Mit tehetünk a lelki megújulásáért?

A megújulás növekedés, a megújulás kovásszá válás, a megújulás nyájjá alakulás.

A Szeresd a várost, szeresd az egyházat! elnevezésű imamozgalom a városokban élők és az egyház megújulásáért indult, hogy minden emberhez eljusson az örömhír. Ez a fajta lelki megújulás azonban bennünk kezdődik és általunk terjedhet tovább, előbb közösségeinkbe, majd a társadalom szélesebb rétegeibe. De mit tehetünk mindezért, ha Istentől ered minden lelki megújulás? Ennek kérdéseit járta körül a Szólj be a papnak programsorozat május tizenötödikei online alkalma. A beszélgetőtársak Fekete Károly tiszántúli református püspök, Pintér Béla keresztény dalszerző és zenész, valamint Püski Dániel, a Debrecen-Úrréti Református Gyülekezet lelkipásztora voltak. A beszélgetést Süveges Gergő újságíró, műsorvezető moderálta, az élő közvetítés során a nézők is kérdezhettek.



Növekedni
„A megújulás olyan gyökeres változás, amely nemcsak belül érezhető, hanem kívülről is látszik. Ha csak én érzem, akkor csupán számomra fontos – mondta Fekete Károly. „Ha hozzá tudjuk mérni magunkat valakihez, akkor felmerülhet bennünk, hogy van több, van más. Ezért fontosak a találkozások, amelyek mérlegre helyeznek minket.” Szerinte a megújulás le kell hogy hasson a mélyrétegekig. Ha ugyanis a felszínen marad, nem fog gyökeret verni bennünk, hanem elhal. De ha már volt bennünk egy erős alap, amelyre épülhet, akkor kisebb megújulás is hozhat nagy változást. A dinamizmusa továbblendíthet.

Pintér Béla szerint minden megújulás alapja annak fölismerése, hogy miben kell megújulni: mi az a régi bennem, amely igényli az újítást. Amíg magammal nem vagyok tisztában, addig ez az Istennel való viszonyomra is kihat; ezért is fontos, hogy bennem kezdődik el a folyamat. „Mindaz, amiben vagyok, amit megélek, amit teszek, az elegendő-e számomra, vagy többet akarok? Ha kevesellem, ami van, akkor el tudok indulni. Ezért nem mindegy, hova teszem azt a bizonyos lécet. A gyülekezeti aktivitásunkra értve: egy akarok-e lenni a sok jelenlévő közül, meg akarom-e húzni magam hátul, vagy bele szeretnék szólni a közösség életébe?”

„Nagyon érdekes, ahogyan az emberek a vírusjárvány utáni időszakról gondolkodnak” – jegyezte meg Püski Dániel. „Valaki tudományos cikket ír, más mémet gyárt, de mintha mindenki meg akarna változtatni valamit, még ha nem is egyforma mértékben. Valaki úgy véli, jobban oda fogunk figyelni a tudósokra, mások szerint a politikusokra, megint mások szerint a vallásokra. Mindegyik mögött az érződik, hogy ami eddig volt, az nem folytatható ugyanúgy. Mindegyik önkritikából indul ki, és ez nem csak a vallási szférára jellemző. Valamiféle megújulást keresünk, de a nagy kérdés, hogy ez hogyan történik meg.”

Fekete Károly szerint az ember a stagnálás helyett növekedni szeret, az élete kiteljesedése felé menni. Ha ez a vágy elmúlik, az nagy bajt jelent. „Ahhoz, hogy a munkánkat alkotásként, hivatásként éljük meg, kicsit minden nap meg kell újulnunk. Azt mondja a Szentírás: növekedjetek a kegyelemben és Isten megismerésében! Mára ez szekularizálódott. A világhoz kapcsoljuk a növekedést, és a fejlődés bűvöletében azt gondoljuk, csak akkor ér valamit egy ország, ha a GDP folyamatosan nő. Azt a tévhitet kergetjük, hogy a fejlődés majd megmenti a világot. Pedig magunkat kell megújítanunk.”

Van, amiben folyamatosan kell megújulnunk, és van, amiben időszakosan – tette hozzá. „A megújulásnak ritmusa van, amit a Szentlélek diktál, ezért rá kell figyelnünk. Arra is időt kell szánni, hogy ha eljutunk egy bizonyos szintre, akkor azt ki tudjuk magunkból adni. Isten lehetőséget ad nekünk arra, hogy ezt átéljük és megtöltsük. Tudnunk kell várni, mert ha valaki állandóan hajszolja a megújulást, abból csak kapkodás lesz.” Püski Dániel ennek kapcsán megjegyezte: ez kicsit hasonlít a házasság dinamikájára, ott sem lehet mindig a legnagyobb lánggal égni egymásért, szükség van stabil és kiegyensúlyozott időszakokra is.

