Áldást mondtak, átkot szórtak rájuk

Szószékről hurcolták el őket, félholtra verték vagy éppen koncepciós perben hosszú évekre bebörtönözték – ilyen sors várt az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után jó néhány lelkészre a református egyházban. Pedig ezek a hitvallók nem lázadtak; Krisztust követték.

Az 1956-os forradalmat követően évekig dühödten tombolt a megtorlás. Nem ok nélkül: a kommunista pártnak, amely a Magyar Dolgozók Pártjából (MDP) Magyar Szocialista Munkáspárt néven alakult újjá, óriási presztízsveszteséget jelentett a forradalom és az elszánt szabadságküzdelem. Azt mutatta, hogy a közvetlenül érdekelteken és lekötelezetteken kívül nem volt olyan társadalmi réteg, amelyet sikerült volna megnyernie magának.

Nyolc év totális egyeduralom után szembefordult vele a munkásság (éppen azok, akikre hivatkozva a hatalmat birtokolta), a parasztság, az értelmiség és a tanulóifjúság – az ország pár nap alatt melléjük állt. Nem sikerült megtörniük az egyházakat sem. Kiderült, hogy nagy tömegek állnak mögöttük, és hallgatnak a hiteles szóra.

Bebizonyosodott, hogy a kommunistákra tulajdonképpen semmi szüksége az országnak. Az állami és gazdasági életet, a közigazgatást nélkülük is sikerült napok alatt jól megszervezni. Lenyűgöző volt a nemzet belső szolidaritása, az összefogás egymás segítésére.

Ezt Moszvában is nehéz volt megmagyarázni. A Szovjetunió hadseregének hatalmas erőfeszítésébe került, hogy megbízható alakulatokat vezényeljen Magyarországra, mert a világsajtót bejárták a felkelőkkel barátkozó szovjet katonákról készült fotók. Nagy költséget jelentettek a hadműveletek, a háborús mennyiségű nehézfegyverzet idetelepítése. Ehhez képest nem sikerült egyetlen nagy művelettel pacifikálni Magyarországot, hanem a támadás után még két hétig folyt a fegyveres ellenállás.

Az anyagi és emberveszteségen túl a világ közvéleményében nagy tisztelet ébredt a magyarok iránt. Az újságok címlapjain ott virítottak a kilőtt és kiégett orosz tankok. A fejlettebb világ polgárai sajnálták, hogy nem tudtak segítséget nyújtani népünknek. A nyugati kommunista pártok társadalmi támogatottsága lezuhant a megtorlás nyomán, hiszen látható volt a működő kommunizmus valódi arca és véres keze.

A keleti blokk országaiban a magyarokkal szolidaritást vállaló, rendszerellenes mozgalmak alakultak. A megtorlás ugyanis az elszakított területek magyar és nem magyar lakosai között is szedte az áldozatokat.

Kádár János nagyon okosan elmagyarázta a szovjet vezetőknek, hogy Magyarország lecsendesítéséhez nem elegendő 200 ezer megszálló katona, százak kivégzése, ezrek bebörtönzése. Mindenképpen életszínvonalat kell emelni, amihez a béketábornak össze kell adnia a pénzt. A forradalom heve meggyőzte Hruscsovot, Maót és Titót. Össze is adták a szükséges összeget, amiből 1957-ben és 1958-ban 17-17%-kal emelni tudták a reálbért. A világkommunizmus tehát akkora árat fizetett 1956-ért, hogy még egyszer nem akartak egy felkelésre esélyt adni. Ezért volt akkora a megtorlás, és ezért mozgósítottak olyan nagy erőket a reakciósnak mondott elemek féken tartására.

Ilyen reakciós elemnek számítottak a református egyház lelkészei is. A következőkben néhány elemét és példáját láthatjuk az őket sújtó megtorlásnak, illetve vegzatúrának.

Lelkész kapával és kétélű karddal
Az 1948-tól egyre határozottabban kiépülő Rákosi-diktatúra hamar megmutatta egyházellenes indulatait. Az iskolaállamosításon, az ingatlanoktól való megfosztáson és az egyházi sajtó beszüntetésén túl ahol lehetett, üldözte és elhallgattatni igyekezett a nagy hatású vezetőket és az evangélizáló lelkészeket.

Jól példázza ezt Borbély Béla esete, aki a háború alatt a repülőknél szolgáló tábori lelkészként esett amerikai és angol hadifogságba. A francia alakulatok által őrzött táborokból nagyon vágytak haza a katonák. A fiatal lelkipásztort felekezetre tekintet nélkül afféle szószólójuknak tartották, aki kitartóan egyezkedett a nyugati katonatisztekkel, szorgalmazta, hogy engedjék a katonákat haza, közben imádkozott értük és velük, istentiszteleteket tartott. Amikor pedig végre elindulhattak velük haza a vonatszerelvények, vagonról vagonra járva biztatta őket, Igét hirdetett és úrvacsorát osztott.

