Mindhárom főjegyzőjelölt elküldte bemutatkozását a gyülekezeteknek. Az ön életrajzát olvasva úgy éreztem, hogy különösen büszke a szüleire.

Édesapám, Illés Lajos zenész, zeneszerző valóban fontos ember volt a magyar társadalomban. Egy idő után úgy emlegették őt, hogy a Kossuth-díjas kántor. Sosem kérkedem a szüleimmel, de valóban büszke vagyok rájuk. Édesanyám, Makkai Lilla akkor lett lelkész, amikor ötödéves teológus voltam. Huszonöt évet szolgált. A két család ötvözete vagyok, ráadásul ötödik generációs lelkipásztor. A dédnagyapám református püspök volt Kolozsváron, az ő apja pedig hitoktató lelkész Nagyenyeden. Természetesen fontos, hogy honnan jövök.

Meghatározó az életében spirituális vonal és a zene is. Emlékszem, voltam egyszer egy esti istentiszteleten a Szilágyi Dezső téren, és meglepődtem, amikor odaült a zongorához, és játszani kezdett. Nem nagyon láttam ilyet korábban.

Tizenöt éve szolgálok Budán, és csaknem a kezdetektől tartunk esti könnyűzenés istentiszteleteket. Szereti a gyülekezet, nagyjából százan járnak ezekre az alkalmakra.

Mit ad hozzá az istentisztelethez, amikor a lelkész ül le a zongorához?  

Ezt inkább tőlük kellene megkérdezni. Nekem sokat jelent a zene, nagyon szeretem. Két istentiszteletet tartunk vasárnap, a délelőtti hagyományos, orgonazenével, az esti pedig egy kicsit oldottabb, könnyűzenével, de a tartalom ugyanaz.

Milyen zenét szeret?

Szabadidőmben, autózás közben jazzt hallgatok, sajnos koncertre ritkán jutok el. A jazz számomra azt jelképezi, hogy bizonyos keretek között megtalálhatom a szabadságot.

Nekem a jazzről az improvizáció jut eszembe. Fontos önnek az improvizáció akár a szolgálatában is?

A szabadság és az improvizáció kéz a kézben jár. Akkor tudok improvizálni, ha szabad vagyok, de nem szabados. Ez markáns különbség. Valaha még kreatívnak is gondoltam magam, mostanában talán már kevésbé jellemző. Ahol az Úr Lelke, ott a szabadság – mondja a Biblia. A lelkigondozói beszélgetésekben is nagyon fontos a szabadság, ott nincsenek sémák, rá kell hangolódni a másikra és Istenre. Hosszú ideig képeztem magam a lelkigondozás terén, mert régebben nem tudtam megfelelően foglalkozni az emberekkel.

Ezért tanult a Semmelweis-egyetem mentálhigiéné szakán?

Nem voltam igazán jó vezető, növekedett a gyülekezet, egyre csak sokasodtak a feladatok, és egy idő után nem tudtam kezelni a helyzetet. Végül egy szupervizor segített ebben, majd elvégeztem a szupervizori képzést. Ez számos dologban pozitív változást hozott. Ekkor tanultam meg a csoportmunkát, és azt, hogyan várjak a másik ember válaszára, gondolataira. Később aztán a lelkigondozás terén is továbbképeztem magam.

Miért?

A szupervízióban nem vesznek figyelembe egyházi és spirituális szempontokat, hiszen ez elsősorban a szakmai identitás karbantartása. Egy lelkésznek azonban a spiritualitás elengedhetetlenül fontos. Folyamatosan fejlesztem magam a lelkigondozásban, lelkivezetésben.

Kell ezekhez a tevékenységekhez valamiféle érettség is.

Én is azt gondolom, hogy huszonévesen, érettség és élettapasztalat nélkül nagyon nehéz a lelki élettel foglalkozni. Még most is nagyon sok tanulnivalóm van. De egyre több a lelkigondozói kapcsolatom, amelyek engem is folyamatosan formálnak.

Ötvenévesen hogy volt ereje beülni az iskolapadba?

Nekem a tanulás oázis. Pörgős, tevékeny ember vagyok, mindig sok feladat jár az agyamban. A képzésen azonban lelassulok, figyelek, új ismereteket szerzek, és olyan könyveket olvasok, amelyek egyébként nem kerülnének a kezembe. Az egész életemet végigkíséri a tanulás. Bárhol tanultam, a friss tudás mindig új impulzusokat adott.

Hogyan hasznosítja a szolgálatban a tanultakat? Miben változott?

Megváltozott a perspektívám, már másképpen látom a világot. Bár eddig sem voltam érzéketlen, mára jóval empatikusabb lettem. Jobban látom az embert. Ahogy mondani szokták, a különbség olyan, mint a teológus és a geológus között: ég és föld. Korábban nyüzsögtem, képtelen voltam egy órára egyedül leülni és elmélyedni a gondolataimban, most tudok befelé és felfelé figyelni. Rájöttem, hogy nem a teljesítmény számít, hanem a kapcsolat. Ezért is tanultam. Régen hiába tudtam, hogy fontosak a lelkigondozói beszélgetések, értek kudarcok, amikor elakadtam a vezetésben.