„Mindehhez nagyon kell a hit. Amikor éppen platós időszakban vagyok, akkor is tudnom kell, hogy hová szeretnék megérkezni. Sokszor a felszín alatt gyűlnek a megújító impulzusok, de utána egyszerre törnek elő, és az valami fantasztikus” – fűzte hozzá Pintér Béla. „Jézus azt mondja, hogy ő a gyökere a megújulási folyamatoknak. Ő a szőlőtő, mi vagyunk a szőlő: az impulzusokat, a tápanyagokat, a muníciót ő adja nekünk. Ettől termünk gyümölcsöt. De emiatt fontos kérdés, hogy milyen a kapcsolatunk Istennel. Sokszor vagyunk gyökértelenek, sok helyen próbálunk gyökeret ereszteni, de csak Jézus adhat növekedést.”



Kovásszá válni
Az egyház történelmét rendszeres megújulások kísérték – emlékeztetett Püski Dániel. „Isten lelke időnként megmozdul, kiárad, és hirtelen emberek százai, százezrei változnak meg. Bár a válsághelyzetek is közrejátszhattak ebben, mégis Isten Lelke indítja el a folyamatokat. Az ember a megújulás máglyáját csak megrakni tudja, de meggyújtani nem.” Laikusként mégis mit tehetünk azért, hogy a megújulás kovászává váljunk? – hangzott el a kérdés. „Ismerjük meg a körülöttünk élőket, szeressük a szomszédjainkat, imádkozzunk egymásért! Sétáljunk végig településünk utcáján és vegyük észre a szükségleteket! Keressünk olyan gyülekezetet, ahol lehetőségünk van kovásszá válni!” – felelte Püski.

„Azok, akik a Szentlélek irányítása alatt munkálkodtak, nem mindig élték meg, hogy munkájuk látványos megújulást hozott. Néha később derült ki szolgálatuk valódi jelentősége. Nem szabad türelmetlennek lennünk” – mondta Fekete Károly. „A Szentlélek ma is végzi a dolgát, mi vagyunk azok, akik henyélünk néha. De ha igaz hittel él az ember, akkor nemcsak aktívabb lesz, de másokat is aktivizálni fog. Az igaz hit nem fér a bőrébe. Az nem hit, amelyik csak eltesped, amelyik elvan magában. Az igaz hit mer adni, táplálni másokat, kivinni az emberek közé az örömhírt. Ki kell törnünk az izoláltságból, és az ébredő gyülekezeteknek össze kellene fognia, hogy együttes erővel másokat is elérjenek!”

Hozzátette: az evangélium nem maradhat zugolyában vagy véka alá rejtve, hanem arra szolgál, hogy minél többek életét beragyogja. A megfelelő arányok azonban nagyon fontosak. „A túl sok megcsömörléshez vezet, a túl kevés pedig eljellegtelenedéshez. Nagy vigasztalásunk, hogy az Úr pontosan tudja, mikor mennyi fényre van szüksége a világnak.” A vallásosságig sokan eljutnak, de csak kevesen lépnek túl a formalitáson az igaz hitig. „Nem elég eljuttatni mindenhová a Szentírást, mert az mindaddig holt betű marad, amíg nem kerül a szívbe, hogy ott elvégezze a maga munkáját. A Krisztus-ismeret nemcsak meghallás, hanem elfogadás. Életünk vezérlő csillagává kell válnia!”

Pintér Béla azt emelte ki a kovászlét kapcsán, hogy arra kellene építenünk, amely megadatott már nekünk, és nem teljesen új fejezetet kezdeni. „Eredményesebbek lennénk, ha nem zárnánk ki senkit ebből, ha mernénk építeni a másikra. Lehet, hogy másik evezőt fogok, de ugyanabban a hajóban evezünk.” Szerinte sokszor elvész az üzenetünk, mert elveszünk a külsőségek, a körülmények és a módszerek között. „A lecsupaszított igazságot kell mondanunk. Hogy Jézus újjáteremtett minket, és a réginek vége. Erre felkapja a fejét az ember. Nagyon sokan várják, hogy történjen végre valami, de már történt: Jézus megváltása. Ehhez nem az egyházamat kell először bemutatnom, hanem Krisztust magát.”

