Az a bizonyos lila mez

Amíg a foci valakit elkerül és nem mozgat meg, addig Krisztus kérdéseire minden embernek válaszolnia kell. Adventi sorozatunk második része.

„Már jó régóta várnak arra a bajnoki címre” – jegyezte meg az Újpest FC-ről egyik barátom, nem kevés epével. Talán mondanom sem kell, ő a zöld-fehér színkombinációt jobban preferálja. Az asztalon meggyújtott lila gyertya fölött elrévedve felsejlett előttem a szóban forgó csapat viselete. Lila és fehér sávok váltogatják egymást lelki szemeim előtt – éppen olyan lilák, mint az asztal közepén lévő második adventi gyertya.

Mint olyan sokan mások, úgy én sem konyítok túl sokat a futballhoz – leginkább érdeklődéssel figyelem, de csak mint külső szemlélő, micsoda érzelmeket, reményeket, váradalmakat vált ki az emberek jó részéből. Persze, képmutató lennék, ha elhatárolódnék, és azt mondanám: de hát ez csak egy sportág, igazából érthetetlen ez a nagy felhajtás körülötte. Sőt, milyen veszélyes is lehet – amikor ez is, mint annyi minden más bálvánnyá válik az ember életében.

Mégsem fogok így tenni. Nem fogok sandán nézni szurkoló ismerőseimre, bálványimádást szimatolva lelkesedésük mögött. Nem fogom azt mondani, hogy „ez csak egy sportág a sok közül.”

A foci több mint sport. Több mint huszonnégy ember plusz egy labda. Több mint összekovácsoló erő. Jelenti még a teli nézőteret. A képernyő előtti ökölbe szorított kezeket. A gól előtti pattanásig feszült idegeket. Homlokon duzzadó ereket – majd a hangosan előtörő, a meccs alakulásától függően pozitív vagy negatív előjelű ösztönös megnyilvánulásokat.

Ha a saját válogatottunkra gondolunk, már lanyhább váradalommal találkozhatunk. Bizalmatlanul kísérjük a szemünk sarkából – már megint kiestünk, már megint nem sikerült kijutni – és már nem is merünk reménykedni, hogy valaha a magyar válogatott a bajnoki cím közelébe kerüljön.

Ennek ellenére talán míg élünk, nem felejtjük el a 2016-os EB-t. Nem felejtjük el sem az eufóriát, sem a magyarokkal tömött marseille-i utcákat. Néhány sikeres meccs, és láss csodát: tízmillióan lelkesültek föl egyetlen emberként. Akkora váradalom, akkora eufória, akkora öröm rég ült ki a nemzetünk arcára, és ki tudja, mikor fog újra.

Az ember vár. Pattanásig feszült idegszálakkal vár. Vajon lehet szofisztikáltan szurkolni? Vajon vissza lehet tartani természetes reakcióinkat a jól nevelt, polgári összhatás érdekében? Vajon lehet úgy szurkolni az egyik csapatnak, hogy elemi lelkesedésünkkel ne bántsuk meg a másik csapat szimpatizánsait?

Ezek a törekvések, úgy sejtem, éppen a lényeget vennék el, a szurkolás élét. Tagadhatatlan: a feszült várakozás megdolgoz belülről mindnyájunkat. Átalakít belülről, mély hatást gyakorol ránk.

Amikor valamit nagyon várunk, nem tudunk minden körülmény között jól neveltek maradni. Amikor nagyon várjuk vissza Jézust ma – nemcsak advent második hetében, hanem a második advent időszakában, másodjára – nem titkolhatjuk el, hogy mennyire megdolgoz ez a várakozás mindannyiunkat! Biztosan megbántjuk az ellendrukkereket, akik egyáltalán nem várják Jézus érkezését. Ez azért biztos, mert – ahogyan egyetlen meccs sem – úgy a keresztyénség sem semleges dolog. Senkit nem hagy érdektelenségben. Csak amíg a foci valakit tényleg egész egyszerűen elkerül és nem mozgat meg, addig Krisztus kérdéseire minden embernek válaszolnia kell. Ki igennel, ki nemmel felel Neki, de semleges válasz nincsen az irányába.

A jászolhoz volt, aki mirhával és arannyal közeledett, volt, aki gyermekvértől vöröslő karddal. A keresztnél volt, aki szitkokat ordított, és volt, aki csöndesen együtt szenvedett Krisztussal. Azóta is már sokan nevezték Jézust közönséges sarlatánnak, világ bolondjának, és minden nép Urának is.

Amikor Jézus jön, senki nem tudja megkerülni. Igenis, lesz tábor és ellentábor. A kérdés az, hogy hogy áll bennünk a váradalom. Annyira bízunk Krisztus eljövetelében, mint a magyar csapat VB-győzelmében, vagy azért kicsit jobban?

Nem kis teljesítmény kétezer éven keresztül várni. A keresztyén egyház erre csak a Szentlélek megerősítésével volt képes. De a váradalom óhatatlanul megfárad. Az ember lanyhul, elveszti a reményt, vagyis a saját létalapját. A váradalmat tehát gondozni, ápolni kell, különben elhalványul. Nem kis feladat ez – olyan lelkiállapotban leélni a földön 70-80 évet, mint ahogy a meccset nézzük gólra várva, nem egyszerű; roppant kimerítő érzelmileg, és talán nem is lehetséges. Azt is ki kell mondanunk: sokszor nem a mi csapatunk rúgja a gólt. Sokszor éppen nekünk rúgják be. Sokszor mi szégyenkezünk, és nyerésre látszólag azok állnak, akik ki nem állhatják Krisztust. Ne féljünk: azzal a bizonyossággal várhatunk ebben az adventben, hogy a végső győztes Krisztus lesz, a mi megváltó Urunk. Nem pusztán világbajnok, hanem a világegyetem bajnoka, a látható és láthatatlan világ bajnoka is egyedül Ő lesz, így neki – gyakran a látszat ellenére – nagy biztonsággal szurkolhatunk. Akkor is, ha egyébként vagy az Újpest, vagy a Ferencváros áll hozzánk közelebb; és akkor is, amikor a földi életutunkon a szívünk a bűnbánat lila színébe burkolózott, vagy éppen a reménység zöldjébe.

 

Bárdos-Blatt Szabolcs
A szerző a szigetvári gyülekezetgondozó központ hatodéves gyakornok lelkipásztora.

 

Kép: Csakfoci.hu, EgerHírek.hu