Kiút a füstből

Thoma László gazdagréti lelkész könyve szabadulástörténet: a kollégiumtűzből való szabadulásának és a poszttraumásstressz-szindrómától való szabadulásának a története, amely másoknak is segíthet a továbblépésben.

2019. január 23. estéje. A budapesti Ráday Kollégium lángokban áll, a forró és mérgező füst egyre jobban terjed mindenfelé, a teológushallgatók egymást riasztva menekülnek kifelé. Egyikük, Lengyel Anna kiabálva dörömbölt az ötödik emeleten lévő Török Pál Könyvtár belülről bezárt ajtaján: „Tűz van!” Válasz nem érkezik. Újra próbálkozik: „Van itt valaki? Tűz van!” Odabentről egy idő után zaj hallatszik, a zár kinyílik. Thoma László, a Gazdagréti Református Gyülekezet lelkésze nyit ajtót. Aznap este a könyvtárban dolgozott, és miközben elmerült a könyvekben, fülhallgatóján zenét hallgatott. „Tűz van, el kell hagyni az épületet!” – kiáltja Anna, majd megfordul, és eltűnik a lépcsőházban.

Thoma László kissé zavartan visszazárja magára az ajtót. Mérlegelni kezdi a helyzetet, majd szép rendben összepakol maga után, és kilép az ajtón a folyosóra. Ott szembesül azzal, mekkora a baj. Áthatolhatatlan, fekete füsttel találja szembe magát. Mivel nem tudja, merre van a tűz, azonnal kell döntenie: a kollégium felé meneküljön vagy a lépcsőházon át. Jobbra fordul, és a lépcsőházat választja. Csak utólag derült ki, hogy ha a másik út mellett dönt, a halálba rohan. Arca elé szorítja kabátját, vakon szedi az ismerős lépcsőfokokat. Számolja, hány van még hátra, és igyekszik nem megkapaszkodni a korlátban. A levegő forró és fojtogató. Végül kiér, öklendezve, köhögve, lógó cipőfűzővel. Odalent várják, kisegítik.



Bár eleinte úgy tűnt, minden rendben vele, később kiderült, hogy poszttraumásstressz-szindrómában (PTSD) szenved. Az átélt traumát ezután Tapolyai Emőke pszichológus segítségével dolgozta fel. A története írásban is kikívánkozott belőle, ennek köszönhetően jelenhetett meg könyv formájában FÜST – Túlélni a traumát címmel, a Harmat Kiadó gondozásában. A kötet bemutatójára a tűzeset egy éves évfordulóján került sor a Lónyay Utcai Református Gimnáziumban. A beszélgetőtársak Thoma László, Tapolyai Emőke klinikai szakpszichológus, Lengyel Anna teológushallgató; valamint Győri Anna, a könyv szerkesztője, és Márkus Máté teológushallgató. A beszélgetést Jakus Ágnes kollégánk vezette.

A trauma hatása alatt
„Nem tudtam, van-e a könyvtárban valaki, de olyan mélyen tapasztaltam meg Isten jelenlétét, mint még soha. Azt éreztem, hogy oda kell mennem, és be kell dörömbölnöm” – emlékezett vissza Lengyel Anna. „Az épületből kijutva békesség fogott el. Eleinte könnyű volt tárgyilagosnak maradni, de amikor a mindennapjaim során ráébredtem arra, hogy sok minden visszavonhatatlanul megváltozott az életemben, akkor mindezzel már nehéz volt szembenézni. Elkezdtem félni. Ebben az állapotban hihetetlen jó volt arra támaszkodni, hogy Isten velem van. Ez segített újra nyugalmat találni. Májusban voltunk utoljára a kollégiumban, akkor sikerült elbúcsúztatnom a szobámat, ez is sokat segített.”