Itthon a Bethánia utazó titkáraként munkálta az ébredést, konferenciákat szervezett és evangélizált. A Bethánia feloszlatása után az ébredésben játszott szerepe miatt a pártállam nyomására egyházi bíróság elé állították, ám elítélni nem tudták. Végül a szabolcsi Vencsellő kis gyülekezetébe került 1952-ben. Tanítónő feleségét nem vették fel egyetlen iskolába sem, mert tilos volt pedagógusoknak templomba járni. Az alacsony lelkészi fizetésből a nagy család nem tudott kijönni, így részesben kapálni kényszerültek.

Borbély Béla a forradalomban nem vett részt, de az emberek hallgattak a szavára, ezért a községben fennmaradt a békesség. Imádkozott viszont a felkelőkért, ezért a szegénysors mellé még az ellenséges csúcstitkár intrikáit, feljelentéseit is megkapta. A hatvanas évek végéig minden héten el kellett gyalogolnia Rakamazra a rendőrségre, és nyilatkozni, hogy nem szervezkedik „a demokratikus államrend megdöntésére”. Mindezt példamutató krisztusi békességgel élték át feleségével, s minden tilalom ellenére áradtak a hívők az egész országból a vencsellői parókiára igei szóért és lelkigondozásért. Ebből nőtt ki a nyolcvanas évekre már közmondásos vencsellői csendesnap.

Élelmet gyűjtött a forradalmároknak
Cserhalmi István
mágocsi szórványlelkész 1939-től Beregszászon szolgált, ahol a vészkorszakban zsidókat és más üldözötteket mentett. Kárpátalja szovjet megszállása miatt Megyaszón szolgált, majd a Baranya megyei Mágocson és környékén kitelepített felvidékiekből álló új gyülekezet gondozását vállalta el és végezte nagy hűséggel faluról falura járva. 1956-ban nagy szerepe volt abban, hogy a községben nem történt lincselés, békebontás. A kommunisták haragját azzal is kihívta maga ellen, hogy élelmiszerszállítmányok küldését szervezte Budapest népének ellátására. November 4-e után elővették, meg is verették a rendőrökkel minden ítélet nélkül. Börtönbe nem zárták, mert nem voltak ellene terhelő tanúvallomások. A talán legaljasabb és a szívnek legfájdalmasabb módon büntették meg: egyetlen fiát, aki a dombóvári gimnáziumban tanult, érettségi után sehova nem vették fel továbbtanulni.

Hollandiába menekítették
Név nélküli
történet következik, mert a családtagok ezt kérték. Egy ormánsági gyülekezet lelkipásztora még csak nem is forradalmi tettért szenvedett, hanem azért, mert felemelte szavát az 1957-ben újrainduló könyörtelen téeszesítés ellen. Tulajdonképpen a földművelő parasztgazdák mellé állt az MSZMP agrárprogramjával szemben. Többször megfenyegették, az ablakait betörték, néha éjszakai ellenőrzés címén (ítélet nélkül) felverték a két kisgyermeket nevelő lelkészházaspárt. Egy éjjel többen jöttek, nem csak ellenőrizni – egy fekete autón elvitték. A feleségének a pribékek azt sem mondták meg, hova viszik a férjét, és miért. Csaknem a lenyomorodásig ütötték és kínozták. Igazán sohasem gyógyult fel a sérüléseiből, de a lelki törés nagyobb volt. Sok hónapos gyógykezelés után az esetéről tudomást szerző holland reformátusok érték el, hogy a hatóságok a családot engedjék Hollandiába települni. A lelkész ott végezte tovább szolgálatát.

Amerikai egyetem, magyar börtön
Ismertebb dr. Sipos István kisújszállási lelkipásztor esete. A lelkész szegény kubikoscsaládból származott, de Isten kegyelméből kiemelkedő képességeivel és szorgalmával lelkészi oklevele mellé a Princetoni Egyetemen bölcsészdoktori, itthon teológiai magántanári címet szerzett. 1942-től szolgált Kisújszálláson. A háborús időkben kiemelkedően helytállt mind a német, mind a szovjet megszállókkal szemben. S a nép előtt kikezdhetetlen erkölcsi tekintélyt szerzett. A helyi kommunista vezetés többször is börtönbe záratta, s megverette minden ítélet nélkül.

