A harmincnyolc éves salgótarjáni fiatalember két éve él a Tiszta Forrás Alapítvány budapesti, Üllői úti hajléktalanszállóján. Azt mondja, szerethető ez a hely, mert családias körülményeket teremtenek a szálló vezetői és munkatársai. Úgy fogalmaz, hogy mindannyian rendes, hívő emberek, akik Istenben bízva segítenek neki és társainak. A mai világban azonban nem könnyű talpra állni.

Az ital erősebb volt
– 1979-ben születtem Salgótarjánban, a szüleim korán meghaltak – kezdi szinte kérdés nélkül. – A testvéreimmel tulajdonképpen egymást nevelgettük. Aztán megnősültem, de addigra már teljesen hatalmába kerített az alkohol. Tévútra léptem: ittam, elhanyagoltam a családomat, diszkókba jártam, verekedtem, agresszív voltam, pénzt hajtottam be. Hála Istennek börtönbe sosem kerültem, de az agresszivitásom miatt elfordult tőlem a családom, a testvéreim, míg végül teljesen magamra maradtam. A magánynak az lett a következménye, hogy még többet ittam. A pia erősebb volt, mint én – meséli Péter életének a sötét szakaszát.

Porig égett minden
Kilenc évvel ezelőtt már egyedül élt, amikor majdnem végzetes tragédia történt: porig égett a lakása, miközben ő bent aludt a szobában.
– Másnaposan aludtam otthon, szerintem a hamutartó gyulladhatott fel. Arra ébredtem, hogy sötét van és füst gomolyog a szobában. Láttam, hogy a lakás ablakkeretei is teljesen szénné égtek. Átszaladtam a szomszédba segítségért, de már nem lehetett mit tenni. Minden odalett. A szomszéd álmélkodva kérdezte: te hogy jöttél ki innen? Hol voltál? Mutattam, hogy az ágyban aludtam, és akkor vettem észre, hogy az ágy rugóig leégett alattam. Lehetetlen, hogy onnan élve kijöttem. Ennek aztán gyorsan híre is ment a faluban.

Új esély?
Pétert a tűz másnapján megkereste a helyi baptista cigánymissziós házaspár, és megkérdezték tőle, hogy tudja-e, minek köszönheti az életét. Isten mentette meg – mondták neki. Van még dolga az életben, új esélyt kapott, a kérdés csak az, hogy fel akar-e állni ebből a nyomorult helyzetből. – Akkor én elmondtam a megtérő imát. Lelkileg megerősödtem ugyan, de még ezután is voltak visszaeséseim – emlékszik vissza.
A tűzeset után építkezéseken dolgozott, munkásszállókon élt, majd elveszítette munkáját és végleg utcára került.

Légy türelemmel!
– Gyalog jöttem fel Salgótarjánból Budapestre. Az autópálya mentén gyalogoltam, másfél nap alatt értem a fővárosba. Közben pihenőkben, vécékben aludtam – meséli. – Budapesten éheztem, fáztam, hidak alatt aludtam. Hiába kerestem, nem alakult semmi munka. Kérdeztem Istent: „Azért hívtál ide engem, hogy így éljek?”
Nem tudtam, mihez kezdjek, gondoltam egyet, és elindultam az Alföld felé. Az volt a tervem, hogy keresek egy kunyhót, ahol meghúzhatom magam, nézek valami munkát, aztán majd csak alakul valahogy az élet. Ismét gyalogosan vettem az irányt az M3-as autópálya felé. Már Rákospalotán jártam, amikor elment mellettem egy autó, aminek egy keresztyén szimbólum, egy halacska volt a hátuljára ragasztva. Úgy éreztem, hogy ez jel a számomra. Mintha azt mondta volna nekem Isten: „Ha idáig elhoztalak, gondoskodok is rólad. Bízzál bennem, megsegítelek, csak légy türelemmel!” Aztán utamba került egy fiatalember, akitől megkérdeztem, hogy nem ismer-e valami menhelyet a közelben, vagy egy helyet, ahol legalább enni kaphatnék.

Hogy képzeli ezt?
A közeli református gyülekezetbe küldött. Közben zuhogott az eső. Ahogy benéztem az ablakon, láttam az embereket szépen kiöltözve, ingben, nyakkendőben. Nem mertem bemenni. Aztán valahogy pont kilépett a lelkipásztor, én pedig mondtam neki, hogy hajléktalan vagyok, három napja nem ettem, adjanak egy kis ételt, aztán nem is zavarok, megyek tovább.
Azt kérdezte erre tőlem a lelkész: „Hát hogy képzeli ezt? Jöjjön be, üljön le közénk az asztalunkhoz!” Bevitt maguk közé a terített asztalhoz, ott pedig megetettek mindenféle jóval. Emlékszem, hogy csípős csirkeszárnyat ettem, voltak töltött húsok, sütemények, Még kávéval is megkínáltak. Mivel erős kávés vagyok, igen örültem a kávénak, mert a fejem már nagyon fájt a koffeinmegvonástól.

