„Nem tudtam, mit vállalok”

Ha lenne olyan, akkor sem a papnék padjában ülnék a templomban – mondja nevetve a gazdasági szakember, Faragó Attila. Felesége a lelkész, mégis előfordult, hogy őt nézték lelkipásztornak, aki életében egyetlenegyszer tartott áhítatot. Presbiter nem szeretne lenni felesége gyülekezetében, de sok más úton-módon segíti a Helvécia–Bugac–Ballószögi Református Egyházközséget. Parókiára költöznie furcsa volt, de ma már természetesnek veszi, hogy ott él. Miért ment könnyen az újratervezés és a templomépítés? Mit érez és hogyan segít a lelkész férje? Mivel egyre több női lelkész van, egyre több a lelkészférj is, ők pedig egyre gyakrabban civilek. Faragó Attila lelkészférjjel arról beszélgettünk, milyen ez az évtizedekkel ezelőtt a közvélemény számára még elképzelhetetlennek tűnő szerep.

Ha visszagondol lelkész felesége mellett töltött pályafutására, Attila legnagyobb feladata kétségkívül az épp tíz éve felszentelt helvéciai református templom építése volt. Kezdetektől részt vett a munkában, nemcsak gazdasági szakemberként, hanem árut szerzett és fuvart is szervezett – meséli a templomban. Az volt a filozófiájuk, hogy ha volt pénzük, azt nem bankszámlán tartották, hanem építőanyagot vettek belőle, mondván, úgyis szükség lesz rá a templom felépítéséhez. Volt, hogy tetőcserepet, faanyagot, téglát vettek, már a beruházás elején megvásárolta Attila a rézlemezeket, amelyek a torony fedéséhez kellenek majd. Ekkor még nemhogy a torony nem állt, de a templom is csak a tervezőasztalon létezett. Attila a harmadik vasudvart hívta, mire talált hetven darab lemezt. Kérdezték, hogy mihez kell ekkora mennyiség, és amikor kiderült, hogy templomhoz kell, örültek, hogy aznap telefonált, mert másnap emelték volna az árát. Sőt, végül a szállításban is segített ez a cég.

Milliós nagyságrend
Hogy ez a fajta előrelátó, gondos tervezés, és a sok önkéntes felajánlás mit jelent, azt az a tényadat rögzíti, hogy a templomot 80 millió forintból építették fel, ám a biztosítási értéke 120 millió forint lett, vagyis a szakértői felmérés során megállapították, hogy 40 millió forinttal több munka van az épületben, mint amennyit ténylegesen ráköltöttek… – meséli.

A templomépítés idején nem mellesleg az építésben közreműködő székely mesterek szívesebben kommunikáltak a lelkésznő helyett Kiss Imre építési gondnokkal és Attilával, sőt olyan is volt, hogy az aláírandó szerződést is nekik adták át. „Persze végül a mesterek megdöbbenésére Dóri írta alá a szerződéseket” – mondja mosolyogva a lelkészférj.

Ma már egyre kevesebb építési, felújítási feladattal keresi Attilát a gyülekezet. Ilyen volt például néhány éve, amikor az orgonájuk építésénél le kellett vágni egy vasbeton pillér sarkából öt centit. Végül sikerült olyan szakembert találnia, aki vállalta a munkát.

De honnan a kapcsolatrendszer? Attila közgazdász, mérlegképes könyvelő, három munkahelye volt életében: ahogyan ő mondja, a szakmát az egyik legnagyobb hazai banknál tanulta, onnan – Varga László akkori dunamelléki püspökhelyettes kérésére – a kecskeméti református gyülekezet munkatársa lett, kilenc éve pedig szintén Varga László hívására került át egy alapítványi csoporthoz, ahol ma is dolgozik.

