Mephisto a templomi kórusban

Ezúttal kicsiben jelenik meg az, amit a negyven évvel ezelőtti játékfilm nagyban tárt elénk. Hasonló küzdelmeket ábrázol, de a főszereplő mintha már nem akarna sem együttműködni, sem hadakozni a hatalommal. Helyette azt teszi, amit hivatásából fakadóan tennie kell.

Hosszú évtizedek teltek el az 1981-es Mephisto, az első Oscar-díjas magyar nagyjátékfilm óta. Ez volt az első közös filmje Szabó István rendezőnek Klaus Maria Brandauer osztrák színésszel. A világhírű alkotás engem is mélyen megérintett, ezért is voltam kíváncsi új filmjükre, a Zárójelentésre, amely a nyolcvankét éves rendező munkásságának összegzése és lezárása. Finálé, amelyben a filmet körülölelő keretnek hatalmas jelentősége van. A történet főhősét, az anyagi okok miatt egyik pillanatról a másikra nyugdíjazott kardiológus főorvost Stephanus doktornak hívják, neve az István latin megfelelője.

A főszereplő rémálmot lát: egy operaelőadáson találja magát, az egyik énekeshez hívják, aki a színpadon lett rosszul. A színdarabot megszakítva rohan fel, és álmában arra kényszerítik, hogy énekeljen, ezt meg is próbálja, végül a közönség lehurrogja. Stephanus hasonló félelmet él át, mint Hendrik Höfgen a Mephistóban: mindkét karakter fél, hogy számára nincs kitörési lehetőség a beszűkült élethelyzetből. A főorvos azonban már elismert, sokat látott szereplő, akinek sok-sok élménye volt a hatalommal, de nem mindig él azzal, hogy köztiszteletnek örvend és vannak kapcsolatai.

Amikor vidékre megy az édesanyjához, operaénekes feleségét Budapesten hagyja. A falu, Szépvölgy háziorvosa lesz, édesapjának örökségét szeretné ápolni. Stephanus azonban túlságosan pesti ahhoz, hogy értse a falusiakat, nem ismeri szokásaikat és határaikat, ahogy a saját korlátaival sincs tisztában. Régi barátságai és szerelmei megelevednek, idős, tapasztalt és jószándékú orvosként segíteni szeretne a helyieknek. A templomi kórust vezető Erzsike éppúgy nem tudja megérteni ezt, ahogy a pletykákat szövő öregasszonyok és urak sem. A segítő szándékból végül kölcsönös bizalmatlanság és félreértések sora lesz.

Stephanus a falu polgármesterével kerül szembe, aki gyógyfürdőt és szállodát akar, hogy az élhetetlennek mondott település felvirágozzon. Az orvos a hatalommal néz farkasszemet, de nem hadakozik. A Mephistóban Hendrik Höfgen többször is közbenjárt a miniszterelnöknél, hogy színésztársait és barátait segítse, de végül keményen visszautasítják és megalázzák. Stephanus megáll a polgármester irodájának ajtajában, látja, hogy a politikus még csak nem is néz rá. Döbbenten veszi tudomásul a helyzetet, majd elsiet.

A film egyik legjobb karaktere az Eperjes Károly által játszott Kristóf atya, aki régi jó barátja Stephanusnak. Ügyesen kezeli a falu bonyolult kapcsolati rendszerét, együtt focizik a fiúkkal, papként az embert szerető, de a széthúzást és a rágalmazást elítélő Istent hirdeti. Ha római katolikus lennék, szívesen hallgatnám Kristóf atyát a templomban. A gyülekezet azonban megosztott, a templomban ott vezényel a polgármester által megalázott Erzsike, és a padsorokban ott ül maga a polgármester is, aki sok nőt leuralt már életében.

Személye az egész falu előtt földesúrként jelenik meg, aki irányít, dominál, ezért nem érdemes ellentmondani neki. Stephanus nyíltan szembefordul vele, ezért a polgármester előveszi és felnagyítja az orvos egyik diákkori ügyét, hogy a reputációját tönkretegye. Miközben a történet a végkifejlet felé halad, a háziorvost a polgármesterhez hívják, aki hirtelen lesz rosszul. Stephanus meggyógyítja, de keményen megmondja, mit gondol róla. A főszereplőt végül újra színházban látjuk: bátran beáll a Tannhäuser egyik kórusjelenetébe, arca belső békességről tanúskodik. Az operát ismerve érdekes volt számomra, hogy a rendező éppen ezt a darabot választotta: Wagner operájában a főszereplő középkori lovag az önmegtartóztatás helyett az érzéki vágyakat élteti. Nem illik saját korának erkölcsi világába.

A Zárójelentés rendezője nem akart filmtörténeti jelentőségű alkotást készíteni, ehelyett a kicsibe akarta sűríteni személyes vívódásait a múltjával és jelenével. A filmvásznon a falusi, hétköznapi emberek küzdelmei jelennek meg a hatalommal és a rosszindulattal szemben, és az, hogy ebben a harcban el lehet esni. Bár nem láttam élhetetlennek a bemutatott falut a körülmények alapján, de egyértelművé vált számomra, hogy a rágalmak, félinformációk és pletykák komoly mentális károkat okozhatnak mindenkiben. Kapcsolataink minőségén is múlik, hogy az adott hely valódi otthonunkká válik-e vagy sem.

A film több jelenete kifejezetten szórakoztató volt, a komolyabb és tragikusabb jeleneteknél releváns kérdések merültek fel Istennel, emberrel, hatalommal, széthúzással és karaktergyilkossággal kapcsolatban, és ezek a kérdések legtöbbször nyitva is maradtak. A múlttal való szembenézés kérdésköre már összetettebb, Szabó István mintha azt mondaná: terhelt a múltam, de a mindenkori hatalomé is, ezért a jelenkori rossz állapotokra figyeljünk inkább, semmint az én személyes életutamra. Még nem találtam meg Istent, de keresem őt, nem értem a szenvedést, de talán nem is érthetem meg teljesen.

A Zárójelentés erőteljes belső vívódásokba enged betekintést. A kórusjeleneteket látva azt éreztem, mintha a náci rezsimmel lepaktáló Hendrik Höfgen és a szocialista rendszer besúgóhálózatával együttműködő Szabó István akarna beülni a templomi kórusba, hogy az örökkévalóságról énekeljen, és lelkük megtisztuljon a múltbeli hibáktól. Keresztyénként vallom, hogy a feloldozás a múlt és a jelen őszinte és sokszor fájdalmas bevallásával kezdődik, a végső békességet Isten adja meg. Az elmenekülés vagy a felszínesség e fájdalomérzet elkerülését szolgálják, az igazi szembenézés így elmarad. A filmben inkább ez utóbbira láttam példát, remélem, hogy Höfgen, Stephanus és Szabó István is megtalálja Istent, aki a jelenben, a múltat bevallva akar mindannyiunkat gyógyítani és valódi békességet adni.

 

Képek: port.hu