Egységben az egyház ereje

Egyetértés – ez a kulcsa az egyházkerület vezetésének, véli Somogyi Péter dunamelléki lelkészi főjegyző. Az újabb hatéves ciklusnak szerinte arról kell szólnia, hogy az egyház még inkább összhangba kerüljön Isten tervével. Az Isten Igéjéhez való hűségre készteti az egyházkerületi elnökséget is.

Somogyi Péter a fasori gyülekezet vezető lelkésze, nős, öt gyermek édesapja. 2021-től a Dunamelléki Református Egyházkerület főjegyzője, egyúttal a Püspöki Hivatal vezetője. Vele készült interjúnkban szolgálatáról, célkitűzéseiről kérdeztük.

Már 2017-ben jelölték a főjegyzői tisztségre, akkor is készségesen vállalta a jelöltséget, és most meg is választották főjegyzőnek. Miért vállalta a feladatot?

Amikor megszólítanak egy feladatra, azt keresem, hogy Isten mire indít engem. Miután megkaptam a felkérést, a csendességemben imádkozva, Igét olvasva beszéltem erről Istennel, és vártam, hogy Isten beszéljen velem, és Ő felerősítette bennem, hogy mondjak igent erre a felkérésre. Szívesen vállaltam, mert a szívem benne van.

Mire érzett késztetést?

Az a gondolat fogalmazódott meg bennem a készségben, hogy szeretném, ha a püspöknek olyan lelki segítsége, támasza lenne, ami ritkán adatik meg. Szeretnék főjegyzőként nem csupán formálisan lenni mellette, hanem megpróbálnám azokban a dolgokban segíteni, amelyekben a püspök általában nagyon egyedül marad. Gyülekezeti szolgálataim idején mindig nagy lelkészi közösségekben szolgáltam, ráadásul egy ideig esperes mellett, ezért láttam, mit jelent egy vezető számára a gyülekezeti szolgálaton felül is lelkészi szolgálatot végezni, és mekkora szüksége van támogatásra. Emellett jónak látom, ha a főjegyző nem többfunkciós szolgálattevő: lelkész, esperes és még főjegyző is, hiszen bőven elég, ha neki magának is csak két szolgálati területe van. Így több ideje, figyelme marad a főbb célok megvalósítására.

Mennyire jelent kötött pályát a feladatköre?

Látok feladatokat már, egyelőre még abban járok, hogy jól megismerjem, mit jelent az egyházkerület és a Püspöki Hivatal vezetése, és ebben a csapatmunkában azt a helyet foglaljam el, amire szükség van és amire Isten késztet. Nagyon komolyan igyekszem tanulni az elődeim példájából, és bizonyos értelemben paradigmaváltásban szeretném ezt a feladatot betölteni. Nem azért, mert a korábbi főjegyzők nem jól végezték a munkájukat, de nem is egy sztenderd szerint mondom ki, hogy egyes dolgokat hogy kell csinálni, hanem azt a kérdést teszem fel elsősorban, hogy most Istennek mi a terve ezzel. Nem csupán korszakváltásról van szó ugyanis, amikor új püspököt, új főjegyzőt, új presbiteri főgondnokot választottunk, hanem kairosza van a változtatásnak is, másként lehet csinálni dolgokat.

Meg tud osztani néhányat a leszűrt tanulságok közül?

