Megtanultam tanulni

Csupán egy évet járhatott középiskolába, mert miután kitelepítették őket, tizenhat évesen neki kellett gondoskodnia idős szüleiről. Álma, hogy tanulhasson, mégis teljesült.

Bö-a-bö-a – betűzte az olvasni tanuló kislány a szót, aminek a helyes kiejtéséhez már csak nagyon kevés hiányzott. Egy, a helyes mimikára épülő módszer segítségével tanult meg olvasni, amikor tanítója minden hanghoz egy mozdulatot társított – emlékszik vissza Schwendtner Hanna első iskolás éveire. Olvasni mindig szeretett, szabadidejében is, bár legalább ennyire szerette a szabadtéri játékokat és a sportot. Talán ennek is köze van ahhoz, hogy nyolcvanhárom évesen ma is mindennap kocog.

Ezen a reggelen azonban futás helyett Hanna velem beszélgetett. Kértem, hogy idézze fel emlékezetes iskolás élményeit. Szeme ragyogással telik meg. Bárcsak minden gyermek számára ilyen magától értetődően jó élményt jelentene az iskola – gondolom. Ám hamarosan árnyék fut át az arcán. „Gyermekkorom legszebb éveit az erdélyi Désen töltöttem. Édesapám katolikus volt, édesanyám református, ezért nem írattak be egyik egyházi iskolába sem, hanem a meglehetősen szegény állami elemibe jártam. Nagyon szerettem oda járni Csipkés Klára tanító néni osztályába, ahol mindenféle felekezetű és hátterű gyerek megfordult, zsidó gyerekek is. 1944-ben, amikor láttam a gettóba tartó menetet, nagyon sajnáltam őket. Egyedüli gyerekként sokat lógtam a felnőttekkel, később innen értesültem arról, mit jelent ez.”

A gyermekek másként látnak és éreznek, sokkal közvetlenebbül is. Hanna ezután a fővárosi Knézich utcai Szent Margitban töltött évét idézi fel, amelynek szigorú napirendjét negyedik osztályos gyerekként valahogy természetesnek vette. Ám akármilyen tisztelettel említi is az apácákat és köztük Agnéta nővér nevét, azért hozzáteszi: mindig aggodalmasan figyelte, hogy vajon a magasított nyakú egyenruha nem dörzsöli-e ki a bőrüket. A felső tagozatot már a Szilágyi Erzsébetben járta ki. „Nyolcadik év végéig gimnáziumi tanárok tanítottak, remek emberek, akiket még a korábbi rendszerben képeztek ki. Nagyon tudtak, és felénk is nagy követelményeket támasztottak.”

A legemlékezetesebb tanéve mind közül első gimnáziumi éve volt a Baár–Madas Református Leánynevelő Intézet falai között – jelenti ki. „Miután nem vettek fel sehova, akkor kezdett el a nagybátyám mozgolódni, ő hívta fel Papp Margit nénit, a Baár–Madas akkori igazgatóját. Az igazgatónő azt kérte, hogy kíséret nélkül menjek be felvételizni. Ez volt az első alkalom, hogy így jelentem meg valahol. Egy nagy szoba végében foglalt helyet, és vagy tíz lépést meg kellett tennem az asztaláig. Valójában azt figyelte, hogyan lépek fel előtte. Legnagyobb meglepetésemre nem a tanulmányi eredményemről kérdezett, hanem arról, hogy hogyan töltöm a szabadidőmet. Később azt is megkérdezte, mely tárgyakat szeretem és melyeket kevésbé. Mondtam, hogy a számtant nem annyira. Kedvesen azt mondta: pedig matematika—fizika szakos osztályba fogsz kerülni. A kommunisták ugyanis az egyházi iskoláknak csak két osztály elindítását engedélyezték, de azt már nem mondták meg, hány fővel indulhatnak azok az osztályok. Én azért kerülhettem be reáltagozatra, mert a humán osztályban már hatvanan voltak, ebben pedig még csak 58-an.”

