A Szovjetunióba elhurcoltak kétharmada katona volt, egyharmaduk – mintegy 300 ezer ember – civil lakos. Voltak, akiket az utcáról ragadtak el, másokat igazoltatás címén hívtak be, majd internálták őket. Mindez a közel tizenötmilliós lakosságú, 172 ezer négyzetkilométer kiterjedésű Magyarországon történt 1944-től kezdődően. A kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapján a Gulág- és Gupvikutatók Nemzetközi Társasága a Károli Gáspár Református Egyetemmel és a Miskolci Egyetemmel közös kétnapos nemzetközi konferencián emlékezik meg róluk és tárja fel a legújabb kutatási eredményeket. Történelmünk sokáig elhallgatott fejezetéről és a mögötte húzódó mély társadalmi traumáról Bognár Zalán történészt, egyetemi docenst, a társaság elnökét kérdeztük.

Mikor és milyen körülmények között hurcolták hadifogságba a magyar állampolgárokat?

A szovjetek 1944. augusztus 26-án lépték át a Keleti-Kárpátok határát, Csík és Háromszék vármegyéből már szeptemberben vittek el munkaképes korú férfiakat, és ez tartott szerte az országban 1945. május 30-ig. Vagyis, még három héttel az európai háború befejeződése után is gyűjtötték Somogy vármegye Marcali járásában azokat, akik 1941-től kezdődően katonaként szolgáltak. Igazoltatás címén kellett megjelenniük a szovjet parancsnokságon, de valójában hadifogságba vitték őket, pedig már rég leszereltek. Ezt a hadifoglyokkal való bánásmódról szóló nemzetközi genfi egyezmény tiltotta. Igaz ugyan, hogy ezt a szovjetek nem írták alá, de az angolszászok úgy kötöttek velük szövetséget, ha elfogadnak egy a genfihez hasonló belső rendelkezést arról, hogy kik számítanak hadifoglyoknak. E szerint is csak azok az ellenséges országok fegyveres erejéhez tartozó személyek, akiket fegyveres cselekmény, vagyis harc közben fognak el. A szovjetek még a saját direktíváikhoz sem tartották magukat.

Ma már tudjuk, hogy mintegy százezer civilt hurcoltak el csak a fővárosból és környékéről. Mindez hogy történhetett?

Sztálin siettette Budapest elfoglalását, és 1944. október 28-án parancsba adta Malinovszkij marsallnak, hogy csapatai mielőbb, menetből foglalják el a magyar fővárost. Ő ugyanis szerette volna, ha tíz nap múlva, november 7-én a Vörös téren már ezt a sikert is megünnepelhetik.
Ezzel szemben a Budapest-hadművelet 108 napig elhúzódott, és csak február 13-án fejeződött be. Ebből csak a főváros katlancsatája az ostromgyűrű bezáródása után 52 napig tartott – érdemes mellé tenni, hogy az I. világháborúban győztes nagyhatalom, Franciaország csak 43 napig volt képes ellenállni a náci Németország haderejének. Eddigre a Zsukov marsall által vezetett 1. Belorusz Front már 60 km-re megközelítette Berlint. Moszkvában pedig nem értették, hogy mi az oka az ostrom elhúzódásának, és egyre türelmetlenebbek lettek. Rákosi így írt erről visszaemlékezésében: „Szovjet elvtársaim türelmetlenül kérdezték, vajon mekkora Budapest, hány háztömbből áll, nem tudták elképzelni, miért húzódik el ennyire az ostrom, talán Budapest akkora, mint Moszkva? Erre a kérdésre nem tudtam válaszolni, de türelmetlenségükben én is osztozom.” Malinovszkij, persze, nem mondhatta Sztálinnak, hogy végrehajthatatlan volt a parancs, ezért azt mondta, hogy a vártnál jóval nagyobb volt az ellenséges haderő, 180-200 ezer főnyi védősereggel álltak szemben – pedig 79-80 ezer fős volt a védősereg, vagyis a felét sem tette ki az általa mondott számnak. Végső jelentésében azt írja: az ellenséges német–magyar haderő Budapest ostrománál 188 ezer főt veszített, ebből 50 ezernél több a halottak száma, ő pedig 138 ezer hadifoglyot ejtett. Az ezzel foglalkozó történészek szerint azonban maximum 35-40 ezer katona eshetett hadifogságba, több semmiképpen, tehát rajtuk kívül mintegy 100 ezer embert még össze kellett szedniük, hogy le ne lepleződjön a valódi létszám. Malinovszkijnak le is kellett őket szállítania a Gupvinak, vagyis az NKVD Hadifogoly- és Internáltügyi Főigazgatóságának, annak átvevőpontjaihoz. Hogy ez valóban így történt, az is alátámasztja, hogy bár március elején nagyon lecsökkent az elhurcolások száma, március végén ismét jelentősen megnőtt. Valószínűleg összeszámolták, hány embert szedtek össze Malinovszkij emberei, és még mindig hiányzott a 138 ezerből. Szintén Rákosi írja, hogy az utcán a gyárakba menő és az onnan jövő embereknek ezreit viszik el naponként hadifogolytáborokba Budapestről és az akkori agglomerációból: Kispestről, Soroksárról, Újpestről. Tehát ezt ő is tudta. Csakhogy kettős beszédet folytattak: mást mondtak az embereknek, és másról beszéltek a párton belül. Április végéig szedték össze Budapestről a civileket.

