Kegyelem és bosszúállás

Miért engedte meg Isten egy háromgyermekes család szenvedését? Vajon milyen sors vár a bosszúért kiáltó fiúra, akitől elvették az édesapját? Jelenthet-e bármit az istenhit, amikor életről és halálról van szó?

Uramnak, az Úrnak lelke nyugszik rajtam, mert felkent engem az Úr. Elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, bekötözzem a megtört szíveket, szabadulást hirdessek a foglyoknak, és szabadon bocsátást a megkötözötteknek. Hirdetem az Úr kegyelmének esztendejét, Istenünk bosszúállásának napját, vigasztalok minden gyászolót. (Ézsaiás 61:1–2.)

Az ószövetségi próféta szavait idézte a názáreti Jézus, amikor bemutatkozott annak a városnak a zsinagógájában, ahol felnőtt. (Lásd: Lukács evangéliuma 4. rész, 18–19. vers) Nyilvánosan hirdette: ő az, akire a jövendölés vonatkozik. Csakhogy megállt egy ponton, és nem hirdette meg „Istenünk bosszúállásának napját”, helyette „az Úr kedves esztendejét” hirdette meg.

A jó hír nemcsak azok életét változtathatta meg, akik akkor hallották, hanem ma is szól minden szegénynek, megtört szívűnek, fogolynak, megkötözöttnek, gyászolónak. Ahogy Ézsaiás szavai beigazolódtak sok évszázaddal később, úgy Jézus szavai is érvényre jutottak azoknak az embereknek az életében, akik csaknem kétezer évvel bejelentése után, a 2017-es adventi időszakban a Parókia portál olvasói elé tárják történetüket.

Kaszó Gyula saját édesapja halála után került mélyebb fiúi kapcsolatba a mennyei Atyával. Számára Jézusban jelent meg az Atya testi közelségben. És még valami: a megbocsátás.

Budapest egyik külső kerületében találkozunk. Advent van, a várakozás napjait számon tartva a kalendáriumokon minden nap kinyílik egy parányi ajtó. A takaros református templomé is egyre gyakrabban nyílik, perceken belül kezdetét veszi ugyanis a börtönlelkészek találkozója. Ők azok, akik rányitják az ajtót a fogvatartottakra, mert azok belülről nem nyomhatják le a kilincset. Csakhamar megérkezik Kaszó Gyula szekszárdi lelkipásztor is, hogy egy régi ajtót feltárva elmondja egy tizenöt éves fiú és édesapja történetét, aki rablógyilkosok áldozata lett. A kegyelem és a bosszúállás történetét, saját életéből.

Először és utoljára
Mielőtt a Szovjetunió felbomlott, kezdetét vette a peresztrojka, ezzel pedig a gazdaság átalakítása, aminek az egész Nyugat hangosan tapsolt. Gorbacsov jó szándékú intézkedései azonban Kárpátalján nem hozták meg a várt eredményt, épp ellenkezőleg – idézi fel kamaszkora éveit a középkorú férfi. „Az alkoholizmus felszámolása érdekében kivágták például az összes szőlőt. Ez nem volt ellenemre, hiszen édesapám alkoholista volt, ám ezzel az intézkedéssel az emberektől azt a kevés megélhetést is elvették, amijük még megmaradt. Nagyon nehéz idők jártak akkoriban, virágzott a korrupció, a közbiztonság pedig csapnivaló volt.”

1991-et írtak, amikor a técsői család élete visszafordíthatatlanul megváltozott. Gyula tizenöt éves volt ekkor, és mint mondja, életében először ekkoriban kezdte megtapasztalni, mit jelent, hogy van apja. „Volt egy jó állapotban lévő, megkímélt autónk, amelyen szívesen bütyköltünk apámmal, akár éjszakába nyúlóan is” – mosolyodik el. „A nővéremet ebben a nehéz időszakban sikerült a tizennyolcadik születésnapjára egy nagy ajándékkal meglepni: a szüleim összekuporgattak annyi pénzt, hogy mielőtt elmegy egyetemre, vakációzhasson a Fekete-tenger partján. Édesapámmal kikísértük a vonatállomásra, azután hazajöttünk, apám be is állt még a garázsba, de aztán azt mondta, még el kell, hogy menjen valahová. Én akkor még nem tudtam, mi van e mögött. Kérdeztem, hogy zárjuk-e a kaput. Apám mondta, hogy a belsőt igen, de a külsőt ne zárjuk. Ebből arra következtettem, hogy valamikor késő éjszaka még haza fog jönni. Próbáltam marasztalni, de nem hallgatott rám. Ennek ellenére később sokáig bántott, hogy én voltam az, aki elengedtem. Ekkor láttam utoljára.”