Isten lelke azokban is munkálkodhat, akik még nem keresik Őt – mondta Püski Dániel. „Meg kell keresnünk azokat a képeket, szavakat, metaforákat, amelyek számukra is élővé teszik az örömhít. A megváltás mint kifejezés élő szónak számított abban a Római Birodalomban, ahol a társadalom jelentős része rabszolga volt. Azt jelentette: valaki kifizette az árat, és már nem a gazdámhoz tartozom. Ma már hála Istennek nagyon kevesen rabszolgák, ezért máshogyan kellene élőbbé tennünk a jelentését a társadalom számára. Melyik mai kifejezés ragadja meg legjobban a megváltás lényegét? Helyreállítás? Megbékélés? Meggyógyulás? Újratervezés? Rá kell találnunk a megfelelő szóra, és ez a mi felelősségünk.”



Nyájjá lenni
Fekete Károly kiemelte, hogy a jócselekedetekkel nem érdemeket akarunk szerezni magunknak, hanem azért tehetjük a jót, mert a legnagyobb jóban részesültünk: hogy Krisztus megváltott bennünket. „Ezért nem görcsölök azon, lesz-e üdvösségem, hanem abban a tudatban teszem a dolgomat, hogy az üdvösségem dolga el van rendezve, így hálából élhetek nyugodtan a többiekért. Nagy vigasztalásom, hogy az Úr is végzi a dolgát.” Az igehirdetés megújulásának kérdése kapcsán elmondta: ezt meg kell hogy előzze a lelkipásztorok életének a megújulása. Erre törekszik saját egyházkerületében is.

De mi van akkor, ha nem minden gyülekezeti tag él át egyszerre megújulást? – hangzott a kérdés. „Fájdalmas megélni, amikor a közösség más fázisban van, mint az ébredő, aki a közösségétől várna megerősítést, biztatást, befogadást, elfogadást” – ismerte el a püspök. „A jó közösség együtt tud örülni azzal, aki lelki megújulást él meg. Ez óriási áldás, ugyanis befogadó közösségben a többieket önkéntelenül is átmossa ennek dinamizmusa. Lelkészként sokszor vágyunk rá, hogy legyen, aki fölgerjeszti a régi tüzet az elváradt, elfásult közösségben. Vannak szégyellnivaló, de vannak nagyszerű pillanataink is.”

„A szociológusok szerint egy bizonyos arány felett az egész átbillen: ha az egymással összefogó emberek elérik a kritikus tömeget, akkor átformálják a közösséget. Lehet, hogy ehhez tíz év kell, de lehet, hogy húsz. Az Úristen majd eldönti, ez az ő dolga” – fűzte hozzá Püski Dániel. „Én óvnék attól bárkit is, hogy stílusbeli különbségek irányába menjen el. De az biztos, hogy ahol önmagam lehetek, ahol őszinte lehetek, ahol nem kell szégyellnem azt, hogy én ki vagyok, ott nagyon sok segítséget kaphatok abban, hogy a közösség aktív formálójává váljak. A gyülekezeteknek nyitottabbakká kell válniuk.”

Püski úgy látja: a szégyen kultúrájában élünk Magyarországon, ahol inkább nem mondjuk el, hogy mi van velünk. Még egy százfős gyülekezetben sem. „Ma már kellenek a tíz-tizenöt fős kiscsoportok, ahol odafigyelnek egymásra. Egy fiatalnak egészen más a fontos, mint az idősebb korosztálynak. Ezért is fontos a prédikáció előtti hallgatás, amikor átgondolom, kiknek fogok prédikálni, és értem-e, hogy ők hogy vannak, mi motiválja őket, mitől félnek, mire vágynak. Ezekhez akkor tudok kapcsolódni, ha odafigyelek rájuk. Kerülnöm kell a sztereotípiákat, a rossz beidegződéseket, főleg akkor, ha kételkedőkhöz is beszélek.”

Pintér Béla arra hívta fel a figyelmet, hogy Jézus nyájhoz hasonlította az övéit. „A bárány önmagában el van veszve, ezért kell köré a nyáj, amely biztonságot, célt ad, meghatározza a hovatartozást. Nem a kerítésre hívja fel a figyelmet, hanem a kútra. Tagjai nem azért maradnak benne, mert nem szabad elhagyniuk, hanem mert létszükségletük, hogy hozzájussanak az élethez. Ha valaki ezt felismeri a közösségében, akkor jó helyen van. Néha ugyan egymás lábára lépünk, mert a nyáj már csak ilyen, néha akadnak közöttünk betegek, olykor távolabbinak tűnik a pásztor, de ilyenkor is biztonságban vagyunk.”




Barna Bálint

Képek: Szólj be a papnak; pexels.com