A korábbi főjegyzőkre jellemző volt a túlterheltség, amiben nem könnyű megállni. A túlterheltségből stressz következik, abból pedig az, hogy az ember ezt valahol próbálja feloldani, levezetni, különben rámegy az egészsége. Ahhoz, hogy test és lélek harmóniájában legyek valamiben, kell tudni nemet mondani, a sürgős dolgok helyett a fontosakkal foglalkozni, lényeglátóan dönteni és elengedni is. Bátran hihetem, hogy a nehéz dolgokat nem én fogom tudni egy személyben megoldani. Egyik kedves igerészem, amikor a zsoltáros azt mondja: „ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők. (…) De akit az Úr szeret, annak álmában is ad eleget.” Lehet aludni, sőt, álmodozni is lehet, attól még Isten munkája halad előre. A gondot az Ő kezébe tehetjük, és bízhatunk abban, hogy neki gondja van arra, amit szeretne véghezvinni rajtunk keresztül. Nem akarom mentesíteni magam a munka terhe alól, nem a kényelem vágya vezérel, de az sem jó, ha örömtelenül, kiégetten, kiszáradtan éljük az életünket a zöldellés helyett, és így próbálunk Isten csodálatos világáról bizonyságot tenni.

Az Ön feladata a Püspöki Hivatal vezetése, és úgy kezdett hozzá a feladataihoz, hogy minden egyes püspöki hivatali munkatárssal leült beszélgetni. Ezt miért tartotta fontosnak?

Mert a küldetés, amiben járunk, elsősorban a közösségről szól. Az egyház közössége pedig emberekből áll. Nem pusztán egy szervezetről van szó, hanem a benne lüktető életről is. Az élettel van dolgunk, miközben a szervezetben kell az életnek működni. A szervezet akkor működik jól, ha szinte észre sem vesszük a létét.

Ahhoz, hogy tudjam, kikkel dolgozunk együtt, elengedhetetlen, hogy tudjak pár szót váltani az emberekkel. Meg kell egymást ismerni, szót kell érteni, ki kell küszöbölni a félreértéseket. Másként tudok ránézni emberekre, miután le tudtunk ülni beszélgetni egymással. Már a portással is máshogy köszönünk egymásnak, mert megtudtunk egymásról értékes dolgokat. Ezek a beszélgetések, persze, a munkánkat is érintik. Akkor tudunk együttműködni, ha tudom, ki kicsoda, milyen feladatra alkalmas, milyen képe van a feladatköréről. Rá kell jönnünk, hogy azt teszik-e a munkatársak, amihez ajándékuk van, és amiben otthonosan mozognak, vagy olyan dologra kényszerülnek esetleg, amit rájuk tettek, és csinálják, mert valamiből meg kell élni. A legfontosabb tehát, hogy minden munkatárs a helyén legyen, helyénvalóan kezeljék, vezessék, bátorítsák vagy segítsék. Az egész egyházban nagy feladat, hogy a megfelelő emberek a megfelelő helyen legyenek. Ne adjanak senkire nagyobb kabátot, de kisebbet sem, mint ami rá való: ha Isten küld valakit valahová, akkor sokszor az erőtlenségében is fölragyog az Isten ereje – és ezt mások is felfedezhetik.

Ennek itt azért is lehet nagy szerepe, mert a Püspöki Hivatal az egész egyházkerület által végzett misszióhoz biztosít adminisztrációs hátteret. Hogy látja, milyen típusú szervezeti struktúra segíti ezt a missziós célt?

Fontos, hogy ne csak helyükön legyenek az emberek, hanem helyénvalóan lássák is el a feladatukat. Ehhez szükséges, hogy biztonságban érezzék magukat és megfelelő keretek között végezhessék a munkájukat. Tudják, hogy kihez fordulhatnak, kitől kérdezhetnek, ki adhat nekik feladatot. A szervezeti rendnek ezért van értelme. A bizonytalanság ezzel szemben elerőtlenít. Nagy hálával tekintek mindenkire, aki itt van, amiatt, hogy az elmúlt években lezajló nagy változásokat – a tűzesetet, a költözést, a járványt, a püspökváltást – el bírta hordozni, és még mindig hordozza. Ez a változássorozat nagyon meg tud viselni, mert szinte semmi sincs, ami állandó. Mikor telhetnek már kiszámíthatóbban a napjaink? – kérdezhetik sokan. Vágyom már én is erre – a mindennapoknak szelíd folyást adó medreket épp ezért kell kialakítani. Eközben azt lenne jó felfedeznünk, hogy a kihívások nem tragikus dolgok. Ha tanulunk belőlük, még a konfliktusok is jó irányba visznek.

