Töredékes találkozás, valóságos jelenlét

„Krisztus a bezárt ajtókon is áthatol, a piciny szobánk csendességében is jelen van, és békességgel, reménységgel tölt el.” Pintérné Tóth Ágnessel, a Schweitzer Albert Református Szeretetotthon lelkészével beszélgettünk.

Mindannyiunkat megvisel valamennyire a koronavírus-járvány miatti kényszerű távolságtartás, az óvatos és megritkult találkozásaink töredékessége. De talán egyikünket sem annyira, mint azokat, akiknek eleve kevesebb találkozási lehetőség adatott, mint a többségnek, mert koruknál és egészségügyi állapotuknál fogva bentlakásos otthonban töltötték 2020-at. Beszterczey András, az MRE Diakóniai Irodájának vezetője tavasszal úgy fogalmazott erről portálunknak, hogy a református diakóniának meg kell találnia a kapcsolattartás új útjait, azokat a formákat, amelyekkel újra tudunk egymáshoz közeledni. Tavasszal ez a fajta útkeresés jellemezte az Schweitzer Albert Református Szeretetotthont is – derült ki Kis Renáta mentálhigiénés programszervező elbeszéléséből.

Hogyan sikerült a kapcsolattartás új formáit megvalósítani az intézményben, mennyire tudtak feltöltődni az idősotthon lakói a nyári enyhülések során, hogyan fogadták az őszi bezárkózást és sikerült-e ünnepivé tenni a decembert – többek kötött ezekről beszélgettünk Pintérné Tóth Ágnessel, a Schweitzer Albert Református Szeretetotthon lelkészével. Bár hivatalosan csak Ágnes szolgál intézményi lelkészi státuszban az otthonban, de Istennek hála más lelkészekre is számíthatott ebben a kihívásokkal teli időszakban. „Egy lelkész kolléganőm többnyire mentálhigiénés munkakörben segít, de kiveszi a részét az igehirdetésekből és a lelkigondozásból is. És vannak olyan nyugdíjas lelkész lakói is az otthonnak, akik besegítenek a szolgálatunkba. Ez rendkívül sokat jelent számomra” – vallotta meg Ágnes.



Bezárkózások és nyitások
Március 15-én tartották az utolsó olyan istentiszteletet az otthonban, amelyen személyesen gyűlhettek össze az aulában lévő imateremben. Másnaptól beszüntették a gyülekezést, de a már évtizedekkel ezelőtt kiépült hangosítási rendszernek köszönhetően istentisztelet azóta is van. Korábban csak az hallgatta a szobájában az igehirdetést, aki nem tudott lejönni az istentiszteletre, tavasz óta viszont mindenkinek ez az egyetlen lehetősége. „Senki nem maradt ige nélkül, mert minden alkalmat megtartunk ebben a formában, mégis nagyon furcsa helyzet számunkra az, hogy személyes összegyűlésre nincs mód. Tíz hónapja gyakorlatilag egy kis stúdiónak prédikálok. A lakóknak is hiányzik a készülődés, a felöltözés, a lejövetel rítusa, a találkozások egymással.” Mindez fölborította a korábbi rendet.

A nyári járványenyhülés idején felügyelt és kontrollált körülmények között lehetőség nyílt a látogatásra. „Az idősek védelmében az idősotthonokat zárják be elsőként és nyitják ki utolsóként. Nálunk a nyitás nagyjából június végétől augusztus közepéig tartott, tehát nagyon rövid volt ez az idő. Mégis sokat jelentett a lakóknak, hogy négy hónap után találkozhattak szeretteikel. Megvolt a rendje, hogy egyszerre hányan jöhetnek be beöltözve, maszkban, kesztyűben, fertőtlenítve. Rövid időre ki is mehettek a lakóink. Aki megszokta, hogy kijár, akárcsak a Városligetbe sétálni vagy egy cukrászdába, azoknak ez az időszak feltöltődés volt. A munkatársaimon is láttam, hogy sokat jelentett nekik az átmeneti enyhülés. Úgy osztottuk be a szabadságokat, hogy mindenkinek legyen módja pihenni.”