Éjszaka
Másnap a kaput nyitva találták, az autó sehol. „Előfordult, hogy édesapám kimaradt éjszaka az alkoholizálás miatt, és mi nem tudtunk róla semmit. Volt, hogy egy hét eltelt jóformán, mire megjött nagy bűnbánattal, aztán kezdődött minden elölről. Nem tettünk feljelentést, de elkezdtük keresni. Akkor rémültünk meg, amikor pár nap múlva rendőrök jelentek meg nálunk, és érdeklődni kezdtek felőle. Attól tartottunk, hogy valami bajba keveredett.”

A család később tudta meg, hogy a háromgyermekes édesapa nem tett semmi rosszat, ám egy bűnbanda áldozatául esett. „Két hazárdjátékos érkezett azzal a megbízatással Ukrajna nyugati részére, hogy eladjanak egy teherautót. Csakhogy a pénzt eltékozolták, és nem mehettek vissza üres kézzel az ország belsejébe. Megtalálták apámat, és fizetségért cserébe megkérték, hogy este vigye el őket autóval valahova nem messze tőlünk egy településre. Apám belement ebbe, mert örült a kis extra jövedelemnek. Ki is fizették őt, de akkor eszükbe jutott, hogy még valahova vigye el őket, majd egy harmadik útra is rávették. A városhatárt elhagyva kérték, hogy álljon meg, hogy egyikük elvégezhesse a szükségét. Apám megállította az autót, közben a hátul ülő előrenyúlt, lefogta, a másik pedig egy tucatnál is több késszúrással megölte.”

„Ettől fosztottak meg”
A hír összetörte a családot, az pedig csak tetézte fájdalmukat, ahogy közölték velük. „Édesanyám már napok óta járt a rendőrségre, apámról faggatták, mintha nyomoznának utána, amikor egyszer csak anyám kifakadt: ha tudnak róla valamit, mondják meg, hogy hol van. A rendőrfőnök az arcába vágta: a férje halott, menjenek a holttestért. Kiderült, hogy a benti, ukrajnai hatóságok időben megküldtek minden információt, hogy értesítsék a családot, de a kárpátaljai rendőrök vártak, kenőpénzt akartak kicsikarni. Emiatt utolsó pillanatban kellett intézkednünk.”

A tizenöt éves fiúban – a család egyetlen férfi tagjában – számtalan érzés kavargott. „Tehetetlennek éreztem magam, ugyanakkor hihetetlen indulatok alakultak ki bennem a hatóságokkal szemben” – emlékszik vissza Gyula. „Ráadásul, ahogy egyre több részlet kiderült a történtekről, egyre mélyülő gyűlöletet éreztem az apám gyilkosai iránt. Gyermekkoromban hellyel-közzel volt apám, de rossz emlékből több volt, mint jóból. Tizenöt évesen tapasztaltam meg először igazán, milyen lehet az, amikor valakinek van apja. Együtt tudtam dolgozni vele, beszélgettünk, megtanított dolgokra. Ettől fosztottak meg.”

„Miért engedted?”
A fiú saját magát is okolta amiatt, hogy hogyan engedhette el az édesapját. De különös módon Istent sosem vádolta. „Csak azt nem értettem, hogy ezt miért engedte meg. Egy idő után azonban kezdett összeállni a kép: Isten ugyan valami miatt megengedte, hogy az apám így menjen el, egy csomó mindent azonban nem engedett meg.”

A gyilkosság elkövetői próbálták eltüntetni a holttestet, először patakba akarták dobni, de akkora volt a forgalom, hogy nem tudták megtenni. A csomagtartóba tették, és még hatszáz kilométeren át szállították magukkal át a hágókon, a kátyús utakon. „Folyamatosan hajtották magukat, de soha nem tudtak tőle megszabadulni. Mígnem egy rutinellenőrzésbe botlottak. Egy kábítószer-ellenes rendőrségi csoport igazoltatta őket. A rendőrök látva a kimerültségüket, azt hitték, drogosokkal van dolguk. Az egyikük nyújtotta a saját iratait, a másik az apámét. Felszólították őket, hogy nyissák ki a csomagtartót. Ekkor menekülésbe kezdtek. Az üldözéses hajsza hamar véget ért, mert a razzia miatt fel voltak készülve a rendőrök hasonló esetekre. Náluk azonban nem drogot találtak, hanem egy holttestet.”