Megtörtént, hogy istentiszteletről a szószékről hurcolták el. A gyülekezet utánament, és addig állt a fogda előtt vagy ezer református hívő zsoltárokat énekelve, amíg ki nem adták a papjukat.

1956 őszén a haragos kisújszállásiak tömege meg akarta lincselni a népnyúzó és törvénytelenségek sokaságát elkövető pártvezetőket. Dr. Sipos István lelkipásztor ekkor odasietett, és a városháza lépcsőjén mondott beszédével meggyőzte a helybélieket, s így megmentette a pártemberek életét, akik el tudták hagyni a települést. Amikor a forradalom után visszajöttek, hozták a pufajkásokat is. A papírokkal nem bajlódtak sokat, egyszerűen elhurcolták a papot, és olyan súlyosan bántalmazták, hogy majdnem egy évig tartott, míg felgyógyult. Evangéliumi jótettéért még a pártot kiszolgáló egyházi vezetőség is megbüntette, át is helyezték Biharkeresztesre.

A forradalom után a kommunista állam belső elhárítása folyton kereste az egyházi reakció államellenes összeesküvésének nyomait. Mivel a keresztyéneknek Jézus Krisztus azt tanítja, hogy szeresd a téged gyűlölőt és mondj áldást az átkozóidra, ilyen összeesküvést nem találtak.

A református lelkészek és gyülekezetek, illetve imakörök az imádság eszközét kegyes célokra használták, nem holmi világias bosszú gondolatára. Összeesküvések szervezése pedig végképp távol állt tőlük. A titkosszolgálat azonban ha nem talált szervezkedést, akkor konstruált. Ennek a legsúlyosabb kárvallottja Székely Dezső bátaszéki református lelkész. Egy Vas megyei fegyverrejtegetési ügyből konstruáltak a hatóságok szövevényes államellenes szervezkedési ügyet, amelybe Székely Dezsőt is belekeverték, végül pedig – bizonyítandó a református egyházi reakciós körök veszélyességét – az egészet köré építették fel. Azért köré, mert lakóhelyén igen nagy erkölcsi tekintélynek örvendett, ami szúrta a kommunista párt vezetőinek szemét. Székely fiatalkorában svájci egyetemen volt ösztöndíjas hallgató, s egyik professzorával tartotta is a kapcsolatot. Ezt maszkírozták a perben nyugati összeköttetéssé. Beleszőtték az ügybe a helyi katolikus papot és káplánt is, közvetve pedig a lelkész Ravasz Lászlóval meglévő kapcsolatát is terhelő elemmé formálták.

Székely Dezső a soha el nem követett államellenes szervezkedésért 15 év börtönbüntetést kapott.

Kérdés, mire volt jó az MSZMP-nek, hogy el nem követett bűnökért vidéki, politikailag nem jelentős lelkipásztorokat ítélnek súlyos börtönévekre. Nos, egyszerű a válasz: így félemlítették meg a többi egyházi személyt. Nem kellett látványosan sok ügy, elég volt egy-kettő, a többiek is értenek a meghurcolt és ellehetetlenített szolgatárs példájából.

A megfélemlítést és a megtörést szolgálta, hogy az egyházügyi hivatal (ÁEH) rendeletére az egyházi hatóságokkal áthelyeztették a túl kritikus lelkészeket rossz körülmények közé, kettévágtak nyiladozó tudományos pályafutásokat vagy ellehetetlenítették a lelkészgyerekek felsőoktatási felvételét. Számos példa van arra, hogy kitűnő lelkigondozó, evangélizáló, ifjúsági munkát végző lelkipásztor fizetéskiegészítését, kongruáját elvonták. Abban a szegény világban, amikor a gyülekezetek nem tudtak valamirevaló fizetést adni, a lelkészfeleségeket nem engedték dolgozni, s ez a nem ritkán sokgyermekes családok számára a nyomort jelentette.

Így kényszerítették ki a pártállam szolgái, hogy gerinces, remek tartású egyházi férfiak, Istent, embert és a hazát szerető lelkipásztorok „önkritikát gyakoroljanak”, s önmaguknak megtartsák az állami és pártszerveket illető bírálatukat. Ezeket az ügyeket azonban mindmáig csak igen töredékesen tárták fel.

A forradalomra és utóéletére emlékezve nem haszontalan, ha a fentebbi történeteket olvasva elgondolkodunk azon, igazán nehéz időkben mi magunk hogyan állnánk ki a bátorság és kitartás próbáját.

 

Szerző: Kiss László pécsváradi lelkész, egyháztörténész

Képek: Fortepan / Dobóczi Zsolt, Házy Zsolt, Inkey Tibor, Pesti Srác2, Konok Tamás