Máshol presbiter
A helvéciai gyülekezet mellett tagja a kecskeméti egyházközségnek is, ott több ciklus óta presbiter. Persze, a törvénynek megfelelő módon választójoga csak a kecskeméti gyülekezetben van. Sosem akart a felesége gyülekezetében presbiter lenni? – kérdezem.  „Helvécián hat, a tőlünk tíz kilométerre lévő Kecskeméten hatvan presbiter van. Ha beválasztottak volna a hatfős testületbe, rögtön meghatározó lett volna az én szavazatom.”

Hogy Attila ne legyen presbiter, azzal felesége, Faragóné Bencsik Dóra is egyetért. „Szerintem ez összeférhetetlen” – mondja a lelkész. A presbiteri gyűlések nyilvánosak, de Attila még egyszer sem vett részt rajtuk. Na jó, egyszer mégis – teszi hozzá viccesen a lelkésznő: amikor süteményt hozott a gyűlés résztvevőinek.

Újratervezés
„Elképzelésem se volt róla, hogy mit vállalok” – mondja Faragó Attila, amikor a szolgálati lakásról, a parókiáról kezdünk el beszélgetni. Felidézi egy korai beszélgetésüket a feleségével, amikor elhatározták, hogy összekötik az életüket. Akkor Attila lelkesen felvázolta leendő feleségének, ő úgy képzeli, tudnának hitelre venni egy közös lakást. „Ekkor Dóri megszólalt, hogy ő úgy tervezi, parókián fog élni.” Ekkor tudatosult Attilában, hogy ha házastársak lesznek, egy parókián élnek majd. „Oké, újratervezés. Isten máshogy gondolja, mint én.” Azóta se vettünk lakást – teszi hozzá.

És végül milyen parókián élni? – kérdezem a lelkészférjet. Azt mondja, minden perce jó volt eddig, és hálát ad azért, hogy itt élhet a családjával. A Bibliát idézi: „Bizony, jóságod és szereteted kísér életem minden napján, és az Úr házában lakom egész életemben.” (23. zsoltár 6. vers)

Túl sok ismeretük egyébként nem volt egy parókia hétköznapjairól, ugyanis egyikük sem hívő családból származik, első generációs lelkészcsalád lettek. „Így semmilyen elképzelésünk nem volt. Az Úr Isten fundálta ki ezt a varázst, amiben nap, mint nap részünk van.”

A most tízéves helvéciai templomban nincs is fix helye a lelkészcsaládnak; a gyerekeik különböző helyeken szeretnek ülni, Attila olykor a karzaton segít a hangosításban, máskor hátrébb ül le. Miért, nincs papnék padja? – kérdezem a templomban szétnézve. Nincs, nem is terveztek a templomba, de ha lenne, akkor se az lenne a helyem – jegyzi meg nevetve a lelkészférj.

Nyitott parókia
Góliát kutyájuk neve ellenére kistermetű, nem ijeszt el senkit attól, hogy be merjen lépni a kapun. Hatalmas füves területet alakítottak ki, ahol rendszeresen szerveznek szeretetvendégségeket, és gyümölcsfákat is telepítettek. „Olyan parókiát szerettünk volna, ahova bejáratosak a gyülekezeti tagok, ami nyitott mindenki előtt.”

Egy különös esetet oszt meg a lelkészférj, amikor egy sötét, téli este becsöngettek a parókiára. Ő nyitott ajtót, egy idős, nyolcvan év körüli ismeretlen férfi állt a hidegben, „Áldás békesség, tiszteletes úr!” – mondta, majd segítséget kért, mert felesége rosszul volt, vért hányt, és kérte, hogy Attila hívja ki a mentőket a templomhoz, a tanyájukra úgysem találnának be egyedül.

„Most is elszorul a torkom ettől a történettől, nem ismertem a férfit, de református volt, be mert kopogni a parókiára, tudta, hogy itt kérhet segítséget. Számomra ez jelenti a parókia nyitottságát.” Gyakran a lelkész férje nyitja az ajtót, amikor valaki fenntartói járulékot fizetne, megnézné a templomot, vagy ő enged be egy gyászoló családot, akik temetést intéznek.