Egykori tanárairól Hanna még most is elragadtatással beszél. A református gimnázium pedagógusai nemcsak az általa kedvelt humán tárgyak szépségét bontakoztatták ki előtte, hanem a reálterületen is fejlesztették képességeit. „A matematikatanárom, Nagy Miklós akit csak Koefnek hívtunk – mert mindig különös hangsúllyal mondta a koefficienst –, belénk sulykolta, hogy ha minden szabályt megtanulunk, úgy, hogy álmunkból felkeltve is tudjuk, akkor egész életünkben el fogunk boldogulni ezzel a tudásunkkal. Ez tényleg így van, mert még a mai napig is tudom alkalmazni azokat a szabályokat, amelyeket ő tanított nekünk. Nagyon élveztük az irodalomórákat is Bihari Jánosné Ibolya nénivel. Minden órája élmény volt, magázott minket – „lányok, kérem” – fejből mondta az anyagot, és mi jegyzeteltünk, mert azt kérte vissza, amit az órán elmondott. Ittuk a szavait. Jól megtanultunk műveket elemezni, mindannyiunknak önállóan fel kellett dolgoznia ugyanazt a novellát. Amikor felolvastuk saját elemzéseinket, mosolyogtunk azon, hogy más és más értelmezésre jutottunk. A tanárnőnk viszont megerősítette, hogy ez így van rendjén, mert az irodalmi mű mindenkinek mást jelent. Emlékezetesek Halász Klári néni biológiaórái is, amelyeken remek kísérleteket csináltunk. Az osztályfőnökünket, dr. Padányi Árpádné Éva nénit is nagyon szerettem. Tőle emberségét tanultunk, és azt, hogy mit jelent méltó módon megünnepelni valamit. A történelemórákat is nagyon élveztem. Tóth Klári néni nemcsak arról beszélt, hogy mi volt az adott korban, hanem elmondta az összefüggéseket is, különösen hazánk történelméről. Mikor mi vett körül minket, mi milyen folyamat eredménye volt.”

Azt mondják, az élet a legnagyobb tanítómester. Hanna mindössze egy évet tanulhatott a Baár–Madasban – a történelem ezúttal kemény leckét adott. „1951 júniusában, a bizonyítványosztás napján odamentem az osztályfőnökömhöz, és elmondtam neki, hogy nem tudok beiratkozni a következő tanévre, mert megkaptuk a kitelepítési végzést, mire ő azt mondta: ma már te vagy a harmadik. Mindent elkövetett, hogy visszakerülhessek, de nem sikerült. Utólag nem is bánom, mert ha én nem maradok együtt idős, beteg szüleimmel, nem tudom, ki tartotta volna el őket.”

A család több mint két évig lakott a Békés megyei Kondoroson egy tót családnál elszállásolva. Hanna tizenhat éves volt, amikor odakerültek, naphosszat a gyapotföldön dolgozott a vele egykorú és nála idősebb kitelepítettek társaságában. Bár munka volt elég, nekik kenyérből sem jutott mindig. „Volt, aki egyszer megjegyezte: mi szendvicset kapunk. Csodálkoztunk ezen, aztán kiderült, hogy azért mondta ezt, mert nincs már több kenyér, csak szeleteket osztogatnak.”

Ezek az évek is bőven tartogattak tanulságot. A fiatal lány nemcsak dolgozni tanult meg, de azt is, hogy nem számít a származás, a rang, jó vagy rossz ember bárki lehet. „A kommunisták azt gondolták, a falusiakkal mi majd egymást fogjuk gyötörni, ehelyett jóban lettünk, segítettük egymást.” Hanna ugyan nem járhatott gimnáziumba, de a kitelepítettek között több egyetemista is volt, akik a téli időszakban idegen nyelvet és bölcsésztárgyakat tanítottak társaiknak. „A medikus Röszler Gida békát boncolt, csodálattal figyeltük, hogy a kis állatnak még a halála után is dobog a szíve. Ekkor jöttem rá, mennyire szép lehet a labormunka is, nem csak az orvoslás. Később én magam is egészségügyi szakasszisztens lettem.”

A tanulóévekhez azonban nemcsak a mesterségbeli tudás elsajátítása, hanem a felnőtté érés is hozzátartozik. Hannáék azt is megtanulták, mit jelent az illemtudó közeledés férfi és nő között. „A fiúk és a lányok ismerkedtek, igaz, csak egy házasság született az ott szövődő vonzalmakból. Az erősebbek segítették a gyengébbeket. Mi, lányok nem hangoztattuk, ha nehéz napjaink voltak, de ha lassabban dolgoztunk, nem volt meg a norma, a fiúk visszakanyarodtak és szembejöttek velünk a mi sorunkban, hogy kisegítsenek. Tisztelettel bántak velünk, igaz, azt is elmondták, vannak lányok, akikkel csak szórakozni akarnak, és vannak, akiket feleségül akarnak venni. Mi mindjárt tudtuk a barátnőimmel, melyik csoportba szeretnénk tartozni, és azt is tudtuk, kik azok, akik kevesebbel is beérik.”

