Az elmúlt tíz év terméseit, köztük legfrissebb írásait gyűjtötte egybe Tóth Sára Minden itt van. Tűnődések hitről, spiritualitásról című második esszékötetében, amely a Harmat Kiadó gondozásában jelent meg a 92. Ünnepi Könyvhétre. A szerzővel a gyermeki és a felnőtt hitről és a hívő ember emberebbé válásáról beszélgettünk.

Protestáns szigorról, lelki szegénységről, a böjtről, a feltámadásról és sok más vallási és társadalmi témáról ír őszinte kérdéseket felvető esszéiben. Milyen beszélgetőközegekben kerültek elő ezek a témák?

Sokat beszélgetek élőben is a hit és az élet kérdéseiről másokkal. Nagyon sokat olvasok, podcastokat hallgatok, videós előadásokat nézek, próbálok mélyen gondolkodó és engem inspiráló társaságban lenni, és az a kiváltságom, hogy egyetemi oktatóként ezt meg is tehetem. Spirituálisan, intellektuálisan hivatalból is folyamatos beszélgetésben kell lennem a kultúrával, a művészettel, a teológiával, és ezeknek a lenyomatai is az írásaim.

Ezeket úgy is fel lehet fogni, mint önmagamnak írt prédikációkat. Egy gondolati szál fűzi össze őket: a felnőtté válás a hitben. Számomra az elmúlt tíz év egyik legnagyobb felfedezése az volt, hogy Isten a valóságban keresendő. Isten nem menekülés a valóságból, nem olyan valaki, akihez az életünk dolgainak a megkerülésével jutunk el. Isten az életünkön keresztül szól hozzánk, beleértve a kételyeket, mélypontokat, kudarcokat. Először jó, ha elfogadom azt, ami van, és ki merem mondani. Ebben a kimondásban próbálok segíteni a könyvben másoknak is.

Református egyetemen tanít, református lelkész a férje. Hogy éli meg az említett beszélgetéseket akár nem keresztény emberekkel is?

Bárkivel beszélgetek, egyszerűen próbálom önmagam adni. Mivel igyekszem az Isten titokzatos jelenlétére mindig valamiképpen nyitottan élni, remélem, hogy ez van az életem kellős közepén, ahogy Bonhoeffer mondta. Ezért ha erről valami eszembe jut, akkor egyszerűen csak mondom. Egyetemi órán is. Mindenkivel úgy beszélgetek, mintha ő maga hívő lenne, hiszen még ha mélyen el is temeti magában, mindenki rákérdez arra, hogy rajta túl mi van. A személy fölötti, de személyes szeretet mindenkit vonz.

Nagyon fontosnak tartom ugyanakkor, hogy a spiritualitással kapcsolatos tapasztalatokat, gondolatokat, a keresztény hagyományt a mai ember nyelvén fogalmazzuk meg. Igyekszem mindig olyan pozícióba helyezkedni, hogy egyszerre legyek kívülálló és belülálló, hiszen mindannyian egész életünkben keresésben vagyunk, a hit és a hitetlenség között egyensúlyozunk.

Egyre kevésbé érzem magam egy speciális csoport tagjának keresztényként, egyre erősebb számomra az a benyomás, hogy a Szentlélek bárhol és bárkiben munkálkodik – „a szél fúj, ahová akar”, ezért nem beszélek fölülről remélhetőleg, hanem hasonló pozícióból, és úgy tekintek mindenkire, mint potenciális hívőre.

Azt mondta, az írások a hitben felnőtté válás témája körül forognak. A kérdésekhez, amelyeket feltesz, szükséges egyfajta gyermeki nézőpont. Mi akkor Önben a felnőtt és mi a gyerek?

Ez nagyon jó és nagyon nehéz kérdés, mert olyan feszültségre tapint, ami mindannyiunkat végigkísér. Az előző Táncol a por című kötetemben több írás szól a gyermekségről és a gyermeki hitről. Van ugyanis a spirituális életben egy paradoxon. Egyrészt igenis, van növekedés a kiskori ösztönös, majd a kamaszkori dogmatikus, az egyházi konvencionális hitből egyfajta érettebb felnőtt hit felé, és lehet azt mondani, hogy iksz ebben előbbre tart, mint ipszilon. Ugyanakkor, más szempontból meg mindig a startvonalon vagyunk: újra és újra gyermekként kell elindulnunk. Bizonyos szituációkban továbbra is felülkerekedhet a kisgyermekkori hit, amikor például azért imádkozom, hogy parkolóhelyet találjak az áruház előtt. Más helyzetben meg más módon nyilvánul meg a hitem.