Thoma László könyvéből Márkus Máté teológushallgató olvasott fel egy részletet. Ő nem volt a kollégiumban azon az éjszakán, de ő is második otthonát veszítette el a tűzben. „Az én helyzetem más volt, mégis azonos azokéval, akik ott voltak a tragédia idején. Bosszantott, hogy nem lehettem velük, mintha csak valamelyik haldokló szerettem elbúcsúztatásáról maradtam volna le. Azt kérdeztem magamtól, miért nem voltam ott a tűznél. Úgy hiszem, azért, mert abban az életszakaszban, amiben akkor voltam, nem biztos, hogy képes lettem volna arra, hogy túléljek. Engem így mentett meg Isten!” – emlékezett vissza. „Időre volt szükségem ahhoz, hogy elkezdjek félni. Olyan érzés volt, mintha az életemre törtek volna. És aki ezt mélyen átéli, az tudja, hogy ezt az érzést nehéz összefüggésbe hozni a megbocsátással.”



„Számomra eleinte egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy PTSD-ben szenvedek. Úgy voltam vele, hogy jól vagyok, megoldom” – vallotta meg Thoma László. „Sokáig az álmaimban dolgozott a trauma, felborította a bioritmusomat, labilis lettem. Ismeretlen volt számomra, hogy nem tudom megtartani magamat. Néha azon kaptam magam, hogy a menekülési útvonalakat keresem. Elkezdtem félni a sötétben, pedig ilyesmit sohasem éltem át felnőttként. Pánikrohamok törtek rám. Végül egyik barátom azt mondta, hogy jó lenne beszélgetnem valakivel. Ennek hatására pszichológushoz fordultam. Már nem tagadhattam le, hogy segítségre szorulok. Nem mondhattam többé, hogy majd megoldom.”



A feldolgozás útján
„A trauma külső, váratlan hatás, amely teljesen idegen számunkra, és amellyel szemben mit sem érnek a megszokott megküzdési módszereink. Olyan ez, mint a szövetnek a hasadása, amely mentén űr jön létre. Ezt az űrt a lélekben a trauma emlékei töltik be” – magyarázta Tapolyai Emőke. „Ha hetvenkét órán belül sikerül meghallgatnia vagy megérintenie valakinek a traumatizáltat, és segíteni neki, akkor könnyebb a helyreállítás, és a hasadás gyorsabban beforr. Ha ez nem valósul meg, akkor bizony sok időt kell szánni a gyógyulásra.”

A pszichológus arra hívta fel a figyelmet, hogy ilyen helyzetekben gyakran esünk tévhitekbe. „Mi, keresztyének keressük mindennek az értelmét. Ez egyrészt fantasztikus dolog, ugyanakkor komoly gondokat okozhat a traumatizáltnak. Nem jó, ha a túlélő feladatot, küldetést keres magának a megmeneküléséért cserébe, mert sérülhet a terhétől. Isten nem vár el tőlünk ilyesmit, mert az életet ajándékba adta. Fogadjuk el tőle! Miértek helyett sokszor egy »csak« jut nekünk, de ez a »csak« a kegyelem szava. Legyünk ezért hálásak!”

Egy másik keresztyén tévhit, hogy a minket ért tragédia mindig valamilyen bűnünk következménye. Ez a túlélő bűntudata. „Azt mondogatjuk magunknak, hogy az én vétkem. Ez azonban nincs mindig így. A valóságunk a bukott világ valósága, ebből fakadnak a tragédiák. De ennek belátása, majd elfogadása képessé tehet minket arra, hogy felálljunk. Nem mindegy, hogy az ember ezután milyen élményekkel megy tovább, ezért szembe kell néznünk az érzéseinkkel is, ami nem egyszerű.”



Thoma Lászlóból egyik pillanatról a másikra bukott ki a harag, és ennek hangot is adott a közösségi médiában. „Református lelkészként nagyon nehéz volt ezzel szembesülnöm. Helyes-e, ha haragszom?” Tapolyai Emőke szerint nem szabadna megmondani magunknak, mit érezhetünk és mit nem. „Helyette az érzelmeink kifejezésmódját kell szelektálnunk. Az érzelem megfelelő kifejezése után következhet a továbblépés. Ehhez időre van szükség. Az Édenkertből való kiűzetéstől a Gecsemáné kertjéig is hosszú volt az út.”

„Meg kellett neveznem, hogy kikre haragszom. Fontos azonban, hogy ez a feldolgozás útjáról szól, nem a vádakról!” – mondta a lelkész. „Istenre is haragudtam, ehhez át kellett törnöm egy falat. Ezt a mély bizalmi kapcsolatunk miatt tudtam megtenni. Kapcsolatban maradtunk, ezért a haragomat is el lehetett neki mondani.” Miután meg tudta fogalmazni a haragját, el is tudta engedni. Hosszú idő után csak ekkor tért vissza újra az étvágya. Tapolyai szerint irreális túl korán elvárni a megbocsátást, időt kell hagyni erre is.

