Pál Ferenc római katolikus pap és mentálhigiénés szakember a debreceni Csillagpont Református Ifjúsági Találkozón az önmegvalósítás lehetőségeiről mesélt. „Most nem katolikus papként fogok beszélni, hanem mentálhigiénés szakemberként. A téma ugyanis a testi-lelki-szociális egészség területéhez tartozik. Azért van a színpadra három szék kirakva, mert az önmegvalósításnak három dimenziója van. Először ezekről fogok beszélni, majd utána az önmegvalósítás három módját is ismertetem.”



Első dimenzió: az én
„Az önmegvalósítás első dimenziója az én. Volt egy fiatal fúrótorony-mérnök, aki pályakezdőként Afrikába ment dolgozni egy nagy kőolajvállalathoz. Egy idő után egyre jobban fájt neki az ottaniak szegénysége, végül tíz év után otthagyta a helyieket kizsákmányoló céget, és inkább ivóvízkutakat kezdett fúrni. Az összes pénzét ráfordította, fél évig nem látta emiatt a családját, a földön aludt, de hatalmas örömmel töltötte el, amikor látta a hálát az ottaniak tekintetében. Azt mondta: majd én megcsinálom. Nem várt felkérésre, dicséretre.” 

A másik történet a „franciaországi Pókember” esete volt, aki látta, hogy egy gyerek kétségbeesetten lóg egy magas ház erkélyéről, és a bámészkodó tömeget otthagyva felmászott az épület homlokzatán az erkélyig, majd megmentette a gyereket. „Ez egy elég látványos önmegvalósítás. De hogyan lett a fiú hétköznapi hőssé? Úgy, hogy megtehette volna, hogy nem vállalja el, arra hivatkozva, hogy ő ehhez kevés. Mégsem mondta, hogy van a tömegben, aki erre alkalmasabb, hanem mászott ő. Az itt és most valóságában azt mondani, hogy majd én, és rátenni az egész életet – ez teszi a hőst!”

„Mai kultúránkban az egyik legnagyobb öröm, ha ki tudjuk mondani büszkén, hogy én, anélkül, hogy ez önzés vagy énközpontúság lenne. Az önmegvalósítás első lépése, hogy nagyon is komolyan vesszük, mit jelent ez számunkra. Erős énre van ugyanis szükség ahhoz, hogy kijelenthessük: ki, ha én nem. Nem azért, hogy előtérbe toljuk magunkat, hanem azért, hogy vállaljuk azt a szerepet, azt a küldetést, amelyet be tudunk tölteni. Ez a fajta én-megközelítés önzetlen, mégis teret ad a kibontakozásunkhoz. Lehetőséget nyújt arra, hogy egyensúlyba kerüljünk a második és a harmadik dimenzióval.”



Második dimenzió: a mi
„Arra lettünk teremtve, hogy amikor együtt vagyunk, az jól tudjon esni. Azért vagyunk együtt, mert jólesik. Ilyenkor kötődési hormon, oxitocin termelődik, ami motivációt ad a közösségi létre. De nézzük meg a fonákját is! Mi történik akkor, amikor igazán mély gyászt élünk át? Az az érdekes, hogy egyetlenegy veszteség mellett hiába van minden más rendben az életünkben, mégis elveszítjük a kedvünket mindentől, csak a rutin hajt előre. Ez megdöbbentő! Megvan mindenem, ami kell, és egyetlen kapcsolat elvesztése megrendíti az életkedvemet. Ez is megmutatja, hogy az egészséges ember vágyik a másokkal való együttlétre.”

„Az identitásunk két csoportra osztható: individuális önazonosságra és társas önazonosságra. Az előbbi például hogy mikor születtem, hogy van egy ikertestvérem és hasonlók. A társas pedig egy közösséghez tartozó identitást fejez ki, mint például hogy én magyar vagyok, én keresztyén vagyok. Az emberiség zöme, kilenc az egyhez arányban a társas önazonosságban látja és éli meg önmagát. Európán belül a magyarok és a csehek a két legindividuálisabb nemzet, de még nálunk is fele-fele az arány. Önazonosságunk tehát még most is legalább ötven százalékban azon múlik, hogy a kapcsolatainkat hogyan valósítjuk meg.”



