Különleges felvétel látott napvilágot nemrég, Fekete Ágnes lelkipásztor osztotta meg, hogy kevés szóval elmesélje egy jellé váló kis erdei kápolna történetét, amelyet idén nyáron újított fel egy csapat fiatal.

„Egy valamikori meteorológiai állomást kapott vissza a garai református gyülekezet az államtól kárpótlásként még a rendszerváltás után. Az akkori lelkipásztor, Fekete Ágnes ötlete volt, hogy építsünk ott egy kápolnát” – idézi fel a huszonhat évvel ezelőtti kezdeteket Peck Tibor, aki maga is csatlakozott ahhoz a főként középiskolásokból és egyetemistákból álló, önkéntesen verbuválódott csapathoz, amelyik saját kezűleg építette meg a senkiföldjén álló istenházát. A településen volt ugyan imaház, de ez az eldugott szeglete az Alföldnek, Bajától délre, távolabb Garától is, akkor még fiatalok nyári táborhelye volt, a kápolnát számukra építették, hogy ne kelljen a faluba bejárniuk, ha lelkialkalmat szeretnének tartani maguknak.

„1994 nyarán önerő nélkül fogtunk hozzá az építkezéshez eleinte négyen-öten, aztán folyamatosan csapódtak hozzánk a többiek. Elbontottuk a garai téesz egyik vályogépületét, és a bontott vályogtéglából és más építőanyagokból húztuk fel az épületet az erdő szélén. Menet közben találtuk ki, hogy az aljzathoz az erdőből vágott akácfát gurigázzuk le, és ültetjük a homokba. A parókián volt a szállásunk, a falubeli nénik sütöttek, főztek ránk. Sokszor nem is tudtuk, mit fogunk aznap enni, mégis megjött az étel valahonnan. Ilyen csoda volt az is, hogy nem tudtuk, honnan lesz ajtó a kápolnára, egyszer csak kilátogatott hozzánk egy katolikus plébános, Schindler Mátyás, Matyi atya, és felajánlotta, hogy készít egyet. Októberben aztán visszatértünk a kápolna felszentelésére, amire éppen pár nappal előtte került rá az ajtó. Az a nyár mindannyiunknak hatalmas töltetet adott az életünk indulásához, és 26 év távlatából is örömmel idézzük fel” – meséli Tibor.

A kápolnán katolikus és református fiatalok egyaránt dolgoztak, barátságok és később házasságok is köttettek közöttük – nem egy épp a kápolnában. Tibor és a kápolnát tervező felesége maguk is ökumenikus házasságban élnek. Macskási Réka az egység, egyetemesség és a Krisztusban megélt közösség jeleként az őskeresztény halszimbólum formára alkotta meg az alaprajzot, később pedig a falak is ezt a vonalvezetést követték. A kápolnában keresztelték a házaspár egyik gyermekét is, és tízévente oda szerveztek találkozókat is az egykori építő csapat tagjai számára. Ilyenkor mindig rendbe szedték kicsit. A kápolna ugyanis csakhamar elhagyatottá vált, mert bár eleinte valóban oda gyülekeztek a táborozó fiatalok, a nomád táborokra idővel egyre kevesebb igény mutatkozott. Megrongálták, betörték az ajtót, ablakokat, az idő leszedte a cserepeket, a mész felrepedezett.

Amikor nemrég újra találkoztak a családok, az építők gyermekei között vetődött fel, hogy milyen szép lenne, ha ők maguk vállalkoznának a felújítására – szüleikhez hasonlóan kétkezi munkával. Így is történt, a szülők csak egy alkalommal látogattak ki hozzájuk, és akkor is csak a háttérből figyelték őket, hagyva, hogy kibontakoztassák képességeiket. „Érdekes volt látni, hogy most ők vannak majdnem abban a korban, amiben mi akkor. Örülünk, hogy most már ők is kötődnek a kápolnához, és büszkeséggel tölt el, hogy ők maguk döntöttek így, és elhívták néhány barátjukat is.”

A felújítás ideje alatt tizenkét éves felső tagozatostól az orvostanhallgatóig legalább tizennyolcan dolgoztak a kápolnán hajnaltól késő délutánig. Összeszedegették az üvegcserepeket, kijavították a repedéseket, lekaparták a pattogzó mészréteget, és újrameszelték a falakat. Fúrtak, faragtak, csiszoltak, még az ablaküvegeket is kicserélték. Négy napig dolgoztak rajta, és ahogy egykor szüleik, úgy most ők is a garai parókián aludtak. Voltak, akik biciklivel, és olyan is akadt, aki lóval járt ki az erdőhöz mindennap. Ahogy egykor, úgy most is figyeltek arra, hogy természetes anyagokat használjanak fel, a hulladékot pedig a megfelelő helyre szállítsák. A bontásból származó mész is visszakerült a természetbe, egy-két cserkész is volt a gyerekek között, ők ástak latrinát.

A fiatalokat a Peck-házaspár lánya, Borbála fogta össze. „Laki Anna barátnőm ötlete volt a felújítás, ő segített nekem a csapat megszervezésében is. Nagyon lelkes csapat jött össze, sokat dolgoztunk, és jókat beszélgettünk.
Mi sokszor szoktunk a ház körül segíteni a szüleinknek, és mielőtt nekifogtunk volna a munkának, velük néztük végig, mi a teendő. Sok dolgot nem tudtunk volna magunktól, de elmagyarázták nekünk, hogy kell csinálni. Nagy segítségünkre volt Horváth Andrea garai lelkipásztor, aki segített az eszközök beszerzésében, a falubeli néniket pedig megkérte, hogy gondoskodjanak az ellátásunkról. Sokat segített nekünk Miklós Józsi bácsi is, kőműves, a garai katolikus gyülekezet tagja, aki a szüleinknek is segített huszonhat éve, és egy napra mellénk szegődött. Sokat adott nekünk az is, hogy egy ilyen mindentől távoli, különleges kápolnán dolgoztunk, ahhoz kapcsolódtunk. És most már nekünk is fontos, hogy ez a kápolna megmaradjon, ne legyen az enyészeté, hiszen mi is adtunk hozzá valamennyit a megóvásához. A hét végén együtt énekeltünk, imádkoztunk benne, többen is meséltek a kápolnához fűződő emlékeikről, nagyon megható volt. Még ha nem tartott is olyan sokáig, mint a szüleink nyara, ez most már mindig össze fog kötni minket.”

Ahogy Peckék mondják: a kápolnában az az izgalmas, hogy sehol sincs nyilvántartva. Senkié, és talán éppen ezért bárkié lehet. Az ajtaja most is nyitva áll. Tetején csillag mutat az ég felé, hátsó ablakán kereszt alakban szűrődik be a fény. A falain emberi kezek tapintása. Ház az erdő szélén, ami az egyház lenyomata a földön: azoké a Krisztus-test-tagoké, akik építették, akik helyreállították, és akik egy nap ellátogatnak majd oda. Mert az épület fontos, de a közösség, amiből lett és aminek hajlékot nyújthat, még fontosabb.

Videó: Csendember/ Fekete Ágnes