Örökség

„Miért ne térhetnénk vissza az örökbefogadásunkat bizonyító mózesi szerződéskiegészítéshez – fogadj minket örökségeddé! –, amikor elsötétül előttünk a világ?” Július 25-én, hétfőn kezdetét vette az egyhetes Koinónia tábor a Dregán völgyében, Erdélyben, melynek idei témája az örökség. Visky András megnyitó beszédét közöljük.

„fogadj minket örökségeddé” (Exodus 43,9)

 

A Sínai-hegyen Mózes a „tíz szó”, vagyis a szövetség szikár mondatainak kőbe írását felügyeli, nevezetesen magát a kétkezi munkának örvendező Mindenhatót, mialatt a hegy lábánál, a fenti kézműves munka szimmetrikus másaként, egy alternatív isten születik éppen, Áron főpap riadt közreműködésével. A két művelet gyakorlatilag egyszerre fejeződik be, Mózes éppen aláírja a hegyen a kőbe metszett szerződést a Mindenhatóval, miközben a hegy lábánál egy másik szerződést kodifikálnak, ami az arany ékszerekből készült bálvány és a nép között köttetett – „Ez a te istened, Izráel, aki fölhozott téged Egyiptomból”, ezt nyilatkoztatták ki a hangadók a bálványszoborra mutatva –, majd fent, a hegyen és lent, a hegy lábánál is mindjárt hozzálátnak a nagy jelentőségű egyezmények megkötésekor szokásos ünnepléshez.

Az ünneplés a Sínai-hegyen szakad meg előbb, Isten Mózes szeme láttára összeomlik. Első megszólalásában a megromlott népet említi, majd elhatárolódásának ad hangot, hogy ti. ez a „te néped”, Mózes, nem az enyém, hiszen még csak nem is Isten-, hanem Mózes-hiányra hivatkozva alkottak maguknak bálványt, én nem is létezem a számukra. Egészen pontosan így történt: „Amikor azt látta a nép, hogy Mózes késlekedik, és nem jön le a hegyről, Áron köré sereglett a nép, és azt mondták neki: Jöjj, és készíts nekünk istent, hogy előttünk járjon! Mert nem tudjuk, hogy mi történt ezzel a Mózessel, aki felhozott bennünket Egyiptomból.” A tényállás alapján Isten azonnali szerződéskiegészítést javasol Mózesnek, hogy amennyiben elfogadja a záradékot, ő bizony mind egy szálig kiirtaná ezt a szolgaság házából kirángatott gyülevész népséget, és csak vele, a barátjaként emlegetett Mózessel köt szövetséget, őt magát teszi nagy néppé, amivel a lehető legjobb megoldást találta a kialakult helyzetre.

A szabadító Isten hirtelen munka nélkül maradt, ismeri fel Mózes, ez a szabadságprojekt, amit az Örökkévaló kieszelt és felajánlott az embernek, nem teljesíthető be, erre jut Isten, aki Mózes jól érzékelhető nagy meglepetésére, egycsapásra a nullamegoldás hívévé válik: „Most azért hagyd, hogy fellángoljon ellenük haragom, és végezzek velük! Téged azonban nagy néppé teszlek.” És akkor Mózes, visszautasítva az Örökkévaló javaslatát, a legképtelenebb ajánlattal áll elő: „fogadj minket örökségeddé”. Mint mikor a sziklára sújt, hogy vizet fakasszon belőle, ugyanúgy nyitja fel most a végtelen szeretet forrásait.

A Tóra, majd később a nagy próféták, Ézsaiás, Ezékiel és Jeremiás legélesebb és legmélyebb visszhangokat keltő szavát használja Mózes: örökség. Isten-szó, nehezen lehet kitérni előle. Fogadj örökbe bennünket, Uram. Más szóval: Ha mi meg is tagadunk téged, mi azért maradjunk a te elidegeníthetetlen tulajdonod. Mózes megérzi ebben a javaslatában a Krisztus-történetet: ha megöljük azt, akit te elküldesz, akkor se legyen vége, a szerződés arra fogja kényszeríteni a Messiást, hogy visszatérjen a halálból és a megváltás tettében teljesítse be az örökbefogadást. Amiképpen Isten a Sínai-hegyen, ugyanúgy Jézus a Golgotán örökbefogadja a saját gyilkosait. 

A szövetségben lefektetett viszonosság azt feltételezi, hogy amennyiben az Örökkévaló örökséghez juttatta az embert, úgy Isten is bírjon örökséggel, és ez mi magunk legyünk, mindenestől, kicsinytől fogva nagyig. Ahhoz hasonlóan, ahogyan Áronnak és a templomi szolgálatot végzők törzsének hagyja meg Isten: „Én vagyok a te osztályrészed és a te örökséged Izráel fiai között.”

