Nemzedékek közösségben

A Kispest-Rózsatéri gyülekezet olyan, mint egy nagycsalád, ahol a különféle generációk odafigyelnek egymásra. Talán ez lehet az egyik titka, hogy olyan sokan kaptak itt lelkészi elhívást. Ablonczy Kálmánnal beszélgettünk.

Hogyan kapcsolódhat gyülekezeti háttér és lelkipásztori elhívás? Miért van, hogy néhány gyülekezetből látványosan többen jelentkeznek teológiára, mint máshonnan? Mi lehet a gyülekezet és mi a lelkész szerepe abban, hogy valaki a közösségükből a lelkészi szolgálatot válassza? Ezek a kérdések idén, a lelkipásztori hivatás évében különösen aktuálisak, de máskor is fontos látnunk, vannak-e jó példák ezekben a közösségekben, amelyek más gyülekezetek számára tanulságul szolgálhatnak.

Mi sem árulhatna el többet a gyülekezeti háttér és a lelkészi elhívás összefüggéseiről, mint egy-egy konkrét közösség példája. Ezért is kerestük meg a Kispest-Rózsatéri Református Egyházközség lelkipásztorát, Ablonczy Kálmánt és az ő szárnyai alatt a lelkészi szolgálatra elhívást kapott Tihanyi Kristóf nagykáta-tápióvidéki lelkészt.



Lelkészi örökség
Ablonczy Kálmán egész életét Kispest-Rózsatér határozta meg: ide született, itt nőtt fel, élete nagy részében itt is lakott. Lelkészcsaládba született, kilencedik gyermekként a tíz közül. „A közösség lelki-szellemi légterébe édesapám, Ablonczy Dániel szolgálatán keresztül épülhettem be. Lelkészi hivatástudatom rejtett érlelődését a családi háttér és a gyülekezeti élet kisugárzása együttesen segítette” – mondta saját elhívásáról. „A lelkészi pályáig, persze, nehéz, kacskaringós út vezetett. Amikor a teológiára jelentkeztem, még nem tudatosult bennem mélyen Isten kedves, terelgető szándéka. Nem a lelkészi hivatásgyakorlás esetleges lehetősége, inkább az motivált, hogy gyarapítsam az ismereteimet, és akkor már Isten felé fordító erővel hatott rám a Lélek is, amely előző nyáron a 37. zsoltár szavaival ösztönzött: »Gyönyörködj az Úrban, s megadja szíved kéréseit, hagyjad az Úrra a te utadat, bízzál benne, majd ő teljesíti.«”

Tanulmányai során hamar elmélyült elköteleződése. „Elősegítette ezt az is, hogy a szigetszentmiklósi gyülekezet keresett valakit Villányi Péter mellé, aki összegyűjti, összefogja az ifjúságot. Szeretettel és hálával emlékezem erre a lehetőségre, és mindazokra, akik ebben segítségemre voltak. Akkori menyasszonyom, később feleségem, Szamosközi Éva is hűséges társ volt ebben. Két éven keresztül töltöttük ott hétvégéinket, és Isten megáldotta a szolgálatot. Az ottani ifi növekedésnek indult hitben és létszámban is. Egyre inkább éreztem, helyemen vagyok abban, amit tanulhatok és ahol szolgálhatok.”



Édesapja 69 évesen, 1984-ben ment nyugdíjba, a rózsatéri gyülekezet az akkor huszonnyolc éves Ablonczy Kálmánt választotta meg utódjául. „Bár magam mögött tudtam egy kétéves Kálvin téri beosztott lelkészi szolgálatot Molnár Miklós szárnyai alatt, és egy kampeni tanulmányi évet is, mégis zöldfülűnek éreztem magam e rendkívüli atyai örökség átvételére. Többen figyelmeztettek, hogy senki sem lehet próféta a maga hazájában. Valóban voltak a nemzedékváltásban elkerülhetetlen küzdelmek, de megsegített, megáldott az Isten, hasonlóképpen, mint ahogyan Pál tanúskodik a korinthusi gyülekezetben való forgolódásáról: »Én ültettem, Apollós öntözte, de a növekedést az Isten adta«.

