A kedvenc kalácsreceptemet kereken hét esztendeje tanultam Finnországban. Olyan magasan fent laktam északon, hogy júliusban nem is ment le nálunk a nap. Éjjel kettőkor kis erdei utak között csavarogtam, míg a finnek derűsen sütögettek kertjeikben, és a kerteket kis színes lampionok fénye ragyogta be. Szerettem ezeket a világos éjszakákat. Szerettem az erdőcskét is a közeli tó körül, amelytől hárompercnyire laktam. Jól ismerem a táj hallgatását, a nyíresek között járó szél metsző hidegét. És nyáron jólesett, hogy nem jajgatott többé. A tó szemében a csillagtalan éj mozdulatlan tükörképként delelt. 

Azóta ez a kalács lett számomra az életről folytatott töprengéseim kifutása. A recept úgyszólván gyakorlatommá, sőt, szinte látásmódommá változott. Időnként meg-megsütöm szeretteimnek, lakótársaimnak, szállásadó jóbarátaimnak. Létezik az a kívülről támadt minimalista kényszerkörülmény, hogy bérleményeim konyháiban mindig és egyre kevesebb eszköz áll a rendelkezésemre. Így szükségem volt egy kipróbált alapreceptre, amelyet bármikor meg tudok sütni. Tudom, hogy onnantól otthonom egy hely, ha megsütöm benne az első kalácsot.

Vannak olyan belső idők, amikor az ember egyszerűen csak úgy érzi, hogy kelt tésztával kell foglalkoznia. Talán hogy belegyúrja nyűgjét, reményeit, álmait. Először elírtam… regényeit és álmait. Így is jó. Tudom, hogy akkor kezdek kelt tésztának, amikor sok minden történik velem, és tétje van annak, hogy miként fog kisülni. Ezért tehát sütni kell, sütni… és megformázni, és kézzel foghatóvá tenni a legkülönösebb folyamatok egyikét: az átalakulást.

És sütünk kalácsot persze olyankor is, amikor valakivel nehézségünk támad. Talán megbékélő gyakorlata ez annak, hogy végül leüljünk és meg tudjuk beszélni azt, ami elcsúszott közöttünk. Talán egy üres faasztalnál ülve a konyhában, csak Te meg én, míg fejünk felett izzik a villany melengető fénye… és foszló kalácstésztát majszolunk.

Sorolom hát magamnak, miként a jó tanuló felel, a hozzávalókat. Cukrot mindig tartunk, és liszt súlya is nyomja a polcot. A listára már csak tejet, tojást és vajat kell feljegyezni. És persze élesztőt. Frisset vagy tasakban, ki hogyan szeret bajlódni.

Bármilyen fogást készítsek is, egy dolog biztosan közös: a só. Mindben van só. Avatott háziasszonyok titkaként terjed a fortély: még a süteményekbe is kell a csipetnyi. Felerősíti az ízeket – kiadja a kalács édességét.

Só mindig van otthon. Magától értetődő. A konyhai eszközök eltűnnek, elkopnak – egy csupor sót azonban mindig megöröklök az előző lakóktól. A só megmarad. Ha mi költözünk, akkor ott hagyjuk, legalábbis legyintve ráhagyjuk: „Majd a következő elfőzi.” Érdekes ez különben, vajon mennyiünket köt össze az a marék sókristály, akik mind szórunk egy kevéskét belőle? Mennyi étel megízesült attól az egy csuportól...

Nem tudom ki szokott gondolni rá, hogy vegyen… ki írja fel a listájára, hogy „SÓ!”. Könnyen feledhetőnek tűnik, nem a mindennapok feladata. A polcon levő fűszerek árnyalataihoz képest a só fehérsége nem különösen hivalkodó. Nem így a távoli tájakról érkező fahéj és kardamom, amelyet szintén a kelt kalácshoz keverek – mindkettő színes, illatos. A fahéj selymes barnasága, finomra őrölt matt puhasága. Valaki, akit nagyon szeretek, pont ilyen szépen lebarnul a nyáron. Mosolygok. Aztán a kardamom, a telt zöldességével, ezzel a furcsa megfoghatatlanságával, hogy bárány húsához és édes tejberizshez egyaránt adható…

Amint magam is elkezdtem főzni és kísérletezni, újabb és újabb fűszereket próbáltam ki. Megjelentek a kis üvegcsék a polcon: kurkuma, rózsabors…
A só, a maga egyszerűségével, a fűszerek színkavalkádjához képest, szinte közönségesnek tűnik. De csak a következő ebédidőig kell várni, hogy kiderüljön a hiánya: nincsenek ízek, a só mással nem helyettesíthető. 

A sütés különben olyan művelet, amely mindig összeköt bennünket családunk fájával. Gyúrom a tésztát és elnézem, hogy a kezem egészen olyan, mint az Anyukámé. Elgondolom, hogy az egyik mamám mindig átszitálta a lisztet. Aztán Apukám van a szemem előtt, ahogyan sót kér a vasárnapi húsleveshez. És barátaimnál vendégségben mindig hallani, amint az étel fölött állva tanakodnak: „Valami… valami hiányzik. Nem kéne bele egy kis só?”

A só tehát olyan valami, ami hiányozhat az embereknek. Hiányozhat abból, amivel táplálkozni szeretnénk, ami felépít bennünket, ami életben tart minket. A sót talán nem mindig értékeljük: ha van, közönségesnek tűnik... ha nincs, rögtön megérezzük, megfakulnak az ízek. A sóban ott a mérték, az eltalált arány, mert túlzásában vagy halványságában egyaránt megérezzük.

„Van  otthon só?” – Spanyolország több nagyvárosában ez a kérdés hozza össze önszerveződő módon a szomszédságot. Lakóházak kapujában posztereket gyűröget a szél: röviden ismertetik a kölcsönös támogatás rendszerét, melyre a közeli utcák lakói mind feliratkozhatnak. Így kölcsönöznek egymásnak háztartási gépeket; jó állapotban lévő bútorokat, vagy a lakást túlnövő szobanövényeiket adják ajándékba. És persze, ha hétvégén elfogy a tojás, nincsen elég tej a süteményhez, vagy elfogyna a só… akkor tudjuk, hogy lehet egymásra számítani.

Az élet sava-borsa. Az alapvető dolgokban számolni egymással, számolni elvehetetlen, meghaloványíthatatlan tények létével. Talán kedvet kaptatok a sütéshez, ki tudja, talán egy kicsi nyári konyhában valahol... vajszínű villanykörte fényénél, amikor még kint sokáig világos van. Mert összegyűlhetünk végre az asztal körül.

Szabó Dóra Sarolta