája, az ötödik dolog, aminek meg kell történnie, mikor valaki megtérésért könyörög. Ez is Isten ajándéka.

Mikor Jézus belépett a szívembe, vele együtt jött a teljes élet, az igazi boldogság is. A megtérésem után egy éven át egyedül voltam hívő a családban, de még az utcában is. Rá egy évre megtértek a szüleim és testvéreim is mind. Miután Isten belépett az életünkbe, a családommal együtt elmentünk azokhoz a személyekhez, akikkel haragban voltunk. Bocsánatot kértünk tőlük és megbékültünk velük. Jelenleg édesapám és a testvéreim is mind alkalmazott munkások. Sőt, az egykori bandavezért a kitartó, becsületes munkájáért előléptették. Így most, mint kisebb vezető dolgozik egy közeli nagyáruházban. Én, a megtérésem után leérettségiztem, egyetemet, sőt mesterfokon is végeztem. Jelenleg roma gyerekeket tanítok és roma fiatalokat mentorálok. Istennel nem csak a lelki életünk, hanem az anyagi, földi életünk is jobb lett!

Sok mindenről tudnék írni. De amit nagyon szeretném, hogy mindenki értsen, az a következő: tudjátok, miért van annyi boldogtalan ember? Hiába sok a pénze, van szép autója, nagy háza. Mert az igazi boldogság nem valamiben, hanem Valakiben van! Ez a Valaki maga Isten. Gondoljatok a halra! A hal úgy lett teremtve, hogy vízben éljen. Ha kikerül a szárazföldre, egy ideig vergődik, kínlódik, és végül megdöglik. Az Isten jelenléte az ember számára olyan létfontosságú, mint a víz. Az első emberpár, Ádám és Éva kikerült az Isten jelenlétéből, mert az Ördög kiragadta őket onnan, és emiatt az Édenből a „száraz partra” kerültek. Mi mind, mint az ő leszármazottaik, ide születünk. Emiatt vergődik és kínlódik az ember.

Isten látta a helyzetünket és elküldte a Fiát, hogy segítsen rajtunk. Jézus lett az út, az élő víz, az Élet forrása. Akinek közössége van Jézussal, közössége lesz Istennel is. Akkor kezdődik az igazi élet. Nem vallásra van szükséged, én sem vallásról beszélek, hanem magáról az Istenről.

Ha van közöttetek olyan, aki már horgászott, biztos tudja, hogyan kell halat fogni. Beetetünk, csalit teszünk a horogra, és a végén a hal hálóba kerül, onnan később következik a víz nélküli élet és végül a tűz, ahol megsütik. Az ellenség, mint egy orvhalász horgot akaszt sok emberre. Van, akire kettes vagy hármas horgot is. Utána rabságban tartja. Hogy a rabság milyen és hogy mivel jár, ti mindenkinél jobban tudjátok. Egy istentelen világban, saját, istentelen világunkban, örökös tűzben égünk. Nem ijesztgetni akarlak titeket, hanem figyelmeztetni a következményekre!

Ugye, milyen szép az a pillanat, amikor visszaengedik a halat a vízbe? Isten is ezt szeretné tenni veletek. Jézus meg akar szabadítani téged. Engedd, hogy kiszedje a horgot a szívedből! Szedjen ki téged is az ördög hálójából, és vigyen oda, ahol szabadon és boldogan élheted az életed! Meglásd, úszkálni fogsz Isten áldásában!

Az ember Isten nélkül, soha nem fogja megtapasztalni, megismerni az igazi szabadságot; még ha szabadon jár-kel, akkor is rab marad. De Istennel szabad lesz az ember, még akkor is, ha élete egy részét a cellájában tölti.

Az örök lelki szabadság reményében, üdvözlettel és szeretettel:

K. Z., egykori lelki rab, most szabad lélek”