Édesapám szolgálatának erős alapjaira építkező lelkész lehettem, 

és csodadolgok következtek a kilencvenes évektől: iskola- és óvodaalapítás, új templom- és parókiaépítés, idősotthoni körülmények életre hívása, gyermekotthonok felől kinyílt ajtók, számtalan hétvégi, egész hetes táborozás, és valamennyin, meg nem érdemelten, Isten áldása.”



Mindebben komoly támaszt jelentett, hogy édesapja a nyugdíjba vonulása után majdnem huszonöt évig gyülekezetben és szolgálatközelben maradt. „Még 95 évesen is szívesen hallgatta a gyülekezet az igehirdetéseit. Emellett rendkívül elkötelezett, élő hitű presbitérium is támogatott, többek között missziói és diakóniai területen fáradozó munkatársak. Az előző nemzedéktől nyert örökség szélesedett, mélyült, gazdagodott.”

Nagycsaládi jelleg
Mi volt ennek az apáról fiúra szálló gyülekezetépítési koncepciónak a lényege? – kérdeztük Ablonczy Kálmánt. „Édesapám többnemzedékes nagycsaládként tekintett a gyülekezetre, amelyben a gyermekmisszióra, a konfirmálók speciális felkészítésére, az ifjúsági életre, a házastársi szövetségekre, a családalapításokra, a férj és feleség szerepekre, az idősgondozásra és a különböző kisközösségi találkozásokra is kellő figyelem jut. A gyülekezetben a többnemzedékes nagycsalád minden tagjának és minden rétegének megvan a maga helye és szerepe” – fejtette ki. „Míg mindez kiformálódott, sok-sok esztendőre, türelmes, odafigyelő szolgálatra volt szükség. Sokszor emlegetek egy francia közmondást: ahol a fiataloknak több a bölcsessége, az időseknek több lesz az ereje. Ezt szem előtt tartva törekedtünk generációk közötti összeszövetkezések elősegítésére. Többek között a gyülekezeti kirándulások, a családhetek, a többnemzedékes hétvégék is ezt szolgálták.”


 

Abban, hogy a fiatalok közül sokan a lelkészi hivatást választották, nagy szerepe lehetett a laikus gyülekezeti munkatársak hiteles, élő hitű jelenlétének is.

„A negyvenes évek végétől kezdődően sokan jöttek a kommunista hatalomgyakorlók által felszámolt szövetségekből, éberdési mozgalmakból, közöttük országosan is jól ismert személyek: Füle Lajos, Bódis Géza, Vándor Gyula és felesége, Margitka, László Gábor, Bartha József, Bartha Sándor, a Miklóssy testvérek. Sokan jutottak hitre gyülekezetünk evangelizációs alkalmain, csendesheteken. Érett, hiteles tanúságtevők voltak arra nézve, hogy Isten egész életútra meghatározóan is meg tud szólítani, ha nyitott erre a megújult értelem és szív. Édesapám nyomvonalán tovább haladva, nagyszerű és áldott munkatársakkal karöltve lelkészként igyekeztem ehhez igazítani fáradozásaimat, áldást kérve Istentől. A nem kevés fiatal papi pálya melletti döntése bizonnyal ebből is fakadt.”

A gyülekezetben a laikus és lelkészi szolgálat olyannyira összefonódott és lett természetessé, hogy a közösség nyelvezete alig-alig használta a fogalmi megkülönböztetést. „Nincs értelme, közös tőről fakadnak: az élő hitből, amelynek következménye a szolgálat, az áldozatvállalás. Azt a közeget, amelyben egyesek elhívást kaptak, a közösség egésze teremtette meg. Ennek a közegnek a megteremtésében sokak több évtizedes munkája van, édesapám szolgálati idejétől kezdve mind a mai napig.

A különböző nemzedékeknek, családoknak oda kell figyelniük egymásra, családról családra kell építkezni és mindenkit szeretni fiataloktól idősekig.