Ez nem is könnyű dolog.

Valóban nem. Éppen ezért vagy abban képződik az ember, ami jól megy neki, és abban profivá válik, vagy fölismeri, hogy mi nem megy, és csak azért is nekidurálja magát.

Melyik jellemző önre?

Meg akartam tanulni azt, ami nem megy. Sok-sok csoportunk van a gyülekezetben, de tíz éve még nem voltam jó csoportvezető. Pontosan tudtam, hogy mit jelent a közösség, de nem tudtam jól vezetni, hiányosságaim voltak. Persze ma is vétek hibát, de állandóan önreflexióra vagyok késztetve.

A vezetők, köztük a lelkipásztorok is ritkán kapnak őszinte visszajelzést. Ebben kire számíthat?

A velem együtt dolgozó kollégáktól néha kérés nélkül is kapok visszajelzést. A gyülekezet nyolc lelkipásztora közül öten végeztek mentálhigiénét.

Ezek szerint egy rugóra jár az agyuk?

Egyértelműen így van. Sokat beszélgetünk, tudunk bocsánatot kérni, nem söpörjük szőnyeg alá a problémákat, és a kollégáim elmondják, ha valami nem esett jól nekik. Azt érzem, hogy elfogadnak és szeretnek, jó együtt dolgozni.

Azt hallottam a munkatársaitól, hogy mindig van ideje megkérdezni, hogy vannak, és valóban érdekli is a válasz.

Felkészítem őket, hogy ha bárki kérdez rólam, csak jót mondhatnak! De a viccet félretéve, örülök, ha éppen ez jutott eszükbe rólam. Az idő mindenkinek kevés, a feladat viszont sok. Mondtam is a közelmúltban a presbitereknek, hogy nekem is sokfelé kell megfelelnem, így néz ki a szimbolikus számsor: 32 gyülekezet, 16 presbiter, 8 lelkész, 4 gyerek, és 1 feleség. Ezek a számok még engem is megleptek. Számomra a család és a gyülekezet a legfontosabb, ennek tükrében végzem az esperesi szolgálatomat is. Vasárnap délelőtt ritkán vállalok máshol szolgálatot, mert itthon a helyem. Ha jellemezni kellene magam, úgy fogalmaznék, hogy kapcsolati ember vagyok. Nincsenek főnöki attitűdjeim, a vezetésbe belefér, hogy közösen imádkozunk, beszélgetünk, kirándulunk.

Vagyis csapatként működnek?

Nagyon régóta nem hozok egyedül döntéseket, és ez működik. Annyira hozzászoktam, hogy egyedül már elveszettnek érezném magam.

32-16-8-4-1, ha jól jegyeztem meg a számsort. Hol férne el ebben a sorban a főjegyzőség?

Őszintén nem tudom. Nem akartam főjegyző lenni, de sokan kértek, hogy fogadjam el a jelölést. Kaptam egy erős indíttatást felülről, amivel napokig küzdöttem. Nagyon személyes, amit mondok, de ez olyan erős megszólíttatás volt, hogy ha nem engedelmeskedek neki, akkor minden eddigi dolgom sutba vethetem, ha pedig engedelmeskedem neki, nem tudom, hogy mi jön majd. Ezt Szabó püspök úrnak is elmondtam. Nem arra kaptam vezetést, hogy én leszek a főjegyző, hanem arra, hogy vállaljam el a jelölést, és ez nagy különbség.

Mit gondol, tudnának együtt dolgozni a püspök úrral?

Csak a jövőben derülhet ki, hogy tud-e formálódni a kapcsolatunk a közös munkában. Bármi lesz, örülni fogok neki. A püspök úr két dolgot említett a főjegyzőségről, az egyiknek biztosan meg tudnék felelni. Olyan helyettest szeretne, aki tud az esperesekkel közösen dolgozni. Nekem ebben van tapasztalatom. Úgy gondolom, jól tudok szervezni, összetartani, egyeztetni.

Elég nehéz örökség az előző főjegyzők története, Simonfi Sándor lemondott, Hegedűs Béla váratlanul meghalt.

Valóban nehéz, figyelmeztettek is rá, hogy ez veszélyes poszt, de mindannyian felelősek vagyunk minden percünkért. Püspök urat csodálom a hatalmas munkabírásáért. Nagyon sokat dolgozik. De az Úr kezében vagyunk, és ezt nem csak mondom, hanem minden nap megélem.

Van terve arra vonatkozóan, hogy mit tenne, ha megválasztanák főjegyzőnek?

A főjegyző a püspök helyettese, és akkor kell helyettesíteni, ha ezt rábízzák. Jó, hogy a korábbi főjegyzői feladatok most jobban megoszlanak az esperesek között, ez segíti az együttműködést, és kisebb egy ember felelőssége.  Szívesen adom a személyiségem, a tudásom, segítek, ahol szükség van rá, és ebbe sok minden belefér.

Fekete Zsuzsa
Képek: Füle Tamás