A református teológushallgatók meghívására jött el nemrégiben a budapesti teológiára Vecsei H. Miklós színművész. A Protestáns Téka című időszaki folyóirat szerkesztői, Zoltán Tímea Anna és Varga Fanni teológushallgatók második alkalommal szerveztek nyilvános beszélgetést, szóba hozva a lap által is képviselt értékeket. A folyóirat munkájában régtől fogva tevékenyen részt vevő Zsengellér József teológiai tanár, stratégiai rektorhelyettes szerint olyan vendégeket hívnak meg a teológiára, akik értékállóságot képviselnek, és hivatásuk, emberi helytállásuk példaképpé teszi őket a kortárs világban. De példaképek lehetnek a lelkészhallgatók számára is, hiszen későbbi szolgálatukkal ők segíthetik gyülekezeti tagjaikat abban, hogy keresztényként hivatásukban kiteljesedjenek. „A lelkész élete sem reverendába rejtett élet kellene hogy legyen, hanem olyan élet, amelyben az embert látják és amely minden szempontból hitvalló” – tette hozzá.

Hasi baba
Négy szó kíséri el az életét – kezdte a válaszadást Vecsei H. Miklós: Hénoch, egy apokrif karakter, Isten kamasza, akire több titkot bíz, mint az angyalokra; Arlequin, a bohóc, aki úgy humorizál, hogy megtörtént vele a tragédia, ami miatt föladta önmagát, és hajlandó másokért élni; Silentium, azaz a csend és végül de nem utolsósorban: Isten. Véletlen, de a szavak kezdőbetűi épp kiadják gyermekkori becenevét, a H. betű rejtette Hasit. „Mielőtt saját gyermekeik megszülettek volna, a szüleim örökbe fogadtak egy értelmi fogyatékos, mozgássérült cigány fiút. Amikor anyukám várandós volt velem, akkor hasi babának hívtak, hogy ő is megértse, hogy egy kisbaba fejlődik ott, a pocakban. Ez a név azóta is elkísér, és fontos is nekem, mert emlékeztet a gyermekkoromra, és mert folyamatos célom a gyermeki léthez visszatalálni.”

Fordult a kocka
Öt testvérével jó barátokként cseperedtek fel, a csapatot összetartotta, hogy együtt lázadtak minden ellen, ami kötelező, például nem szerettek misére járni – árulta el. Saját bevallása szerint kifejezetten rossz gyerek volt, nem olvasta el a kötelezőket és közepesnél is alig volt jobb tanuló. Ehhez képest ma már fiatal kora ellenére is érett gondolkodású és szilárd értékeket valló színművészként drámasulit vezet, automatából megvásárolható zsebkönyvekkel népszerűsíti az olvasást, és szeret misére járni, kérdésünkre példaképei között pedig több katolikus pap nevét is megemlíti. Mielőtt a színészi pályára lépett volna, ő maga is elgondolkodott a papi hivatáson, ám annak, hogy végül egy másik szakrális teret választott az emberéleteket megváltoztatni képes történetek felelevenítéséhez, valószínűleg sokan örülnek.

Istennel a színpadon
Hogy jól választott, arról ő maga is hamar meggyőződhetett. Amikor élete első nagy szerepét, Shakespeare Rómeóját játszotta, a mérgesfiolával a kezében egy reflektor felé fordulva mondta el utolsó, rövid monológját. Úgy képzelte, Istent szólítja meg. Ahogy elhangzott az utolsó szó, a lámpa kidurrant. Hasi elárulta, számára ez volt a jele annak, hogy Isten megerősíti: vele lesz hivatásában.