Miért volt szükségük ezekre az emberekre a szovjeteknek?

Ma az orosz történészek számításai szerint a Szovjetuniónak a második világháborúban 27-30 millió fő volt az embervesztesége. Ráadásul, rajtuk kívül még 11,2 millió embert tartottak fegyverben 1945 nyarán. Alig volt ott munkára fogható, épkézláb ember. Gyerekek, nők és megromlott egészségi állapotban lévő férfiak dolgoztak a szovjet iparban. Óriási volt a munkaerő-hiány, és mivel a Gulág régóta működött, megszokták, hogy az ellenséges erő ingyenes, tömeges munkaerőt jelentett. Az nem érdekelte őket, hogy a kiéheztetett, fagyoskodó, betegeskedő emberek tömege nem hatékony, velük építtették föl a gyárakat meg a lerombolt falvakat, városokat, velük bányásztattak a korábbi harctereken kívül is, például az Urál hegységben is.

A Gupvi-táborokba, tehát a hadifogoly- és internálótáborokba egykori katonák és ítélet nélkül tömegesen elhurcolt civilek kerültek, a Gulágra, vagyis a kényszermunkatáborokba bírói ítélettel, igaz, Magyarországról többnyire koholt vádak alapján kerültek emberek.

A konferencián szó lesz a zsidóság helyzetéről is. Előfordult, hogy aki túlélte a nácik koncentrációs táborait, a szovjetek hurcolták el?

A Holocaust Dokumentációs Központ egykori igazgatója, Szita Szabolcs számolt be arról, hogy az egyik náci koncentrációs táborból a magyarországi zsidókat engedték utoljára haza, két vagonban szállították őket Magyarország felé, de Pozsonyban lecsatolták, majd hozzácsatolták őket egy hadifogoly-szerelvényhez, és egyenesen vitték ki őket a Szovjetunióba. A szovjeteknek teljesen mindegy volt, hogy kit visznek el, csak legyen meg a létszám. Én magam is találtam sok hasonló esetről szóló dokumentumot. Olyan is volt, hogy valaki hazajutott valamelyik koncentrációs táborból, és épp amikor a Rózsák terén kereste a családját, egy szovjet járőr megállította. Erre ő elővette az angol–orosz nyelvű igazolását, de a szovjet katona azt kettétépte, és az ott lévő fogolycsoporttal már vitték is ki a Szovjetunióba az illetőt. 1939-ben, amikor a Szovjetunió és Németország együttes erővel megtámadta és egymás között felosztotta Lengyelországot, akkor Magyarország szomszédossá vált a Szovjetunióval. A kárpátaljai Bimba Brigitta doktoranduszhallgató arról tart majd előadást, hogy ekkoriban százak menekültek át a zöld határon a Szovjetunióba, mert zsidó származásúak vagy kommunisták voltak, és abban reménykedtek, hogy ott tárt karokkal várják majd őket. Ehhez képest jobb esetben tiltott határátlépésért öt év Gulágra, rosszabb esetben kémkedés vádjával 25 év Gulágra ítélték őket.

A politikai kártyát amúgy is előszeretettel játszották ki…

A Gulágra kisgazdapárti képviselőket is elvittek, köztük Kovács Bélát és Fillér Lászlót, akik útjában voltak a kommunista hatalomátvételnek. Elvitték gróf Esterházy Jánost is, aki a felvidéki magyarságért állt ki a szlovák parlamentben, és akit a Gestapo üldözött itt, Magyarországon. Horthy még el tudta érni a szabadon bocsátását, de a csehek később átadták a szovjeteknek, és koholt vádak alapján ő is a Gulágra került.