„Mi segített Lacinak, hogy ne akadjon el a gyógyulási folyamat bármely pontján?” – kérdezte Jakus Ágnes a pszichológust. Tapolyai röviden és tömören válaszolt: „Vagy látjuk Isten nagyságát, vagy bele se kezdjünk a munkába!” Hozzátette: az Úr megadta nekünk a közösségi feldolgozás lehetőségét, és ezzel is élnünk kell, különösen a tűzesethez hasonló, közösséget érintő tragédiák esetén. „Kapcsolatokra vagyunk teremtve. Istenadta ősi vonásunk, hogy felszabadító, amikor közösségünk azt mondja nekünk: »Veled!«”



„Nehéz arra a kérdésre felelnem, hogy mi változott meg az életemben. Elsőre azt vágnám rá, hogy minden, de valójában a mindenhez való hozzáállásom” – vallotta meg Thoma László. „Az elmúlt néhány hónapban például sikerült hozzálassulnom a jelenhez. Máshogy tartom a határokat. De nagyobb súlyt kapott az evangélium is számomra.” Tapolyai Emőke szerint a lelkész most megjelent írása szépen, lépésről lépésre megy végig a feldolgozás fázisain. Ez nemcsak a szerzőn segített, de példája mások számára is terápiás hatású lehet.

Mintha vezettek volna
„Nem vagyok írótípus, inkább beszélek vagy énekléssel fejezem ki magamat” – mondta a könyv születéséről Thoma László. „Korábban sok emberrel megosztottam a történetemet szóban, de egyrészt féltem, hogy négy év múlva már nem fogok jól emlékezni mindenre, másrészt a saját magam számára is szerettem volna összegezni. A szöveg első, nyers formájában nagyjából két hét alatt szakadt ki belőlem. Az út, amelyet az írás során végigjártam olyan volt, mintha vezettek volna. Nem volt minden tudatos, még az olvasó sem volt előttem, akinek szólhatnának a leírtak. De a munka sodrásában ott volt Isten vezetése. Most nagy öröm számomra, hogy itt lehetek.”

„Laci sokszor említette nekem, hogy dolgozik a kéziraton. Szerette volna, ha megnézem és elmondom a véleményem, de én megijedtem ettől, gondolván, mi lesz, ha rossz a szöveg, amit a lelkészem írt” – emlékezett vissza Győri Anna szerkesztő, a Harmat Kiadó munkatársa. „Végül elhatároztam, hogy három részletben olvasom át. Ehhez képest este tízkor estem neki, és csak hajnali kettő-három körül ocsúdtam fel, amikor a végére értem. A gyógyító írásoknak sokszor nincs szerkezete, de ez megdöbbentő módon minden széttöredezettsége ellenére is szép, koherens ívet írt le, és már a kéziratnak is volt ritmusa.”
Szintén az elbeszélés ritmusát dicsérte könyvrecenziójában Molnár Illés kritikus. „Szeretek szabadon futni, és ehhez meg kell találnom a megfelelő ritmust. Ez érződik a könyvön is” – fűzte hozzá a szerző.

Thoma László könyve a FÜST címet kapta. „Úgy döntöttünk, vizuálisan adunk neki többlettartalmat, így született meg a FÜST cím a borítókép ötletével együtt. A korrektor meg is jegyezte, milyen jó, hogy az Ü betű mosolygós arcra hasonlít, mert ez feloldja a feszültséget, és jelzi, hogy van kiút” – mondta a szerkesztő.

„Minden könyv az élet nagy kérdéseiről szól, de ezzel a művel az élet-halál kérdés kényelmetlenül közel jön hozzánk” – mondta a műről Herjeczki Kornél, a Harmat Kiadó igazgatója. „Ilyenkor abban van reményünk, hogy Isten szokatlan helyzetünkkel is valami különlegeset szeretne üzenni nekünk.”

Barna Bálint

Fotók: Füle Tamás
 

FÜST - könyvbemutató