A végén minden jóra fordul

Azon a helyen, ahová nem él er a keresztyén szubkultúra, egyszer csak megjelenik Krisztus. 

Védőoltás. Minden kisgyermek rémálma. Bár emlékszem a nővér és az édesanyám meleg, egyszerű és megnyugtató szavaira, mikor arról beszéltek, hogy nem fog fájni, és ha fáj is, rövid lesz, de muszáj, hogy megkapjam, mert megmenekülök a súlyosabb betegségektől. Próbáltam elhinni ezt, hinni azoknak, akik szeretnek és védnek. Aztán láttam, ahogy gyerekkori jó barátom előttem kapja meg az injekciót és óriásira tátja a száját a fájdalomtól, bár hangot nem adott ki és igazából nem is ijedt meg – én annál inkább. Végül én is megkaptam, sikoltoztam, le kellett fogniuk az egykedvű nővéreknek. Hét éves lehettem ekkor.

Az volt eddigi életem utolsó, igazán hangos, őszinte sikoltozása. Az volt életem igazi nyara.
Ott még nem kellett külön felfedezni bennem, hogy az érzelmeimhez igenis jogom van. Jogom van sikoltozni, sírni, nevetni, gyűlölni, káromkodni, kimerülni, toporzékolni, gondolatban elpusztítani a másikat. Ott szabadon fakadok ki, ha kell, szabadon engedem be a nyári szellőt a testembe-lelkembe egyaránt. Később mindez egy nagyon érzékeny gyermek belső világába szorul vissza. Ott aztán tombol minden vihar. Ott megtiltják, hogy kitörjön belőlem minden. Ott emberek fejét hasítom ketté, azokét, akik maguk is kettéhasították az életemet.

Jött az ősz és a tél. A klasszikus „elmúlás”. Fokozatosan, de mégis egyre gyorsabb érzelmi ingadozással, egyre szaporább levegővétellel. Addigra már pótszerek rabsága tartott vissza attól, hogy értékesnek tudjam magamat tartani. Mintha az ősz és a tél tényleg azt hazudná, hogy soha többé nem lesz nyár. Amit a meleg idő kellemesen és tapinthatóan beszélt el az intimitásról, azt a tél hidegen, kegyetlenül, tárgyiasítva próbálta megrontani. Ekkor már mindenki látta rajtam, hogy olyan kegyetlen harcot folytatok önmagam ellen, amiben nincs köszönet, és amiben nem a bosszú, hanem a másik elpusztítása a cél. Itt már nincs olyan pillanat, amikor ne cifráznám magamban a legsötétebb istenkáromlásokat úgy, hogy ne fussak magammal szemben versenyt – minél durvább szavakat használok, annál jobban kitombolhatom magam.

Hogy hol van ilyenkor Isten? Igaz lenne, hogy megalkotott engem, majd magamra hagyott? Hogy ott van fenn és kegyetlenül henyél, nem törődve egy huszonéves fiatal tizenhét éven át tartó öngyilkossági gondolataival? Isten velem együtt sikoltozott. Nem a védőoltáskor, hanem amikor a legeslegmélyebben voltam, ott, ahol már nem létezik a keresztyén kultúra. Ahol nem mondja senki, hogy nem illik így vagy úgy érezni. Ő ott volt velem a tizenhét év minden egyes pillanatában, és nem volt olyan helyzet, hogy ne éreztem volna: szeret. Tudtam, nem ő tehet arról, hogy az emberek a saját sérelmeiket és terheiket azokra rakják, akik semmit sem követtek el velük szemben. Nem Isten tehet az alkoholizmusról, a pornóról, a lelki pusztításról, a kulturális bűntudatkeltésről, az önzésről. Isten megvédett, mert ezek nem tudtak elpusztítani.

Hiszem, hogy eszközként hozott az életembe egy filmet. Az egyik indiánnyáron találkoztam azzal a filmélménnyel, amelyről soha nem gondoltam volna, hogy ennyire mély nyomot fog hagyni a lelkemben, szabaddá tesz az egyik függőségemtől. Ez a film is nyáron indul és eljut a télbe, azonban itt az elmúlás teljes és megkérdőjelezhetetlen, pedig egyik szereplő sem hal meg. Tudtam, hogy meg kell néznem, azonban erre az alkotásra hónapokig készültem előre. Nem pusztán arról volt szó, hogy kultuszfilm, tehát rögvest meg kell kaparintanom, nehogy műveletlen legyek. Biztos voltam abban, hogy ki fog forgatni a lelkemből és megnyitja a szememet.

Érdekes módon jóval többen ismerik a film zenéjét, mint ahány ember látta magát a filmet, a Rekviem egy álomért mégis minden vonatkozásában belevésődik az ember tudatába, lelkébe, az egész lényébe. Senki nem hinné el, pedig igaz: legalább harmincszor láttam ezt az alkotást. Magamévá akartam tenni. „Megenni”, megemészteni – azt akartam, hogy minden szempontból az enyém legyen a film. Azt éreztem, rólam szól, én vagyok ott a képernyőn, nekem kell megoldani a szereplők problémáját, mert átéltem lélekben azt, amit ők is. Nekem van azonban megoldásom, Krisztus, akit a film legelső megtekintésekor, sírógörcs közepette magam előtt láttam, aki kilépett a fényességből a sötétségbe, én pedig leborultam előtte. Ő az egyetlen, aki képes velünk lenni ott és akkor, amikor tökéletesen elhagyatva érezzük magunkat.

A Rekviem egy álomért történetében négy olyan karaktert látunk, akiknek nincs se Istenük, se hazájuk. Szeretőjük vagy van, vagy nincs, de ha van, azt is elvesztik. Ők is sikoltoznak. Egyikük szexuális megaláztatás után, otthon, a kád vizébe hajolva, más a túllőtt és rothadásnak indult alkar miatt ordít, megint más sikít, mikor azt hallucinálja, kedvenc tévés műsorvezetője körülötte táncol, és a saját hűtője akarja megenni. Aztán ott van a negyedik karakter is, aki nem tud szabadulni a gondolattól, hogy ott hagyta édesanyját egyedül. A film története nagyon hétköznapi és nagyon egyszerű, ahogy a nyárból tél lesz, úgy jutunk el A pontból B-be. Ott azonban nincs megoldás, nincs kiút, nincs megbocsátás – csak egyedül bűntudat. A négy karakter mindegyike függő, ki a heroin, ki a televízió, majd a gyógyszerek rabja. Végül mindegyikük elpusztul – ha nem is fizikálisan.

Mindenkinek megvan a saját filmje, amiben a saját életét látja. A Rekviem egy álomért nem hajlandó kulturális kérdéssé tenni az ember lelkét. Nem ítél el senkit, mert tudja, hogy a bűntudat miatt erre az önítélésre mindenki képes. Azonban nem lehet a függőségeké az utolsó szó. Nem lehet, hogy a fájdalom, az önzés, a kulturális bűntudat, a rágalom és az önpusztítás nagyobb legyen Istennél. Mi, nézők betekintést kaphatunk azonban abba a világba, ahol az ember valósággal elhagyatott, és nincs senkije, aki képes lenne arra, hogy végül mindent jóra fordítson.