Az ifjú színész elárulta: József Attilát vagy Dosztojevszkij félkegyelműjét játszva egyaránt átéli, hogy mennyire intenzív a jelenléte a Láthatatlannak. Hogy mit jelent számára Isten, arról azt mondta: az ő Istenről alkotott képét az határozza meg, amilyennek Jézus Krisztuson keresztül látja. Kérdésünkre kifejtette: „Jézus nagyon emberi és egyszerűen követhető. Úgy beszél, hogy azt mindenki érti. Nyelve nem más, mint a szeretet nyelve, és nekünk is ezen az egyszerű és közvetlen módon kell beszélnünk ahhoz, hogy egységet tudjunk teremteni.” A színész hangsúlyozta: Istenről nem lehet anélkül beszélni, hogy ne vennénk tudomást egymásról. „Menthetetlenül egyek vagyunk, ezért nem szabad másért élnünk, mint az emberekért, és azokért, akik Istent nem találják. Isten az emberek többsége számára ijesztően távoli, de nekünk nem az a feladatunk, hogy Istent hangoztassuk, hanem hogy továbbadjuk azt a hangulatot, amit tőle kaptunk. És ha megkérdezik tőlünk, te miért vagy ilyen derűs vagy miért tudsz rám figyelni, akkor elmondhatjuk: mert van valaki, akit ugyan nem látsz, de most is jelen van.”

Ízlelni a valódi életet
A jelenlét lehet a 21. század kulcsszava – tette hozzá, ekkor már arra az emberi képességre utalva, hogy valaki nem a múlton rágódik, nem is a jövőben él, hanem itt és most képes megélni saját érzéseit, észrevenni a környezetét és embertársait. „A kereszténység feladata, hogy lazulnia kell, hogy újra le kell térdelnie az elesettekhez, ezen túl pedig még egy dolog: lassítania kell az élet folyásán” – fogalmazott.

Szerinte, ahogy gyorsul a világ, egyre több dolog történik velünk, de egyre kevesebb olyan, amiért érdemes volt megszületni. Erre próbálja felhívni a figyelmet ifjú kollégáival és barátaival együtt a 10 és 23 év közötti fiatalok számára indított Sztalker Suliban. Mint mondta, generációjának nincsenek csendjei, az okostelefonok és a multitasking miatt a fiatalok nem tudják megismerni önmagukat, ezért nem találják az útjukat sem. „Mi arra próbáljuk őket rávenni, hogy minél többet éljenek a szívükben, a hasukban, hogy minden pillanat élmény, kaland legyen.” Elárulta, az első órán a gyerekek elmondják, miért jöttek a drámasuliba: vannak köztük, akik színészek akarnak lenni és vannak, akik színházat akarnak csinálni. Hasi szerint az utóbbi a jobb. „Egy részük szerepelni akar, de egy másik részük ráérzett már arra a szakrális térre, amit a jó színház létre tud hozni. Első dolgunk erre rávezetni őket.” Módszerük a tudatos jelenlét, de nem valamifajta individualizmusról van szó, hanem az egymáshoz fordulást megelőző, őszinte, valóságos élet megtapasztalásáról.

Könyvekkel a zsebében
Ezt segíti a Poket-projekt is, amelyet már évekkel ezelőtt kiötlött a színművész. Hasi elmondta: gyermekkorában gyakran elcsent édesapja könyvtárából egy-egy zsebkönyvet, amelyet szívesen olvasgatott utazás közben. Szerette volna ezzel az élménnyel megajándékozni kortársait, ezért kezdeményezte azoknak a zsebkönyv-automatáknak az elhelyezését Budapest-szerte, amelyekből okostelefon méretű, minőségi kortárs és klasszikus irodalmat vásárolhat a főváros főbb közlekedési csomópontjain megforduló utazóközönség. Mint mondta, a Sztalker Csoport projektjének csak kisebb részben célja az olvasásnépszerűsítés, reményük sokkal inkább a közösségteremtés. „Mi itt, a fővárosban ki vagyunk éhezve a közösségre, hiszen csak elrohanunk egymás mellett. Ha látunk egymás kezében ilyen könyvet, akkor talán egy pillanatra összenézünk, és megéljük annak az örömét, hogy mi ketten talán hasonló értékeket tudunk képviselni.” A projekt folytatása a magyar irodalom angol nyelvű népszerűsítése lenne a fesztiválok külföldi vendégei körében – árulta el.