Azonban végig ott volt a levegőben, hogy ez nem maradhat sokáig így. „Sejtettük, hogy az előttünk álló ősz és tél nem lesz könnyű. Lélekben inkább a legrosszabbra készültünk fel a kollégákkal, hogy csak pozitívan csalódhassunk, mert az még mindig könnyebb. Pánikot nem akartunk kelteni, de finoman érzékeltettük az idősekkel, hogy még nem ért véget a rendkívüli idő. Az őszi bezárkózás így egyfelől könnyebb volt, hiszen számítottak rá, és már tudták, mivel jár. Mi is szinte rutinosan kezdtünk bele. Másrészt mégis nyomasztóbb helyzet volt, mint tavasszal, mert féltünk tőle, hogy az influenzajárványokhoz hasonlóan ősszel és télen várható még kritikus helyzet. Ráadásul azzal szembesültünk, hogy nemcsak a második hullám végét nem látjuk, de arról sincsen fogalmunk, mikor lesz vége a járványnak.”

Mint minden más szociális intézmény, a Schweitzer-otthon is igyekszik többféle lehetőséget biztosítani a kapcsolattartásra. Ennek érdekében az ősszel tovább kellett gondolni a tavasszal felmerült lehetőségeket is. „Szerintem a családoknak is köszönhető, hogy egyre több idősünk kezdi rutinosabban használni a telefonját. Azért ez is nagy könnyebbség számunkra. Minden emelet kapott egy külön mobiltelefont, amin közvetlenül érdeklődhetnek a hozzátartozók az ápolóktól a szeretteik állapota felől. Szükség esetén ezt a telefont oda is tudják vinni az ágyhoz. Emellett Skype-on is van lehetőség a kapcsolattartásra. Az online eszközök sok lakónknak még mindig komoly feladatot jelentenek, ennek ellenére pozitívumként élik meg, hogy legalább ebben a formában láthatják a szeretteiket.”

Érintések az ablakon
December elején speciális látogatói szoba nyílt az otthon Hermina úti telephelyén, amelyet egy ablakkal és mikrofonnal ellátott fallal oldottak meg az aulában. Később a Lemberg utcai telephelyen is létesült hasonló. „Több példát is láttunk már ilyesmire, talán Magyarországon sem mi voltunk az elsők. Voltak, akik inkább kültéri konténeres megoldással éltek. Ez sokban függ attól is, hogy az adott intézménynek milyen infrastrukturális lehetőségei vannak, hol van olyan tere, amit föl tud erre áldozni. Nálunk például nem lehetett volna betenni egy konténer a zárt udvarra, és azt sem szerettük volna, hogy az időseknek ki kelljen menniük az épületből a konténerekhez. Jó időben még megvalósulhattak a találkozások a kerítés mentén, kellő távolságban, de az idő romlásával már ez sem volt járható út.”



A Hermina úti épületnek több bejárata is van, így megoldható volt, hogy a látogatók csak az egyiken át érkezzenek. „Az imatermünk most nincs kihasználva, ezért ott épült fel a látogatói szoba, amely teljesen légmentesen zárja el a lakókat a hozzátartozóktól, mégis láthatják és hallhatják egymást egy nagy üvegablakon keresztül. Mivel kissé furcsa volt a kinézete, és a hozzátartozóknak szokatlan érzés lehet egy fülkében ülni, mikrofonnal beszélgetni, ezért igyekeztünk egy kicsit feldíszíteni és olyan miliőt teremteni, hogy a hozzátartozók otthonos képet lássanak az ablakon keresztül. Fontos, hogy ne legyen számukra ijesztőek a körülmények, hiszen ez nem az a közeg, amit megszoktak korábban. A lakóink viszont kíváncsian várták már ezt a lehetőséget és nagyon örültek neki. Ajándék volt ez számukra.”

Az otthon munkatársai számos megható találkozásnak lehettek tanúi a látogatói szoba megnyitása óta. „Vasárnap az istentiszteletről jöttem ki a kis stúdiónkból, amikor az egyik néninek a dédunokája éppen verseket szavalt a falon keresztül. Felemelő élmény volt számunkra is! Hasonlóan gyönyörű pillanat volt, amikor egy másik dédunoka és dédnagymamája az ablak két oldalát megérintve zárták össze kezeiket. Nap mint nap megélhetjük ezeket a csodákat! Néha egyébként még Skype-on keresztül is igazán mély érzések szabadulhatnak fel a részt vevő felekben. Lehet, hogy valaki nem tud reagálni az online üzenetekre, de számára is sokat számít, hogy végighallgatja, ahogy a lánya megköszöni neki, hogy szuper édesanya és mennyi mindent tanultak tőle.”