A gyülekezeti lelkészi szolgálatban szerzett tapasztalatai mennyire segítik az egyházkerület vezetésében?

Önazonos vagyok azzal, hogy lelkipásztor vagyok, ez számomra a legnagyobb elhívás, így az ebben szerzett tapasztalataimat hozom magammal ide. Különleges ajándékban van részünk ott, a Fasorban, de annak feltételei vannak – Isten ébredést adott abban a közösségben. Nem a mostani állapota tehát az összehasonlítási alap, hiszen huszonöt év van már mögöttünk, de maga a folyamat lehet esetleg minta. Egy fontos titka van annak, ami ott történt: az egyetértés. Csak oda küld áldást és életet az Úr, ahol a testvérek egyetértésben élnek – írja a zsoltáros. Ez az egyetértés nagy kérdés az egész egyházon belül: mert ahol két parókus lelkész van, ott gyakran rivalizálás, helyezkedés is van. A minta, ami előttünk van, ezzel szemben az, hogy Jézus kettesével küldte ki a tanítványait. Az egyház lényeges eleme, hogy nem egyedül járunk küldetésben. Nem jó az embernek egyedül lenni, a püspöknek sem, a főjegyzőnek sem. Bátorítjuk, felsegítjük egymást, ha megtámadnak, együtt állunk ellen. Megvan bennem az a reménység, hogy az egységnek, a közös szolgálatnak, az együtt gondolkodásnak az ajándékát Isten itt is megadhatja.

Mit jelent az egyetértés?

Hadd kezdjem azzal, hogy mit nem! Amikor nem vagyunk egyetértésben és nem is törekszünk rá, akkor elfolyik az idő, az erő és az áldás. Az egyetértés nem azt jelenti, hogy az én akaratomnak kell érvényesülnie, hanem azt, hogy Isten akaratát együtt megértjük. És annak van egy titka: mert ahol ketten egy akaratra jutnak, bármit kérhetnek a mennyei Atyától, és Ő megadja nekik. A Fasorban Istennek kedves volt, hogy az áldását kiárassza ránk, pedig teljesen más alkatú lelkészek voltunk Végh Tamással, de egységben voltunk az elhívásban, amit Isten adott, és ami egybeesett azzal, ami a szívügyünk.

Elég sokszínű az egyházkerület négytagú vezetőségének a csapata is. Milyen a belső dinamikájuk?

Sokszínűek vagyunk valóban, az egyházba való beágyazottságunk szerint is, van, aki régebb óta a vezetőségben van, hárman pedig újak vagyunk. Mindannyiunknak van valamije, amit Isten munkájára fel tudunk ajánlani, és amivel kiegészítjük egymást. Azon vagyok, hogy ezt még inkább felfedezzük, és a különbözőségeinket mint hajtóerőt fogjuk be a vitorlánkba a közös ügyért. Ha Isten így látta jónak, hogy így szerkeszti egybe a csapatunkat, akkor nekünk teljes egységben kell tudnunk együtt dolgozni. Egymás erősségeit és gyengeségeit nem részleteiben ismerve, hanem egymásnak bizalmat szavazva álltunk be ebbe a szolgálatba. Ebben már voltak imameghallgatásaink.

Ha csapatmunkáról beszélünk, akkor az egész egyházkerületet is egy csapatnak tekinthetjük. A vezetőségnek van felhatalmazása arra, hogy új irányokat is szabjon az egyházkerület számára, mégsem négy ember hoz döntéseket csupán, hanem a megválasztott testületek. Mi valójában a négytagú vezetőség feladata?