„A törésekkel együtt vagyok egész”
Ha már a kapcsolódásról esett szó, Hasi beszélt arról is, hogy milyen jó családban élni, ám annak előfeltétele, a jól működő párkapcsolat egyre nehezebben valósul meg. Úgy látja, sokáig úgy tekintettünk a párkapcsolatra, mint lehetőségre: egyik fél kiegészíti a másikat, hogy egymás segítségével olyan dolgokat is elérjenek, amelyeket egyedül nem tudnak. „Most talán azt kell megkapnunk a párunktól, hogy mellette lehessünk igazán önmagunk, mert egyedül szinte lehetetlen eljutni oda, hogy ki vagyok igazán én.” Majd hozzátette azt is: nem a problémamentes kapcsolat az időtálló, hiszen „a bajokon át kell menni, de együtt kell átmenni.” Idézte Pilinszky Jánost, aki óva int attól a hamis váradalomtól, hogy minden lelki probléma orvosolható, szerinte ugyanis az életben tragédiák vannak, és irgalomra van szükség. „Nincs mindenre feltétlenül megoldás, én viszont ezzel együtt vagyok boldog. Fel kell hogy fogjam: a sebeim kiegészítenek, a törésekkel együtt vagyok egész.”

Abból pedig éppen annyi jutott élete első húsz évében, hogy a derű állapotára hamar ráérezhetett, ami számára kegyelem – fűzte hozzá. Hamvas Bélát idézte, aki akkor jött rá, mi a derű, amikor a szenvedő és a ragyogó Krisztusban felfedezte ugyanazt a személyt. „Sok rossz dolog van az életben, és úgy tűnik, az a folyamat, ami az ember ellen elindult, nem fog visszafordulni, de ha valaki erre szomorúan vagy pesszimistán reagál, akkor már megette a fene.” Kérdésünkre elmondta: ezt a szemléletet szeretné a nála fiatalabbaknak is átadni. „A kultúra most nagyon azt sugallja, hogy nem vagy még jó helyen, nem érkeztél még meg – mi ezt a szemléletet próbáljuk átformálni a Sztalker Suliban is.”

Újra ki a grundra!
Szemléletformáló, sőt, egyenesen példaadó a rendkívül sikeres Pál utcai fiúk című darab is, amelyben Vecsei H. Miklós Nemecsek Ernő szerepét játssza. Gyermekkori emlékei idéződnek fel játék közben – foci a salakos pályán, bandaháború, csínytevések. „Azok a gyerekek, akik nézik az előadást, már nem kapták meg ezt az élettől. Pedig van az emberben egy ösztönös grundélmény, amit csak a valóságban lehet jól megélni. Talán ezeknek az értékeknek a felmutatásával segítséget is kapnak hozzá, hogyan tegyék” – mondta.

Arra a felvetésre, hogy vajon tudnak-e úgy küzdeni a fiatalok, mint Molnár Ferenc regényének világában, Hasi azt felelte: nem a küzdeni tudás veszett ki, hanem a közös célok szűntek meg. Szerinte a demokráciában nehéz magától értetődő célokat megfogalmazni. „A rendszerváltás előtt volt egy közös ellenség, ezért a változás szükségessége sokakban megfogalmazódott. Megtörtént, és itt vagyunk egy demokráciában, ahol azóta is nehéz megmondani, hogy mi a következő lépés. Sok szép, közös cél van, csakhogy ezek nem annyira konkrétak, és a kultúránk is az individuumra mutat: az a fő, hogy én valaki legyek, nem pedig az, hogy mi valaki legyünk. Például ha integrációról beszélünk, akkor többnyire arról esik szó, hogyan tudnánk például a cigányokat integrálni a mi kultúránkba. Pedig az integráció természeténél fogva kétirányú kell hogy legyen. Ha két-három ember együtt alkot egy mi-t, ott fellobban a szikra és elindul valami.”

Jakus Ágnes

Képek: Füle Tamás