A barátságok megmaradtak, sokan életük végéig tartották a kapcsolatot egymással. „Amikor hazajöttünk, a társaim már vártak a vonatállomáson. Jó érzés volt úgy megérkezni, hogy valaki vár” – mosolyodik el Hanna. Míg korábbi osztálytársai az érettségire készültek, ő ekkortól fogva szemetet szedett, kertészkedett, minőségellenőrzőként, majd kazánfűtőként dolgozott. Illegalitásban aludt a belvárosban lakó nagynénjénél, akkoriban ugyanis Kápolnásnyéken volt a bejelentett lakcíme. „Tudtam az állomásneveket, a vonatok indulását, így ha esetleg igazoltattak, akkor sem tudtak zavarba hozni, mert csak annyit mondtam, lekéstem a vonatot.”

Tizennyolc évesen közölték vele: még három évet kellene várnia, hogy egyáltalán folytathassa félbemaradt középiskolai tanulmányait. „Nagyon szomorú voltam emiatt, de ekkor közbelépett édesapám munkatársa, Tarr Pali, aki szintén kitelepített volt. Ő ajánlotta, hogy menjek el az Eötvös József Gimnáziumba, és keressek meg egy bizonyos Antall József nevű tanárt, ő majd segít. Így is történt, az egyik munkanap egy cédulával a kezemben bekopogtattam a tanári szobába. Egy fiatal férfi nyitott ajtót, mondtam neki, hogy Antall Józsefet keresem. Azt válaszolta, ő az, de egy l-lel írják a nevét.”

Hannát felvették magántanulónak, napközben takarítónőként dolgozott, esténként és hétvégén kitartóan tanult: délelőtt négy órát, majd némi pihenőidő után délután is ugyanennyit. „Antall József azt tanácsolta, hogy előbb a lényeget tanuljam meg, amit alá is húzott a történelemkönyvben, majd utána pótoljam a kevésbé fontos anyagrészeket, hogy behozzam a lemaradásomat. Ő javasolta, hogy menjek oda minden tanárhoz, és őket is kérjem meg ugyanerre. Mindannyian készségesen segítettek.”

A körülmények ellenére Hanna jeles tanuló volt. Tanárai csodálkozva kérdezték tőle, hogyan képes erre, de ő nem tudott felelni a kérdésre. „Ezután azt is megkérdezték tőlem, hol tanultam korábban, mire mondtam, hogy a Baár–Madas Református Leánynevelő Intézetben. Akkor már bólogattak, hogy értik, és engem is felvilágosítottak: azért vagyok jeles, mert ott megtanítottak engem tanulni. Ennek egészen addig nem voltam tudatában.”

1956 nyarán végezte el a gimnázium második évét, ám a forradalom alatt szüneteltette tanulmányait. A harmadik-negyedik osztályt összevonva végezte el, és még az érettségire is felkészült. 1957 decemberében tette le vizsgáit.

Bár egyetemre sosem járt, 1956-ban együtt menetelt a forradalmi ifjúsággal. Amikor megismerkedett későbbi férjével, elsőként azt tudakolta tőle, hol volt október 23-án. A férfi azt mondta, ő is a felvonuláson. „Megkérdeztem, hallotta-e, mit mondott a híd lábánál egy szembe jövő idős férfi, mire ő azt felelte, hallotta, hogy azt mondja, hősök vagytok, fiúk. Jó érzéssel töltött el, hogy már akkor egymás közelében voltunk, bár sejtelmünk sem volt erről. Innen tudtam, hogy azonosan gondolkodunk.”

Ez mindig fontos volt Hannának – fűzte hozzá –, de azért élete során nem egyszer tapasztalta: az emberség a politikai nézeteket is felülírja. Ahogy erről beszél, megcsörren a telefon. Szomszédasszonya hívja, az egykori munkásasszony, akivel nézeteik nem mindig egyeztek éppen. De Hanna nénit ez nem zavarja – azt hiszem, tőle is sokat lehetne tanulni.

 

Képek: Füle Tamás