Lelkigondozás fűnyírás helyett
„Lelkigondozói talentumot kaptam az Úr Istentől, így nem okoz nehézséget beszélgetni” – mondja, majd elmeséli, amikor elmaradt a délutáni bibliaóra, az előzetes hirdetés ellenére mégis befutott egy gyülekezeti tag. „Épp füvet nyírtam, de behívtam – meséli –, pedig Dóri nem is volt itthon. Leültünk a kertben és másfél órát beszélgettünk. Elmesélte a problémáját és a következő bibliaórán elmondta, milyen sokat segített számára a korábbi beszélgetésünk. Nekem volt az övéhez hasonló tapasztalatom, Dórinak egyáltalán nem, így pont jól jött ki, hogy én tudtam vele beszélgetni” – mondja a lelkész férje. „Ebből is úgy érzem, hogy az Úr Isten kirendeli az erőforrásokat, nem csak pénzt, hanem például a tapasztalatokat is. Azért adta, hogy használjuk. Azzal szolgálunk, amink van.”

Volt, hogy lelkésznek nézték
Miközben előfordult, hogy Faragó Attilát tiszteletes úrnak szólították, a gyülekezet egy része, de főleg a település sokáig nem tudott mit kezdeni a női lelkésszel. Faragóné Bencsik Dórát is nevezték mindennek, az egyik legemlékezetesebb például az „atyanő” megszólítás volt. Attilát volt, hogy lelkésznek nézték.

Ha nem is lelkész, áhítatot azért egyszer már tartott Faragó Attila egy apa-fia túrán. Az áhítat szövegét előzetesen megmutatta lelkész feleségének, majd még dolgozott rajta… de úgy érzi, ez a terület nem az erőssége.

Évente kétszer, tavasszal és ősszel szerveznek kifejezetten apa-fia utazásokat, amikor az ország különböző részein túráznak. Kiváló csapatösszekovácsoló alkalom ez, sajátos miliővel. Az volt a tapasztalatuk, hogy generációs szakadékok alakulnak ki, ha nem töltenek elég időt együtt.

A Faragó házaspárnak egyébként három gyermeke van, ők a családi összetartást a hétköznapokban a közös társasjátékozással is erősítik – osztották meg.

Mindenki másnak lelkész lett a férje
„A teológiai évfolyamtársaim közül rajtam kívül mindenki másnak végül lelkész férje lett. Én nem gondolkoztam azon, hogy lelkész lesz-e a férjem. Csak az volt fontos, hogy hívő ember legyen, aki Istentől kapott ajándék” – feleli Faragóné Bencsik Dóra helvéciai lelkész, Attila felesége. Püspöki engedély kellett – és kell ma is – a házasságkötéshez a teológusoknak és segédlelkészeknek, ráadásul az is megkötés, hogy a házastársuk református vagy evangélikus legyen.

Attila esetében ez tehát nem volt akadály, hiszen református. Dórával gyülekezeti közegben ismerték meg egymást Kecskeméten, ahol más csoportba, de mindketten ifjúsági alkalmakra jártak. Az engedélyt meg is kapták még Hegedűs Lóránt püspöktől.

Együtt szolgálnak
A gyülekezet honlapján Faragóné Bencsik Dóra bemutatkozásánál többes számban írja: férjével együtt szolgálnak a gyülekezetben. A megfogalmazásról a lelkésznő azt mondja, a gyülekezetben nagyon elfogadott helye van Attilának, és számára egyértelmű, hogy a nem lelkészvégzettségű férj is szolgál, például az életével, ahogy szolgál az egész lelkészcsalád – teszi hozzá. Attila is azt mondja: „Egész létünk szolgálat kell, hogy legyen. Ez következik a megtérésből, mert a megtért élet szolgáló élet.”

Képek: Kapás Csilla