Ahogy én látom, a mi szerepünk meglátni, mi az, amit Isten akarata szerint tisztábban, világosabban, egyértelműbben és Isten dicsőségéhez méltóbban tudunk végezni egyházkerületi szinten. Egyszerre láthatjuk meg, ami körülöttünk, és ami bennünk van, és együtt fölismerhetjük, hogy Isten mit szeretne ebben a világban közöttünk és rajtunk keresztül elvégezni. Az a fajta látás, amit hordozunk, jobb, teljesebb lehetőségekkel párosul most, hogy megválasztott vezetők vagyunk, hiszen különböző fórumokon képviselhetjük ezeket a célokat. Persze, attól, hogy valamit egy püspök, püspökhelyettes vagy főgondnok mond, nem több, mintha bárki mondaná, csak ebben a helyzetben többen hallhatják, és többen tudnak rá reflektálni. Mert együtt kell a mi református egyházunknak felismerni napjaink kihívásait, és azt is, hogyan kell azokra felelnünk.

Az egyházunknak világosan kell képviselnie, amit képvisel. Nagy a felelősségünk, mert nehéz korban élünk, amikor az evangélium trombitazengése tisztán kell hogy zengjen. Nem készül senki a harcra, ha a trombita nem zeng tisztán. Ez egyre élesebb szituáció lesz, mert egyes nyugat-európai egyházak a korszellem hatása alá kerültek: azt hiszik, akkor korszerűek, ha együtt haladnak a trendi mítoszokkal, mert különben lemaradnak. Jézus viszont azt mondja, hogy ha a só ízét veszíti, semmire nem jó, és eltapossák az emberek. A só mar, csíp, zavar – és ez nem provokáció. A szabadulás, a szabadság, a valódi élet képviseletéről van szó, és nem mindegy, hogy erről milyen hangon szólalunk meg. Az egyházvezetésnek ebben egyet kell értenie és határozott hangon képviselnie akkor is, ha ez már nem lesz népszerű.

Most emlékeztet arra is, hogy az egyházvezetés nemcsak szervezeti kérdés, hanem elsősorban teológiai és pásztori vezetése is az egyháznak.

Olyannyira, hogy írtam is egy vázlatot a püspök feladatairól, amit át is adtam a püspök úrnak. Ebben a kis összeállításban szerepel, hogy a püspök vezet, irányít, de ennél is lényegesebb, hogy képviseli az egyház lényegét. Amikor egy felhatalmazott egyházvezető megnyilatkozik egy ügyben, akkor nemcsak a Magyarországi Református Egyházat képviseli, hiszen annak is reformálódásra van szüksége, hanem neki magának is a Bibliához igazodva folyamatosan meg kell újulnia, és így kell képviselnie az Ige üzenetét. Ez a fajta képviselet egyébként az egyházat bármilyen szinten szolgáló személynek feladata.

Jól értem, hogy főjegyzőként lehet abban szerepe, hogy a püspök maga is hű maradjon az Igéhez?

Így van. Kedd reggelenként együtt imádkozunk és beszélgetünk püspök úrral. Nemrégiben teológiai kérdéseket vetettünk fel, és lefelé a lépcsőn meg is jegyezte, hogy olyan jó, hogy ilyen beszélgetéseink vannak. Azért is van szükségünk arra, hogy együtt töltekezzünk az Igével, beszélgessünk, mert különböző szituációkban azt kell mérlegelnünk, hogy mi és hogyan lenne biblikus. Stratégiai kérdés, hogy összehangoltan és a Magyar Református Egyházunk hitvallásaival összhangban járjunk el.

Ragaszkodni a bibliai alapokhoz, ugyanakkor folyamatosan megújulni – mit jelent ez az egyház vonatkozásában?