Csakúgy, mint számos református lelkész.

Valóban sok kárpátaljai református lelkész hurcoltak Gulágra, köztük Gulácsy Lajos későbbi püspököt, Forgon Pált, Kovács Zoltánt, Horkay Barnát és Zimányi Józsefet. Utóbbiak levelet írtak Sztálinnak, hogy ne magának tulajdonítson dicsőséget, hanem Istennek. Számos görögkatolikus lelkészt is elhurcoltak Kárpátaljáról. „Csaknem minden családból távol van még valaki” – ezt az egyik debreceni református lelkész írja 1945. decemberi jelentésében Révész Imre püspöknek. Ő ugyanis minden református gyülekezet lelkipásztorától helyzetjelentést kért a veszteségekről. A legtöbb gyülekezetben feljegyezték, hogy egy év óta hír sincs a fiúról, az apáról vagy a felnőtt lányról. Nőket is tömegesen vittek el ugyanis német származás indokával.

Hogyan lehet felmérni, pontosan hány embert hurcolhattak el?

Óriási dolog, hogy a Magyar Nemzeti Levéltár közel 700 ezer szovjet fogságba került magyar állampolgár személyi kartonját vásárolta meg az Orosz Állami Hadilevéltártól, hogy digitalizált formában őrizhesse meg azokat – erről Mikó Zsuzsanna főigazgató-helyettes beszél majd a konferencián. Ez is mutatja: ha ennyi embert regisztráltak a Szovjetunióban, akkor sokkal többet vetettek fogságba, ugyanis sokan el sem jutottak odáig! Kevesen tudják, hogy a Kárpát-medencében közel 80, a mai Magyarországon pedig 56 hadifogolytábor volt, amelyekben minden harmadik fogoly civil volt. A táborok átlagos létszáma 15 ezer fő volt, de voltak 80 ezer fősek is. Így például a ceglédit 1945 májusában 130 ezren járták meg, ahogy erről egy honvédségi jelentés beszámol, hiszen ez nemcsak gyűjtő-, hanem tranzitláger is volt. Gyakran pusztított a tífusz- és a vérhasjárvány, így csak ezekben a táborokban Kárpát-medence-szerte 120 ezren meghaltak – így az ő adataik nem is szerepelnek az említett kartonokban. Közel kétszázezer embert pedig el is engedtek, mielőtt kiérkeztek volna a Szovjetunióba. Innen sejthető, hogy több mint egymillió embert gyűjthettek össze, vagyis minden harmadik magyar család közvetlenül érintett volt a közel tizenötmilliós lakosú korabeli Magyarországon. A Szovjetunióba elhurcoltak mintegy kétharmada katona volt, egyharmaduk a civil lakosság közül került ki, ítélet nem volt, elfogták őket, kellettek a létszámba. A nagyapámat a mai Bartók Béla út 61-be hívták be igazoltatás címén, és szépen elvitték a Szovjetunióba kényszermunkára. A nagyanyám említette, hogy prémgalléros kabátban ment el 85 kilósan, és 38 kilósan tért haza egy német katonakabátban.

Milyen volt a hazatérés?

Nagybátyám mesélte el, hogy vasárnap volt, a kelenföldi református templomban vett részt a család istentiszteleten, és egyszer csak valami csörgés-zörgést hallottak hátul. Mindenki hátrafordult, és akkor látták, hogy három rossz katonakabátba öltözött férfi jelent meg, a csajkájuk, evőeszközük ott zörgött az oldalukon, ebből tudták, hogy a hazatért foglyok jöttek be, köztük volt az én nagyapám is. Sokan írták a visszaemlékezéseikben, hogy az első útjuk a templomba vezetett, hogy hálát adjanak Istennek azért, hogy túlélték.

A fogság idején készíthettek feljegyzéseket?

Még az itteni táborokban mindent elszedtek tőlük, a papírjaikat, a ceruzáikat, persze, volt, aki a kabátja valamelyik részébe belevarrta a ceruzabelet. Másnak duplafenekű csajkája volt, rákozmáltatott némi élelmet, hogy ne nézzék meg tüzetesen, de ha valakinél találtak iratokat, akkor azt vagy megváratták a máramarosszigeti hadifogolytáborban, mielőtt hazaengedték volna, vagy egyenesen visszaküldték. Megfenyegették a hazatérteket, megtiltották, hogy beszéljenek arról, ami kint történt – ha így tesznek, nemcsak őket, hanem az egész családjukat visszaviszik a Szovjetunióba. Zsigerekig hatoló volt a félelmük. 2009-ben és később is készítettem interjúkat túlélőkkel, és csak félve mertek beszélni az átéltekről. Bizony, volt, aki azt mondta, hogy ne bolygassuk a múltat, ő nem akar interjút adni, fél, hogy mi fog történni. Volt, aki 2017 után kereste meg a társaságunkat azzal a kérdéssel, hogyan lehet kárpótlásért folyamodni, mert addig nem merte ezt elmondani. De addigra ez már elévült.

