Szolgálat az utolsó leheletig

„Szabolcs, ne a Szilassy utca felől menj, hajts tovább a templom felé!” – győzködte Gáspár János idősebb fiát. A kérés többször is elhangzott, amikor a pándi református gyülekezet gondnoka hazafelé tartott családjával az újabb és újabb kemoterápiás kezelésekről, kontrollvizsgálatokról. Bármilyen beteg vagy fáradt volt, legelőször nem az otthonába kívánkozott. Minden alkalmat kihasznált arra, hogy láthassa, hol tartanak a templomfelújítási munkálatok.

Gáspár János 1990-ben lett a Pándi Református Egyházközség presbitere. Két periódusban, 2006 és 2008 között, majd 2017-től halála napjáig volt gondnok. A Délpesti Református Egyházmegye közkedvelt egyénisége volt, sokan szerették, a környező településeken is nagyra becsülték alázatos, lelkiismeretes és áldozatkész munkáját, hozzáállását. Hosszú éveken át szerszámkészítőként és bútorasztalosként tevékenykedett, a MÁV X. kerületi és szolnoki járműjavító telephelyén is dolgozott. Szülőfalujában, Pándon 2004 és 2010 között volt önkormányzati képviselő. Sokat küzdött, lobbizott azért utóbbi tisztségében is, hogy a helyi református gyülekezet minden elérhető támogatást megkaphasson.

Amikor Szolnokon dolgozott, naponta oda-vissza összesen 110 kilométert utazott. Minden egyes nap felkelt már hajnali 3 óra előtt, mert sohasem akart elindulni a munkába bibliaolvasás nélkül. Isten igéje mindig erőt adott neki. Az Úr támogatása segítette Őt, nem tántorodott el, nem keresett kifogásokat, nem menekült el az elvégzendő feladatok elől. Támaszt nyújtott embertársainak a gyülekezetben és minden egyes munkahelyén. Amikor másodszor is felkérték a gondnoki teendők ellátására, külön-külön megkérdezte családtagjaitól, hogy elvállalja-e újra a szolgálatot. Én, a kisebbik fia azt válaszoltam neki: ne. Elmondtam neki, hogy látom rajta a fáradtságot és a meggyötörtséget. Unszoltam, hogy nincs már erre szüksége, pihenjen inkább. Erre Ő ezt felelte: „De Gergely! Nekem ez szívügyem. Úgy érzem, az Úr azt akarja, hogy visszatérjek, és szolgáljam őt. Feladatom van. Isten folyamatosan jelzi nekem, hogy feladatom van. Feladatom van” – ismételgette.

Néhány hónappal később már én is másképp láttam a helyzetet. Elszégyelltem magam. Édesapámnak volt igaza. Ha Isten hív, nem lehet ellenállni. Ideig-óráig talán, de aztán a Teremtő végül úgyis magához rendel, ha ez az Ő akarata. „Az Isten szíve szerinti elöljárót Isten Lelke állítja a gyülekezet élére.” (Dr. Nagy Tibor: Hozzád kiáltok, Uram!)

2018-ban nyugdíjba ment a helyi lelkipásztor. Némelyek legyintettek, mondván senki sem akar majd Pándra jönni szolgálatot végezni. Gáspár János ekkor sem lankadt. Időnként magára maradt, bosszankodott, elkeseredett. Bajt érzett, néha tanácstalan is volt. De akkor is tudta, feladata van. Nincs egyedül, Isten vele van, és megerősítette őt. Hosszú keresgélés, kitartó erőfeszítések után három lelkészjelöltet is talált. Végül nagy szeretettel fogadta és büszkén, jószívűen terelgette útján a pándi református gyülekezet új lelkészét, Bálint László Áront, aki saját bevallása szerint nagyapjaként tekintett rá.