A mi egyházunk az evangélium szerint reformált egyház – gyönyörű ez a megfogalmazás! Református teológiánk egyik ritka kincse, hogy az Istenre mutat. Nem antropocentrikus gondolkodás a miénk, hanem teocentrikus, és ez gyógyít, fölemel, kiemel, megújít. A hívő ember gondolkodásába is mindig visszalopakodik az énközpontúság – az én hitem, az én hűségem, az én lehetőségem –, és a végén megcsúszunk. Amikor ehelyett az én helyett Ő van, akkor az életünk kibontakozik, kinyílik. Ez az istenközpontúság tehát nem elnyomást jelent számunkra, épp ellenkezőleg: Isten a maga dicsőségéből adott nekünk. Az egészséges hívő élet is azon múlik, hogy kinek látom Istent, és vele kapcsolódva kinek látom magamat. Amíg csak magammal vagy az emberrel foglalkozom úgy általában, elveszítem a célt.

Mi az egyház célja?

Az egyház egyik fő célja, hogy Isten dicsősége fölragyogjon benne. Egy-egy elveszett ember megtalálásának örül a menny, végbemegy a szabadítás, és az Isten dicsősége ragyog fel. Abban is, hogy az ember ráeszmél: nem az a kérdés, hogy Jézussal nekem milyen jó lesz – ami egyébként igaz –, hanem az, hogy milyen dicsőséges az Isten, aki engem megszabadított. Az ember akkor van a helyén, ha Istennel is találkoznak, amikor vele találkoznak. Öröm és felszabadultság látszik rajta, minden nyomorúság között – ez az, ami másokat is Istenhez vonz. Ebben kellene gyülekezetenként, lelkészenként és egyházi szinten is megerősödni. Ha folyamatosan egymást bátorítjuk, erősítjük, akkor Isten csodálatos megújulást adhat. Erre most különösen is szükség van! A poszt-COVID-állapotban az emberek sokféleképpen törettettek, ezért nagyon fontos lenne, hogy ott legyünk közöttük, és vessük azt a magot, amelyből valóban élet fakad. A vezetőségben vágyunk arra, hogy a gyülekezetek befogadók legyenek – sokan jönnek most, akik korábban a templom közelébe sem mentek.

Említette, hogy szeretné, ha az egyházkerület élete bizonyos pontokon még inkább Isten tervével összhangban alakulna. Minek örülne, ha hat év alatt megerősödne?

Miközben a saját gyülekezetben való létünk az alaplétünk, jó célnak tartom, amit Balog Zoltán püspök úr megfogalmazott, hogy váljunk szigetekből kontinenssé, vagyis jó lenne, ha kicsit közelebb tudnánk egymáshoz lépni. Fontos lenne, hogy a mindennap hűségesen végzett szolgálat ne szorítson be bennünket abba, hogy az önmagában is megelégítő, hiszen bőven ellát feladattal. Isten rendszerint kizendít minket ebből, az egyébként minden közösségre igaz, hogy önmagába zárulva előbb-utóbb elapad benne az élet – ezt jól tudják gyülekezeteink, a legélőbbek is.

Én is kiléptettem ebből, ezért érzem a felelősségét és a szükségét is annak, hogy minden gyülekezet kicsit lépjen kifelé és egymás felé is. Közösen tudjunk gondolkodni, lássuk meg, hogy a misszió közös ügyünk, és azt is, hogy hol kell egymást megerősíteni. Eközben figyelni is szeretnénk a lelkipásztorokra, hogy azzal foglalkozhassanak, ami a dolguk.

A szellemi szorítás tehát nemcsak szétszóratáshoz vezethet, hiszen a szükség összébb is tud vonni bennünket. Ha a következő hat év alatt még inkább egyház leszünk, mint amennyire most vagyunk, mert azt töltjük be, amire elhívattunk, az óriási dolog lesz. Ennek az a feltétele, hogy elhiggyük, hogy lehet ebbe az irányba menni, és meg is teszünk egy-egy lépést előre – minden más pedig csak ráadás. Ha egyetértésben haladnánk a jó irányba, akkor a világban is nagyobb erőt képviselhetnénk.

 

Képek: Füle Tamás