Oázis a hétköznapokban

A lányok, asszonyok régen fonóba jártak, ahol a munkát is el lehetett végezni és közben meg tudtak osztani egymással örömöt, bánatot. Ezt a hagyományt eleveníti fel egy budapesti református gyülekezet idén nyáron indult fonója is.

Ez az egyik legszebb templomkert és parókiaudvar, amit valaha láttam, állapítom meg magamban, ahogy belépek a Külső-Üllői Úti Református Gyülekezet nagykapuján. Az udvar minden szeglete arról árulkodik, hogy valaki különleges érzékkel látja a benne rejlő lehetőségeket. Kiss Enikő lelkészné vezet körbe, lelkesedéssel beszél a sziklakertről, a füvesítésről, a virágágyásokról és -szigetekről, az elkészült kerti székekről és asztalokról, a fontolgatott rózsalugasról, illatos loncról és lila akácról, amely végképp körbeölelné és bódító illattal árasztaná el a hátsó kis udvart, amelynek közepén csinos napernyő alatt foglalunk helyet. Most vette kezdetét a fonó – modern, nagyvárosias környezetben mintegy oázisként a város és a hétköznapok forgatagában. Ezt erősítik meg a horgolással foglalatoskodó lányok, asszonyok is – van köztük, aki először ismerkedik a különböző fogásokkal, a többiek szintén itt tanulták meg az egyszerűbb technikát vagy elevenítették fel a feledés homályába vesző ismereteiket.

Az igazi, a leginkább intézményesedett fonót a felnőtt lányok szervezik; kibérelnek egy házat vagy szobát a faluban, ahová mindenki elviszi a maga munkáját és eszközeit, közösen veszik meg a világítanivalót és a tüzelőt. Az ilyen fonók, fonókák, guzsalyasok a helyben hagyományos korcsoportrend szerint állnak össze: a lányok mellett összegyűlhetnek külön az asszonyok, a nagylányok és a serdülők is. Gyakoriak a vegyes fonók is. Egy faluban egyszerre több fonó is működik a fonóházakban. Ezért alakulhatott ki egymás felkeresésének dalolással, mesemondással, alakoskodásokkal, játékokkal tűzdelt hagyománya. A legváltozatosabb belső élete az ún. táncos fonóknak volt; este tartották, eljártak ide a legények is. A fonók intézménye a kenderfeldolgozás házi módjainak megszűnésével századunk első felében számolódott fel. (Magyar Néprajzi Lexikon)

A tavaszi karantén idejére szüneteltették a női kört, a nyitás után viszont már fonót indítottak helyette – árulja el a lelkészné, aki szeretett volna minősített teret és időt biztosítani a kézművességre egy héten egyszer a saját maga, és ha van kedvük csatlakozni, akkor mások számára is. Mint mondja, feltöltik a kreatív foglalatosságok, és sok más nő is így van ezzel a gyülekezetben. A fonó nemcsak abban segít, hogy megtanuljanak egymástól különböző kézműves technikákat, hanem a közösség gyakorlásának is különleges módja. Ahogy Vitárisné Balogh Éva mondja, miközben a kezük ügyében lévő munkadarabra koncentrálnak, könnyebben felveszik a beszélgetés fonalát is, és szinte észre sem veszik, de egyre mélyebben megnyílnak egymás előtt. Van, hogy emellett eltörpül az elvégzett munka haszna, de az a jó, hogy itt senki sem helyez elvárásokat saját maga vagy a többiek elé. Csupán élvezik az egymással való közösséget és az alkotás örömét.

Nyár eleje óta átültették a gyülekezeti növényeket, tapétáztak babaházbelsőt, füvesítettek udvart, készítettek asztalt horgolt napernyővel, horgoltak ágytakarót és fürdőruhát is. „Fontosnak tartom, hogy a gyülekezeti tagok csinosnak érezzék magukat” – mondja pajkos mosollyal a lelkészné. Elárulta azt is, szeretne saját bikinikollekciót megalkotni, és előkerül egy gyönyörű sellőuszony formájú horgolt hálózsák is, amelyet kislányának készített. Közben előkerül egy doboz házi készítésű szeletelt pizza. Ki-ki finom süteménnyel, más kalligráfiai tudásával, olvasmányélményeivel vagy háziasszonyi tapasztalataival gazdagítja a többieket – tudom meg. A fonóba jár óvónő, fejvadász cég munkatársa, anyuka és egyedülálló nő is. Buda Lilla vidékről került fel Budapestre, azt mondja, itt, a gyülekezeti családban biztonságban érzi magát, jólesik neki a törődés.

Éva a jó társaság mellett azért szeret ide járni, mert óvónőként sokszor készített a gyerekekkel ajándékokat, de most a saját örömére jobban elmélyedhet egy-egy technikában – árulja el. „Kell, hogy az ember a saját kedvére is tegyen, akkor is, ha éppen nem hasznosul, amit csinál. A gyerekeket pedig azért érdemes bevonni az alkotási folyamatokba, hogy ők is megtanuljanak megállni, kikapcsolni.”

Közben megérkezik Müller Hajni is, ez az első fonó, amin részt vesz. Alighogy elkezdünk beszélgetni, a keze között perdülő fonalak szabályos mintává állnak össze, pedig most vett a kezébe először horgolótűt. Közben pedig szóba kerül a munka, a lakáskeresés, néhány konyhai fogás, az emberi kapcsolatok és Isten vezetése. „Ha az ilyen összejöveteleknek nincsen önmagukban is értéke, akkor a többinek sincs” – szögezi le Hajni arra a kérdésemre, vajon miért jó, ha egy gyülekezetben a lelki alkalmakon túl ilyen informális összejövetelekre is rendelkezésre áll elkülönített tér és idő. A fonó egymás megismerésének a legtermészetesebb formája, ahol azt is megosztják, amit egy imakörön sem feltétlen mondanának el magukról hirtelenjében – értenek egyet.

„Szent talajon állunk. Itt vagyunk mi, Isten képmásai, sebezhetővé tesszük magunkat egymás előtt. Bűntudat nélkül kiönthetjük a szívünket, nem vesszük el a szólás lehetőségét másoktól, mégis mindenki úgy érzi, hogy feltöltődve megy haza” – fejtegeti Enikő, a lelkészné. – „Ez nem kikérdezés, hanem megnyílás” – veszi át a szót Lilla. – „És sok megerősítést is kapunk” – mosolyodik el Éva. „Ez lehetőség annak a gyakorlati megélésére, amiről vasárnap szó esik az istentiszteleten” – egészíti ki Hajni. – „Az ilyen alkalmak nélkül nehezen válna közösség a gyülekezetből. Nem feltétlen ez az alapja a közösségnek, de sokat segít a formálódásban.”

Nemsokára nevetés tölti be a kis udvart, Enikő pedig lelkesen mutatja a helyet, ahová kemencét szeretnének építeni a közösség örömére. Aztán szó szót követ, és amikor rám kerül a sor, kissé zavartan kérdezem: „Ez érdekel titeket?” Aztán újra nevetésben törünk ki: „Naná! Hiszen ez a fonó!”