Édesapám gyermektáborokat és családi napokat szervezett. Fontosnak tartotta, hogy évről évre szeretetvendégség legyen a gyülekezeti teremben a szépkorúak számára, és a lelkipásztorunkkal együtt rendre meglátogatta a gyülekezet legidősebb tagját is. Tavaly tavasszal aztán nagyon beteg lett. Igazán szenvedett, fájdalmai voltak, egyre kimerültebbé vált, de továbbra is csak az hajtotta, hogy feladata van. Isten számít rá. Sok nehézség hátráltatta, de meggyötörten is házról házra járt, adományokat gyűjtött, a temető rendbetételét forszírozta.

Teltek a hetek, és kiderült, hogy nagy a baj, daganatos betegség kínozta. Nem adta fel a küzdelmet, az Úr segítségéért fohászkodott. Tudta, hogy a családjának és a pándi gyülekezetnek is óriási szüksége van rá. A 18. század végén újjáépített, késői barokk stílusú pándi református templomot renoválni kellett. A tetőt, annak faszerkezetét és a tornyot is rendbe kellett hozni, továbbá külső és belső vakolásra is szükség volt. Gáspár János folyamatosan egyeztetett a kivitelezővel, műemléki szakértőkkel. Szoros, jó kapcsolatot ápolt Takaró András esperessel, Veres Sándor főgondnokkal és Ács Mihály gombai lelkipásztorral, akik Istentől rendelt, nemes szolgálatot végezve segítették őt és a pándi gyülekezetet. Édesapám nem panaszkodott a gyülekezeti tagoknak, a felújítási munkálatokat felügyelte, még 2020 nyarán is presbiteri gyűlésen vett részt, pedig már nagyon beteg volt. Többször keservesen elsírta magát, de Istenre bízta sorsát, reménykedett, bizakodott.

Hosszú hónapok után, december közepén újra megszólaltak a harangok a felújított pándi templom tornyában. Ő újfent kórházban volt, édesanyám és a lelkészünk telefonon újságolták el neki a hírt. Sok idő elteltével és egyben utoljára véltünk felfedezni igazi örömöt a hangjában. Két nappal később, december 14-én hajnalban hazatért megváltó Urához. Rengeteget szenvedett, de örömhírt is kapott még Istentől, mielőtt elment.

Sokáig tartó várakozást követően május 2-án újra megnyíltak a hívek előtt a pándi templom ajtajai. Az Úr megemlékezett hű és igaz szolgájáról. Noha előzetesen nem egyeztettünk erről a tiszteletes úrral, az első dicséretek között édesapám kedvenc énekét, a 42. zsoltárt énekeltük. Megható, könnyekkel teli pillanatok voltak.

Gáspár János a pándi templom átadásánál, a hálaadó istentiszteleten már nem lehet ott. Nem ülhet a padsorban, a szívünkben mégis velünk lesz. Istené a dicsőség, Édesapám hű szolgájaként segítette a templomfelújítási munkát.

„Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg mostantól fogva. Bizony, azt mondja a Lélek, mert megnyugosznak az ő fáradságuktól, és az ő cselekedeteik követik őket.” (Jel 14,13)

Mi, itt a földi életben sokszor elégedetlenkedünk, nem igazodunk ki Isten dolgain. Gyakran feltesszük a kérdéseket: miért engedi ezt? Ha létezik Isten, most miért nem segít meg? Miért mindig a jó emberek távoznak el? Miért történik ennyi rossz? Miért van ennyi betegség, gonoszság, gyötrelem? Én is ezt kérdezgettem: ha ennyit küzdött érte, Apa miért nem élhette meg legalább a templomátadás időpontját? A gyarló számonkérés azért fogalmazódik meg bennünk, mert elfelejtjük, hogy nem a földi lét a világok legjobbika. A Megváltó helyet készít számunkra odafent. Rajtunk múlik, élünk-e vele. Én nem tudhatom, csak nagyon bízom benne, és őszintén remélem, hogy Édesapám ott vár ránk. „A LÉLEK ÉL: találkozunk!” (Arany János: Juliska sírkövére)