Örökség, otthon: életünk az idő és az időtlenség, az érzékelhető és a fölismerhető, a jelentések és a zűrzavarok találkozásánál létrejövő térben zajlik. Az örökséget meg kell ismernünk a legapróbb részletekig, és az örökségünkhöz ragaszkodnunk kell. Nem a megváltoztathatatlanságához, hanem örökkévaló karakteréhez, ahhoz tudniillik, hogy akik vagyunk, az elkerülhetetlenül az örökkévalóság része. „Ki-ki ragaszkodjék az ő örökségéhez”, nyilatkoztatja ki a Mindenható.

Különböző örökségekben részesültünk, de valamennyinek az a „része”, tehát az a hányad, ami valamennyit összeköti, ama közös lélekrész nem más, mint az isteni egész. A különbözőség pillanatnyi, eliramlik és elszáll. Akinek az Örökkévaló a(z osztály)része, annak az isteni személy az „egésze” is egyszersmind, és ez a rész-egész és egész-rész folyamatos, egy egész életet kitevő feszültségben állnak egymással.

Amikor az örökségről beszél, a próféták leggyarlóbbikának, Dávidnak is elcsuklik a hangja – „Kiválasztja nékünk örökségünket, Jákób dicsőségét, akit szeret.” –, a verssor végéhez egy nagy szünetet illeszt, előírja a kötelező „szelát”. A mi örökségünk bizony a Jákób dicsősége, a Messiás, az emberségünket maradéktalanul magára vevő Megváltó, énekli révülten Dávid, majd időt hagy, hogy a dicsőités hangjai visszaverődjenek az égboltozatról.

Szela: töltsünk lényegesen több időt a Messiás szemlélésével, mint az időről időre előálló Mózes- és Isten-hiány tetszetős magyarázatainak a megalkotásával.

A hegy lábánál egy szabad választás archeszituációja épül fel: a nép mondhatni poltikailag aktív meggyőző többsége az aranyborjú mellett teszi le a voksot. Máskor meg nyíltan a rabszolgaság kellékei után vágyik, ennek főként a gasztronómiai csúcsait hiányolja a pusztában, más szóval a biztos fejadagot. A fejadag napi háromszori bizonyosságához képest Isten létezése nagyonis bizonytalan, valóban. Van, hogy Isten hosszas hallgatásba burkolózik, sőt, a legtöbbször nehezünkre esik felismerni őt a velünk zajló, bennünket és a szeretteinket felemésztő történelemben. Abban az álhitben ringatjuk magunkat, hogy a rabszolgaság kellékei elválaszthatók a rabszolgaságtól magától. A láthatatlan Istenhez tartozás kockázatát csak szabad, azaz a szabadításban részesült ember választja. A megváltott ember ugyanis tudja magáról, hogy nem szabad, de azt is, hogy bizonyosan elindult a szabadság útján, ennélfogva művelendő örökségnek, isteni résznek és közös egésznek tekinti a szabadságot, „Jákób dicsőségét, akit szeret”.

Egymás megszólításának és valamennyi beszélgetésnek az a lehetetlen belátás a kiindulópontja, hogy mindannyian, kivétel nélkül, Isten öröksége vagyunk. Tudván tudjuk, hogy az Örökkévaló elfogadta Mózes örökbefogadási ajánlatát, erről szól a bibliai elbeszélés, az a tüneményes történet, aminek mi is a szereplőivé váltunk. 

Miért ne térhetnénk vissza az örökbefogadásunkat bizonyító mózesi szerződéskiegészítéshez – fogadj minket örökségeddé! –, amikor elsötétül előttünk a világ?

„Boldog nép az, amelynek Istene az Úr, az a nép, amelyet örökségül választott magának.”

 

Visky András
József Attila-díjas erdélyi magyar író, drámaíró, dramaturg, egyetemi tanár, színházi teoretikus, a Koinónia tábor alapító házigazdája

Képek: Kis Zoltán

Az erdélyi Koinónia tábor a lelkigyakorlat és a szabadegyetem sajátos ötvözete. Református szervezésű találkozó, amely sok szálon kapcsolódik a kolozsvári Koinónia Könyvkiadóhoz, és amely története során mindig törekedett a felekezetközi, a magyarországi és az azon kívül élő magyarság, valamint a keresztyének (teológusok és laikusok) és a világi szcénában alkotó, kutató tudósok, művészek közötti párbeszédre. A tábor vendégei között Esterházy Péter, Röhrig Géza, S. Takács András és Cseke Eszter (az On the Spot alkotói), Barabási Albert-László és számos író, költő, filmrendező, színházi ember megfordult már. Az idei tábor az RMDSZ és a Communitas Alapítvány támogatásával jött létre.