Ahogy szivárogtak az információk, az apa nélkül maradt fiú lelke egyre inkább háborgott. „Elképzeltem, mi mindent tudnék én velük csinálni, ha a kezembe kerülnének. Bosszúvágy forrongott bennem. Nagyon nehéz volt a temetést is megélni. Cinkkoporsóban hozták az apámat, el sem tudtunk tőle búcsúzni. Felravatalozni sem tudtuk a házban, ami nálunk szokás volt. Én sokat ültem kint a cinkkoporsó mellett, amit persze lezárnak, de az alvadt vér szaga a mai napig ott van az orromban. Ez még inkább felkorbácsolta az indulataimat.”

Kifogta a szelet a bosszú vitorlájából
Némi vigaszt jelentett számára, hogy édesapja egyik volt osztálytársa, egy mentősofőr vállalta a holttest és az autó hazaszállítását. „A mentősök azt az üzemanyagot, amit összespóroltak, felajánlották, így teljes üzemanyagtartállyal tudtak elindulni Ukrajna belsejébe. A lelkem nagyon nyugtalan volt, egészen addig, amíg el nem érkezett a tárgyalás napja. Oda is gyűlölettel tele mentem, bár már elkezdtem ezeket a részleteket, amiket Isten gondviselésének tartok, összerakni magamban. Minimális esély volt arra, hogy az apám gyilkosai megkerülnek, és hogy mi egyáltalán el tudjuk temetni őt. Ha ott, először kidobják a holttestet, soha nem tudunk meg semmit. Azokban a zavaros időkben ki keresett volna egy régi autót? Ki nézett volna bárminek utána? Felfedeztem ebben az Isten kegyelmét: Ő nem hagyta a bűnt büntetés nélkül. Ez egyre inkább elkezdte kifogni a bosszúm vitorlájából a szelet. Rájöttem, hogy nem nekem kell bosszút állni. Itt az Isten törvénykezett. Volt szörnyűség, amit megengedett, de egy csomó minden van, amibe belenyúlt. Éspedig úgy nyúlt bele, hogy annak az eredménye békesség lehessen.”

Megszületett a megbocsátás
A tárgyalásra azonban még indulatosan indult el, tudva, hogy ott szemtől szemben láthatja apja gyilkosait. De valami hirtelen megváltozott. „Amikor megláttam őket, akkor már csak nyomorult, megtört emberek álltak előttem. Nem olyanok, akiket nekem büntetni, kínozni kellene, hiszen megbüntették magukat azzal, hogy egy életen keresztül kell viselniük egy emberélet súlyát, amit elvettek.” Ott megszabadult mindenféle bosszúvágytól – jelenti ki határozottan. „A gyűlöletet szánalom váltotta fel, majd amikor hallottam őket nyilatkozni és kétségbeesetten védekezni, hiszen mindketten a másikra próbálták kenni a gyilkosságot, akkor megszületett bennem a megbocsátás.”

Az elkövetők tizenkét és tizenöt éves börtönbüntetést kaptak, az áldozat fia szerint az ukrajnai börtönviszonyokat tekintve nem biztos, hogy túlélték a börtönéveket. Ő maga mindenesetre megszabadult a bosszúvágytól, és egy idő után imádkozni is tudott értük. És nemcsak értük, hanem mindazokért, akiket saját bűnük még nagyobb bajba sodort. „Már tizennégy éves koromtól teológiára készültem, erről egyszer édesapámmal is beszélgettem. A tárgyaláson fordult át bennem még valami. Rájöttem, hogy ha ezt az utat az Isten bejáratta velem, ha megtapasztalhattam a megbocsátás felszabadítását, és a saját apám gyilkosaival tudtam ilyen kegyelmi erőtérben találkozni, akkor nekem az ilyen, önmaguktól elrugaszkodott, és minden emberségtől elfordult emberek felé van szolgálatom. Ez a dolgom. Emiatt vagyok börtönlelkész. Mindig, amikor találkozom bent, a börtönben emberekkel, az apám halála után kapott kegyelemnek a tapasztalata az, ami erőt ad. Az a reménységem, hogy az emberi találkozásokból valami Istennel való találkozás is megvalósulhat számukra, ami közben a rabok szembesülhetnek azzal, hogy mit tettek, mivel büntették magukat és a saját családjukat is, és talán közelebb kerülnek ahhoz az Istenhez, aki mindezt meg tudja bocsátani.”

Megrendülve sétálok a külvárosi utcán. A világban két erő munkálkodik, csakhogy ezek nem egyenrangúak, gondolom. A gonoszság rengeteget ártott az embernek, de Isten hatalmasabb. A miérteket egyetlen tény csitítja el: hogy a történetnek nincs vége – sem az áldozatok, sem az elkövetők számára.

Mert van egy nagyobb történet is: az Atya és a Fiú története.

 

Jakus Ágnes

Képek: Füle Tamás