Ennek eredményeképpen lelkészgenerációk és gyülekezeti munkatársak nemzedékei adhatták át egymásnak a stafétabotot.”


A hatékony közösségépítéshez számtalan, a lelki-szellemi érdeklődést felkeltő közös program is kellett az évközi eseményektől kezdve a családheteken és utazásokon át a táboroztatásokig.

Ezek a sokáig kuriózumnak számító élmények máig meghatározók a rózsatériek számára, és növelték a gyülekezet vonzerejét, ismertségét.

A közösség hivatalos névjegyzékében zömmel kispestiek szerepelnek, ugyanakkor a szomszédos lőrinci, erzsébeti, kőbányai területről is sokan itt találtak lelki otthonra. Nincs Budapestnek egyetlen olyan kerülete, ahonnan ne érkezett volna az elmúlt évtizedekben gyülekezeti tag, sőt, néhányan a peremvidékről, agglomerációból is bejárnak.

A gyülekezet egykori és jelenkori életét számtalan kiadvány is rögzíti, vigyázzák és gondozzák az átörökítést.



Sokféle kezdet, sokféle kimenet

A hatvanas évektől kezdve mostanáig nagyjából 25-30-an nyertek elhívást lelkészi szolgálatra

– a pontos számbavételt az a kérdés nehezíti, hogy ezek közé csak a gyülekezeti tagokat számoljuk-e, vagy azokat is, akik különböző összejöveteleken keresztül, határon innen és túl található közösségekből tartották Rózsatérrel a rendszeres kapcsolatot. Különösen a fiatalokkal való intenzív, sokoldalú táboros élet és a hasonló találkozások alapozták meg mindezt. Voltak persze a lelkészi hivatást választók között olyanok is, akik érettebb felnőttkorban hoztak döntést.



Ahány lelkészi elhívás, annyiféle történet. „Többeket sorolhatnék, akik nem gyülekezeti gyökerűek, nem itt születtek, családjuk nem járt ide, az ország más pontjáról érkeztek hozzánk, többségben mégis azok vannak, akik közöttünk nőttek fel. Hálás vagyok azokért is, akik éppen ezekben az években tanultak, tanulnak a budapesti teológián. Szívesen emlegetem őket, személyükben is igazolódnak a fentebbiek: Szabó Zoltán majdnem hatvanévesen nyert elhívást, Csabdiban kezdte szolgálatát, püspökünk éppen az elmúlt őszön tett vállára palástot. Részben közösségünkből való ötödéves hallgatók Mári Lóránt és Boross Sámuel, negyedik évfolyamon tanul Dobráter Janka. Édesapaként különösen is hálás vagyok, hogy öt gyermekem közül ketten, Tamás és Áron odaadóan, megbecsült helyen szolgálnak az egyházban” – fogalmazott a lelkipásztor.

A Kispest-Rózsatéren kapott minták az innen indult lelkészek szolgálataiban is vissza-visszaköszönnek, noha természetesen nincs univerzális recept. „Jó esetben lelkészi hivatásukban megjelenhet az a több és más, amit Istentől áldottan maguk tesznek hozzá. Mindannyian formálódnak, keresik saját hangjukat, igazodnak a lehetőségekhez, mozgásterükhöz. Természetesen jólesik, ha életük meghatározó részeként tekintenek vissza rózsatéri éveikre. Szolgálati éveim lassan eltelnek, hálásan említem, hogy meg nem érdemelt áldás volt nekem is itt szolgálni. Számtalan szép élmény ért és ér bennünket. Elhívásomat, szolgálatomat föl nem cserélném semmi mással.”


Barna Bálint
Képek: Füle Tamás


Kapcsolódó írásunk:

Rózsatér nemcsak a múltja
Nagykátai szolgálata során is arra az alapra épít, amely megtartotta őt fiatalkori tévelygései idején, és azt az áldásos rendet szeretné továbbadni, amit egykori gyülekezetében ő is megélt. Tihanyi Kristóffal beszélgettünk.
 

 

Kispest-Rózsatéri Református Gyülekezet