A közös örömbe olykor azért vegyülnek enyhén keserű felhangok is. Előfordult olyan, hogy a hozzátartozóknak kellett elmagyarázniuk az itt lakó szerettük számára, hogy miért van szükség falra, távolságtartásra, és hogy ezzel tulajdonképpen őt védik meg a veszélytől. „Nem mondom, hogy ezt mindig könnyű megérteni akár egyik, akár másik oldalról. Nagyon felfokozott érzelmi állapotban van mindenki. Ez természetes, hiszen a hozzátartozókkal való találkozás most igen töredékes. Megvalósul a találkozás, de ott a fal, amely elválaszt. Megvan a láthatás, de valahogy mégis ott van egy ablak. Van érintés, de nem találkozik kéz a kézzel. Ez a várakozás és a töredékes találkozások ideje, és üzenetértéke van annak, hogy pont adventkor nyílhatott meg a látogatói szoba, szembesítve minket mindezzel.”

Sokkal valóságosabban
Az adventi időszak is egészen másképp zajlott most, mint a megelőző években. Leglátványosabb mutatója ennek az, hogy az adventi koszorún mind a négy gyertya érintetlen maradt – ezeket ugyanis az istentiszteleten szokták közösen meggyújtani. „Korábban az is megszokott volt, hogy több iskolás, óvodás csoport látogatott el hozzánk ünnepi műsorral. Ebben az évben erre sem volt lehetőség, viszont a Budapest-Fasori Református Kollégium Julianna Általános Iskolája egyik osztályának tanulói – akik évek óta rendszeres résztvevői adventi ünnepeinknek – több napon át videóüzenettel készültek számunkra, amit szintén hangszórón keresztül hallhattak lakóink.”

Hagyomány, hogy a Szeretetotthon lakói és munkatársai december 23-án a hozzátartozókkal együtt vesznek részt a karácsonyi ünnepségen, majd közös vacsorán. Idén ennek megtartásától is el kellett tekinteniük. „Ebben az évben csak magunk között, szerényen ünnepeltünk. A hozzátartozókat viszont arra kértük, ha szeretnék megajándékozni szerettüket, juttassák el hozzánk csomagjukat. Ezeket az egészen személyes ajándékokat Szenteste kapták meg lakóink, így igyekeztünk pótolni azt, hogy személyesen nem lehetnek jelen családjuk körében.”

Bár minden héten felhívják lakóik figyelmét arra, hol hallhatnak-láthatnak istentiszteleti közvetítést televízióban, rádióban, a nagy ünnepeken kiegészítve azzal, hogy úrvacsorába hogyan kapcsolódhatnak be, ez sokak számára önállóan mégsem valósítható meg. „Utoljára tavaly karácsonykor volt lehetőségünk a közös úrvacsorára, és az Istennel és egymással megélt közösségnek ez a fajtája szintén nagy hiány. Ezért ezen az ünnepen úgy készültünk, hogy aki csak kéri, annak legyen lehetősége a saját szobájában magához venni a szent jegyeket. Nálunk korábban is kis kelyhek voltak használatban, ez nem jelentett újdonságot. Viszont fokozott óvatossággal, maszkban, kesztyűben végeztük a szolgálatot.”

A lelkipásztor úgy véli, hogy minden szempontból emlékezetes lett ez a karácsony. „Bár lakóink sok rendkívüli helyzetet éltek meg életük nyolcvan, kilencven vagy száz esztendeje alatt, háborút, járványt, forradalmat, sokféle viszontagságot, mégis nehéz lepelként telepedett rájuk is a család, a találkozások, a közösen megélt öröm hiánya. Mindezek közepette azonban közös hitbéli reménységünk az, ami a karácsonyi igehirdetésekben is elhangzott, hogy Krisztus a bezárt ajtókon is áthatol, a piciny szobánk csendességében is jelen van és békességgel, reménységgel tölt el. Sokkal valóságosabban, mint ahogy mi egymás életében – jószándékkal, mégis töredékesen – jelen tudunk lenni.”


Barna Bálint
Képek: Schweitzer Albert Református Szeretetotthon, MRE Diakóniai Iroda, Pintérné Tóth Ágnes