A hatalomnak miért volt érdeke, hogy elhallgattassa a túlélőket?

Rákosi Mátyás azt írta Petrov tábornoknak, a Gupvi akkori főparancsnokának, hogy az utolsó háromezer főnyi kontingensnek, akit hazaengedtek, majdnem minden tagját kórházba kellett vinni. Ezt a kisgazdapárt „nagy demagógiával” kihasználta, és ez is hozzájárult ahhoz, hogy elveszítették az 1945. november 4-ei parlamenti választásokat. Azt írja Rákosi, hogy ne ilyen csont és bőr embereket engedjetek haza, mert hiába mondjuk, hogy a Szovjetunió a vörös paradicsom, ha azon, aki hazajön, nem ezt látják. A propaganda éles ellentétben volt a valósággal.

Mit okozott ez az elhallgatás a családokban?

Sokakkal megeshetett hasonló, mint ami az egyik német családdal is: az édesapát és az édesanyát is elviszik, otthon marad a kétéves kisfiú, akit a nagyszülők nevelnek. Ők nem mondhatták azt a Vörös Hadsereg által megszállt Magyarországon, hogy a szüleit fegyveresen elrabolta és kényszermunkára vitte a „dicsőséges Vörös Hadsereg”. Csodálatos módon az édesanya és az édesapa is túléli a tábort, hazajönnek – sokan beszámolnak arról a visszaemlékezéseikben, hogy az tartotta bennük a lelket, hogy a gyereket fel kell nevelni. Csakhogy amikor ezek a szülők megérkeznek, az akkor már hatéves gyerek dühös, utálja őket, mert benne az él, hogy őt nem szerették, elhagyták. Hiszen mit mondtak neki? Azt, hogy a szüleid kimentek dolgozni a Szovjetunióba. Az édesanya azonban nem sokáig tudta ezt a szívében elfogadni, és egy nap elmondta neki, hogy drága fiam, mi szerettünk téged, de minket elhurcoltak, fegyveres katonák kényszerrel elvittek minket. A kisfiú erre nagy boldogan megy iskolába, ahol elmondta a tanító néninek, hogy az ő szülei szerették őt, csak erőszakkal elhurcolták őket. Mire azt mondja a tanító néni, hogy kisfiam, a te szüleid hazudnak, mert a dicsőséges Vörös Hadsereg ártatlanul nem hurcol el embereket. A szüleid bűnözők, kérdezd csak meg tőlük. Gondoljuk csak el, hogy dolgozta föl ezt egy ilyen kisgyermek!

Mindez transzgenerációs traumához, és poszttraumás tünetekhez vezetett mind a túlélőknél, mind az utódoknál. Ezt a holokauszttúlélőknél is vizsgálták. Az a különbség, hogy ők kaptak valamifajta erkölcsi kárpótlást, igaz, a halottakat nem lehet visszahozni. Az viszont nem volt kérdés, hogy ők áldozatok voltak. A szovjet lágerek túlélőinek már azt is megtiltották, hogy beszéljenek a traumáról, ráadásul úgy tekintett rájuk a társadalom, hogy ezek politikai bűnözők, fasiszták, nácik.

Hányan haltak meg a lágerekben?

Vannak olyan települések, ahol az elhurcoltak 90 százaléka meghalt, és olyanok is, ahol „csak” 11-12 százalékuk hunyt el. De ha csak egy ember halt is meg, valakinek az édesapja, édesanyja, testvére vagy fia, lánya volt – pótolhatatlan veszteség!  Mintegy háromszázezer fő, vagyis az elhurcoltak egyharmada bizonyosan meghalt.

A halálozási arány különösen a kárpátaljaiak és a Budapestről elhurcoltak között volt magas, mert vagy nem, vagy alig vittek, vihettek magukkal élelmet, meleg holmit, nem volt rá lehetőségük, vagy nem úgy készültek, hiszen akit az utcáról ragadtak el vagy behívtak igazoltatás címén, azoknak csak az éppen rajtuk lévő ruhájuk volt, és sem meleg, sem váltóruha, sem evőedényük, sem evőeszközük, sem élelmük nem volt. 