Az maga a pokol, amikor valaki már nem tud rácsodálkozni a világra, ha valakit nem tud meglepetés érni a valósággal, az Istennel kapcsolatosan. Van egy fontos intellektuális utazótársam, Northrop Frye, ő mondja, hogy a gyermek jövője a határtalan lehetőség. Tudunk-e mi visszahelyezkedni erre a pontra? Az élet második felében kiváltképpen, amiben én már eléggé benne járok, ott tudunk-e várakozással, nyitottsággal élni, hogy bármi történhet – jó értelemben? Hogy még mindig van több, nagyobb? Deus semper maior – Isten mindig nagyobb.

Talán ez az érettebb hit amiatt van, hogy ahogy az ember idősödik, egyre többet tapasztal, és közben változik ő maga is. Mindez emberségesebbé és „emberebbé” teheti, ugyanakkor kérdés, hogy nem veszítjük-e el közben Istennel kapcsolatban azokat az igazságokat, amit egy hitben kamasz még kompromisszummentesen szem előtt tart?

Egyre inkább földközelivé válónak és embernek érzem magam, de azt hiszem, hogy kompromisszumokról szó sincs. A hit nagy igazságait úgy élem meg, mint a valóságot és az életemet értelmező történeteket és gondolati-spirituális kereteket. Ezért az a feladatom, hogy a saját életemet újra meg újra ezeknek a bibliai történeteknek, a keresztény hagyomány nagy igazságainak a fényében képzeljem el és értelmezzem, újra meg újra.

Egyszer egy konfirmációra készülő fiatal azon gyötrődött, vajon hiszi-e mindazt, amit hinnie kell, és ha nem, vajon tehet-e ünnepélyes ígéretet a gyülekezet előtt, hogy a bibliai történetet egész életében hinni fogja. A lelkésze azt válaszolta neki: nem azt kell megígérned, hogy mindvégig hinni fogod, azt ígérd meg, hogy küzdeni fogsz vele egész életedben, és nem engeded el.

Nekem ugyanez a feladatom. Ezek az igazságok nem az enyémek; ezek engem alakítanak, engem értelmeznek. Vagyis nem arra valók, hogy receptgyűjtemény legyenek az életre, vagy GPS, ami minden helyzetben megmutatja a helyes utat.

A vallás sokak számára egyfajta felettes énként mutatkozik meg. Az ilyen csoportok vagy influenszerek még akkor is, ha a kegyelmet hirdetik, kimondatlanul törvényvallást hirdetnek, mert az üdvözülhet, aki az általuk helyesnek vélt tanításokat és az azokból származó, gyakran a szituációt figyelembe nem vevő erkölcsi törvényeket vallja. Ez egy életen át tartó szorongást okoz azoknak, akik nem tudnak ebből kilépni.

Kiknek ajánlja a könyvét?

Nagyon tisztelem a lelkészeket, prédikátorokat, mert a legnehezebb feladat mindenkihez egyszerre szólni – nem is lehet. Ezek a szövegek ezért is önmagamnak szóló prédikációk, és azoknak az olvasóknak is, akik a hitben felnőtté válás útján járnak. Azért mertem így írni, mert ez a szemlélet már a Táncol a por című könyvemben is jelen volt, és meglepően jó visszajelzéseket kaptam. A legfőbb motivációm, hogy a második kötetet összehozzam, az volt, hogy még alig egy éve is kaptam e-mailt, amelyben megköszönték az előző kötetet, és sokan kérdezték, hogy mikor lesz a következő.

Úgy látom, hogy sok ilyen ember van, aki ezen az úton valahol tart. Annak ellenére, hogy ebben a könyvben, már az első esszében hitet teszek újra az egyházhoz tartozásom mellett, írásaimban az egyházzal is sokszor vívok, küzdök, olykor kritikus is vagyok, mert úgy látom, hogy sok gyülekezetben nem kapnak megfelelően mély útmutatást vagy segítséget az emberek ahhoz, hogy az emberségben elmélyüljenek és felnőtté váljon a hitük.

Képek: Veres Ádám