A mi terének négy lehetősége
„Ez a mi négyféle lehetőséget is jelenthet számunkra. Az első: kidolgozni magamban azt az embert, akinek jólesik másokkal lenni; vagy olyan embert, akivel másoknak jólesik lenni. Esetleg a kettőt egyszerre. Ez a korábban elhangzottakból logikusan következik, így külön magyarázatra nem szorul.”

A második lehetőség az együttérzés, ezt egy újabb történtettel magyarázta meg a mentálhigiénés szakember. „Egyszer egy kórházban feküdtem térdműtét után. Mellettem egy fiatal fiúnak az érzéstelenítés miatt gondjai akadtak a kacsa használatával, és átáztatta az ágyneműjét. Szólt a nővérnek, aki pechére egy huszon-valahány éves, csodaszép nő volt. A srác szégyenkezett, és csak utólag vallotta be, hogy mi történt, ám a nővér megértette és átérezte a helyzetét. Azt súgta oda a fiúnak, hogy ez maradjon a kettejük titka. Ez tulajdonképpen nem a nővér mondata volt, hanem a fiúé, mégis a nővér mondta ki. Ez az együttérzés. Arra vagyunk kitalálva, hogy kapjuk, megéljük és átadjuk az együttérzést.”

„A harmadik: arra vagyunk kitalálva, hogy együttműködjünk. Egy magyar vizescsapaton szociometriai felmérést végeztek, hogy kimutassák, milyenek a személyközi viszonyok. Az egyik legidősebb játékos komolyan tartott attól, hogy kiderül, mennyire felesleges a csapatban. A felmérés mégis ennek az ellenkezőjét mutatta: az egyik legfontosabb ember lett, mert a csoportot összetartó képessége is minőségi elemnek bizonyult. A legújabb kutatások cáfolták azt a korábbi téveszmét, hogy ember embernek farkasa. Bár az agresszió az emberi természet része, a kapcsolatainkban csak akkor jön elő, ha nem találjuk meg az együttműködés módját.”

„Mi az, amiben meg akarjuk valósítani magunkat a mi fogalmán belül? Egy kutatás során kiderült, hogy a hosszú távú és komplex feladatok megoldásánál a nőket is tartalmazó vegyes csoportok jobban teljesítenek, mert a nők társas és érzelmi intelligenciája versenyelőnyt jelent. A nők hamarabb beismerik, ha segítségre van szükségük, hamarabb kérnek segítséget, és tudják, kitől érdemes segítséget kérni. A negyedik pont tehát: arra vagyunk kitalálva, hogy egymásnak kölcsönösen segítsünk. A biológiánkba van írva, hogy ez jólesik. Ha sérült a lelkünk, például kiégett vagy traumatizált, akkor lehet, hogy ez nem jelent örömöt, de a kapcsolati hálónk miatt ilyenkor is megéri.”



Harmadik dimenzió: a mindenki
„Amikor húsz-huszonegy éves voltam, sokat jártam kórházba, többek között vastüdős betegekhez. Egy ottani lánytól egyszer megkérdeztem, hogy ha ő olyan egészséges lenne, mint én, akkor mi lenne. Ő először nem merte megmondani nekem, végül nagy nehezen elárulta: egy illatszerboltban lenne eladó. És én hirtelen megértettem valamit, amit addig élsportolóként nem: ha a rendkívüliség olyan, ami fáj, akkor fordul a kocka, és olyanok szeretnénk lenni, mint bárki más. Itt kezdődik a mindenki.”

„Izraelben meggyilkolt gyerekek szüleinek hoztak létre segítő csoportokat, zsidóknak és palesztinoknak vegyesen. Egy zsidó anya egy csoportalkalmon azzal támadt rá palesztin tagtársára, hogy ő is felelős a veszteségéért. A palesztin nő azt kérdezte tőle: »Amikor a gyermekedet siratod, milyen színűek a könnyeid?« A zsidó nő erre ráébredt, hogy az izraeli és a palesztin zászlónak nincsen közös színe. És azt felelte: »A könnyeimnek nincs színe.« És ez az egyetemes emberi nyelv.”