A kommunizmus áldozatainak emléknapján kezdődő kétnapos konferenciájuk számos kutatási eredményt, köztük sok személyes és közösségi történetet tár az érdeklődők elé. Mi a célja a társaságuknak?

Amikor 1990-ben elkezdtem ezzel a témával foglalkozni, szíven ütött, amikor megláttam, hogy a Külügyminisztérium Hadifogoly Osztályának 350 doboza csak ezekről az emberekről szól. Addig azt hittem, hogy egy-két embert vittek el, ezek inkább családi legendák. Akkor döbbentem meg, hogy tíz- és százezreket hurcoltak el ártatlanul, ítélet nélkül. Történész kollégáim között szinte nincs olyan ember, akinek a családjában ne hurcoltak volna el valakit. Ehhez képest mindez alig van benne a köztudatban, de még a középiskolai vagy egyetemi tankönyvekben sincsen benne, vagy nem a jelentőségének megfelelően foglalkoznak a történtekkel. Régóta szeretnénk, ha hasonló kutatóintézet vagy legalább kutatócsoport létrejönne, mint amilyen a Holocaust Dokumentációs Központ. Rengetegen megkerestek minket ugyanis, hogy nem tudunk-e az ő nagyapjáról, dédapjáról, aminek szívesen utána is nézünk, de jó lenne, ha a fellelhető információkat egy nagy adatbázisba össze tudnánk gyűjteni.

Az említett közel 700 ezer kartonból, amelyet épp az emléknapon tesznek részben elérhetővé és kutathatóvá, rengeteg adatot ki tudunk még nyerni. Ehhez azonban humánerőforrásra van szükség, hiszen ezek eredetileg kézzel kitöltött kartonok, rengeteg elírással, elértéssel. Képzeljük csak el: egy üzbég hallott egy magyar nevet, oroszul le kellett írnia, és még oroszul se tudott jól. Sok adat van, de rengeteg irat eltűnt.

Ennek mi az oka?

A mai napig azért nem örülnek sokan ezek feltárásának, mert az egész marxista-leninista ideológiát megkérdőjelezi, hogy az azon alapuló rendszer így bánik az emberekkel. A nemzetiszocializmus meg az internacionalista szocializmus a patkó két vége, ami összeér. Ezt a mai napig sem akarják elfogadni sokan, nem akarják meglátni. Kutatás közben nagyon sok ellenállásba ütköztem nemcsak én, hanem több kollégám is. De mindig különbséget teszek a szovjet rendszer és az orosz ember között. Amikor interjúkat készítettem, főleg eleinte tapasztaltam, hogy a túlélők elmondják, mi történt velük, de aztán hozzáteszik, milyen rendesek voltak az orosz emberek. Először azt hittem, hogy csak azért mondják, hogy valami jót is mondjanak, de nem: a helyieknek is alig volt élelmük, de adtak, letörtek egy kis darabot a kenyerükből. Akik például szénbányában dolgoztak, loptak ki szenet a helyi lakosoknak, azok meg adtak cserébe nekik élelmet. Ők nem fagytak meg, a foglyok meg nem haltak éhen. Az egyszerű szovjet ember maga is rab volt, akár orosz volt, akár üzbég, csecsen, lett, litván, azerbajdzsáni vagy grúz. Még ha őr vagy lágerparancsnok volt is az illető, sokszor a családjától több ezer kilométeres távolságra rendelték ki politikai okból. A visszaemlékezésükben többen elmondták, hogy amikor a helyiekkel összebarátkoztak, azok mondogatták nekik, hogy neked jó, mert te egyszer szabad leszel, hazamész, de nekem mindig itt kell lennem – ők a kerítésen kívül voltak a rendszer rabjai. 

Képek: Fortepan, Múlt-Kor történelmi portál, ujkor.hu

A Közösség és egyén – a szovjet fogságba hurcoltak kontextusában című nemzetközi konferenciát a virtuális térben rendezik február 25-én és 26-án (csütörtökön és pénteken), mindkét nap de. 10 és du. 17:30 között a Károli-egyetem, a Miskolci Egyetem és a Gulág- és Gupvikutatók Nemzetközi Társaságának szervezésében. A részletes programot itt találja. A konferenciát élőben követheti a Társaság Facebook-oldalán vagy YouTube-csatornáján keresztül. Az eseményt rögzítik, így az előadások utólag is visszanézhetők.