Mindent jó szívvel
A gyülekezetben Péter meghallgatásra és valódi segítségre lelt. Elintézték, hogy már aznap este egy hajléktalanszállón aludhasson. Sőt, befogadták maguk közé a gyülekezetbe, és attól fogva oda járt istentiszteletre. Később abban is segítséget kapott, hogy beköltözhessen a Tiszta Forrás Alapítvány hajléktalanszállójába. – Amikor először idejöttem, Marika néni fogadott (Liebszter Mária, a szálló vezetője – a szerk.). Éppen áhítatot tartottak, és húztam én is egy igét. Ez az ige a mai napig is ott van a bibliámon: „Jó az Úr! Menedék a nyomorúság idején, gondja van azokra, akik bíznak benne.” Itt, a szállón családi körben érzem magam, mindent jó szívvel adnak, úgy, hogy ne érezze magát ettől kényelmetlenül az ember.

Kerülöm a bajt
Péternek négy gyermeke van, két fiú és két lány. 20, 18, 16 és 14 évesek, mindannyian az édesanyjukkal élnek Nógrád megyében. – A volt feleségem férjhez ment újra, de tudom, hogy az az ember is iszik. A gyerekeimmel próbáltam felvenni a kapcsolatot, de nem akarnak velem találkozni, amit teljesen megértek. Odamenni a házukhoz nem szeretnék, mert kerülöm a bajt, nem lenne jó találkozni azzal a férfival. Nem mintha félnék bárkitől, mert ha Isten velem, ki ellenem, de inkább azért imádkozom, hogy Isten lágyítsa meg a gyerekeim szívét. Ha az egyik lépne felém, biztosan jönne sorban a többi is. Tudom, hogy szülőnek kell lépni, de nem mertem még elmenni az iskolájukhoz sem, mert félek a találkozástól. Bármit a fejemhez vágnának, igazuk van. A gyerekeim nem ismerik a megváltozott énemet, ők egy durva, erőszakos, kiabálós apára emlékeznek. Azt gondolom, hogy idő kell nekik a megbocsátáshoz.

Kilenc év
Oláh Péter úgy gondolja, hogy fordított esetben neki is szüksége lenne időre a megbocsátáshoz, de megbocsátana, hiszen a szülő, a család, a testvér a legfontosabb. Amikor arról kérdezem, hogy mit bánt meg a legjobban, kemény szavakkal felel. – A családom ellen elkövetett merényletet bánom a legjobban. Pedig a Jóisten megadott nekem mindent. Szép, csinos, magyar feleségem volt. A gyerekeink is szépek, okosak voltak, rendesen tanultak, jártak suliba. Az alkohol volt a legnagyobb bajom. Fiatalon kezdtem el inni. Mindenki ivott körülöttem, csak ezt láttam másoktól. Nem volt emberem – mondja, és meg is magyarázza, hogy ez mit jelent. – Nem volt senki, aki felvilágosított volna arról, hogy mi a jó. A szüleink meghaltak, és akkoriban még nem volt nálunk cigánymisszió, amelyik megmutatja a helyes utat, én meg csak mentem a magam feje után. Az biztos, hogy Isten már akkor is velem volt, mert nem történt nagyobb tragédia az életemben. Most már kilenc éve nem iszom.

Péter azt mondja, látja, milyen sokat isznak a hajléktalanok, próbál is velük beszélni, de „nem mindenkinek egyformán jön az idő, hogy megtérjen”. – Mert csak Istennel lehet leszokni az alkoholról? – kérdezek vissza. – Kell hozzá az ember és az akarat, viszont az erőt Istentől kell kérni – feleli.

Rendes, normális életet
A férfi aztán arról mesél, hogyan képzelte el gyerekként az életét. – Rendőr vagy tűzoltó szerettem volna lenni, az igazságot akartam képviselni, de azok az idők már elmentek, nem tudom visszafordítani az idő kerekét. A lehetőségeimhez képest teszem a dolgom, most éppen vezetni tanulok, szeretnék majd sofőrként elhelyezkedni. Szeretnék megnősülni, de csak hívő asszony jöhet szóba. Most azonban az első dolog, hogy megszerezzem a jogosítványt, közben pedig gyűjtöm a pénzt. Nem akarok nagy dolgokat. Jó lenne, ha volna mellettem egy erős, pattogós, ügyes kis asszony, volna egy szűk kis lakásunk, egy jó munkahelyem, és kibékülnék a gyerekeimmel. Rendes, normális életet akarok élni, és szolgálni az Urat. Hogyan? Eljárnék segíteni olyan embereknek, amilyen én is vagyok.

Tényleg segítene? – kérdezem. – Feltétel nélkül – feleli. –Vannak éjszakai teajáratok, elmennék teát, ételt osztani, beszélgetnék a hajléktalanokkal lelki dolgokról, hogy kell Istent keresni és megtalálni. Mert ha ők lemondanak magukról, Isten hogyan segítsen? Lassan kell a bogarat betenni a fülükbe, ez nem megy egyik napról a másikra. Tudni kell, hogy nem mi adjuk a szabadulást, hanem a Jóisten.

Fekete Zsuzsa