„A szavak előtti egyetemes emberi nyelv négy részből áll: képesek vagyunk együttérezni, egymásért cselekedni, kapcsolatot felajánlani, és képesek vagyunk az érintésre. Egy párterápián az egymásra hevesen panaszkodó pártól megkérdeztem, hogy van-e az utóbbi időből olyan közös spirituális élményük, amelyben átélték, hogy mégiscsak összetartoznak. Kiderült, hogy a hajnali kiskifli-nagykifli összebújások alkalma ilyen a számukra.”



Az önmegvalósítás három módja
„Az első a szabad önkifejezés és önérvényesítés. Egyszer, egy halottak napja után egy nyolcéves kislány hosszan fecsegett és csacsogott nekem, de nem értettem, mit akar mondani. Ő észrevette ezt, és kisegített a válasszal: a temetőben azt mondta neki az édesanyja, hogy addig beszélgessen a szeretteivel, amíg élnek. Lenyűgözött! Ráébresztett engem arra, milyen rendkívüli dolog az, hogy szeretnek, és hogy élek. Egy életre megtanultam, milyen az, amikor az ember szabadon kifejezi magát.”

„A második mód az önátadás. Nagyon izgalmasan kiegészítik egymást az önkifejezéssel. Az önátadás az emberi kapcsolatokon belül alkalmazkodás formájában ölt testet. Egy egészséges kapcsolatban meg kell tanulni egyensúlyba hozni az önérvényesítést és az alkalmazkodást. Az csinálja jól, aki bármelyik pillanatban elő tudja venni a másikat. Ezt akkor tudja szabadon megtenni, ha szorongás, szégyen vagy bűntudat nélkül megy neki. Ehhez kell a flow-élmény, mert amikor az ember megfeledkezik magáról, akkor van jól. Amikor például teljesen átadjuk magunkat annak, amit szeretünk csinálni, ezt éljük meg.”

A harmadik mód önmagunk felülmúlása. „Milyen érdekes, hogy bár állandóan a szeretetre hivatkozunk, ez mégis csapdába ejthet minket. Ilyenkor csak azzal bánunk jól, akit igazán szeretünk. Az önfelülmúlás viszont azt mondja ilyenkor: ha éppen nem szeretlek is annyira, akkor is jól bánok veled, legfeljebb egy kicsit másként. Ebben az a gyönyörűség, hogy nem kell egyfolytában ugyanúgy szeretnünk egymást ahhoz, hogy jól bánjunk a másikkal. Úgy adom át magamat a kapcsolatnak, hogy emiatt ne menjek tönkre vagy ne üresedjek ki. Egyszerűen csak felülmúlom önmagamat.”



Egyensúlyban
„Az értékeink természetes módon konfliktusba kerülhetnek egymással. De az ellentétek kiegészítenek minket, gazdagítják a kapcsolatainkat” – fogalmazott Pál Feri. „Sohasem az a lényeg, hogy éppen kinek van egy adott dologban igaza. A viták nem az igazságról szólnak, hanem a hatalomról. Az emberi valóságot ma az teszi tönkre, ha az értékcsoportok között nem egyensúlyokat keresünk, hanem valamelyik igazsága nevében lezúzzuk a többit. Ilyenkor lehet, hogy nyerünk ugyan, de a kapcsolatunk közben veszít.”

„Ha meg akarjuk valósítani önmagunkat, akkor arra a szabadságra van szükségünk, amelyet az eddig felsoroltak egyensúlya ad meg” – foglalta össze mondandójának lényegét az előadó. „Az igazi kérdés mindig az, hogy hogyan jöhet létre ez az egyensúly. Az életem iránya lehet az, hogy másokért éljek, de közben az önmegvalósításom három dimenziója és három módja között kell egyensúlyt találnom. Ennek az egyensúlynak a keresése nemcsak rólunk szól, hanem a kapcsolatainkról is. Ez egyszerre szabadság és kihívás.”


Fotók és szöveg:
Barna Bálint