Napló kilencven környékéről

Mikor a kedves és én is öregszem. Vajon kizuhanunk az időből? Debreczeni Tibor naplója lyukas félórákból, amikor az íráshoz „éppen szivárgott a kedv”.

Egy kilencvenéves házasember és felesége mindennapjaiba enged bepillantást Debreczeni Tibor drámapedagógus, rendező, előadóművész írása, melyet – ahogy mindig – közrebocsátott azok számára, akik érdeklődnek iránta és felesége, Kósa Vilma hogyléte iránt. A sokak által szeretett „játszó ember”, a Nagykőrösi Református Tanítóképző Főiskola egykori tanára, a Karácsony Sándor Színpad megalapítója naplójában a leghúsbavágóbb drámát rögzíti és értelmezi, amely nem máshol, mint az élet színpadán zajlik. Az idős kor új tapasztalatai, a hitveséért aggódó és tenni akaró férfi vallomása a tavaly év végén írt naplóbejegyzés, amelyet az alábbiakban teszünk közzé.

 

2018 elejére mintha kiürültem volna. Úgy éreztem, nincs több közölnivalóm. Akkor, mi mást tehetnék, abbahagyom a naplóírást. Abbahagytam. Mostanáig.

Elfoglaltságom egyébként volt, szerkesztettem, írtam az új életrajzi könyvemet. Sokat kínlódtam, míg írtam. Szerettem volna, ha a szöveg a világosan fogalmazott élőbeszéd hatását kelti. Az üzenet végett.

A könyv végül is elkészült. A címe: Forró székben.

Ahogy vége lett a könyves munkának, megkísértett a depresszióba hajló szorongás: elmúltam kilencven, a feleségemnek, aki eddig maga volt a munkamániás egészség, mindenféle bajai lettek, s én aggódó természet lévén, csak az ő gondjára tudtam koncentrálni. Majd magam is kínlódni kezdtem ezzel-azzal, testi bajokkal, meg magával az öregedéssel, hogy kezdek feleslegessé válni, kizuhanok az időből.

Ekkor, mintegy védekezésül, határoztam el, hogy újra megpróbálkozom a naplóírással. Hátha segítek magamon, ha kibeszélem a vénülésemet.

No, de kilencven után! Tapasztaltam ugyanis, hogy igencsak meg kellett dolgozom a jó mondatokért. Meg aztán könnyebben felejt az ember, körülményesebb előkotorászni az élményt, s ellenőrzés alá vetni, hogy úgy igaz-e minden, ahogy az emlék állítja.

Mindegy. Magamban már döntöttem. Nekivágtam a születésnapom után. Lyukas félórákban, mikor éppen szivárgott a kedv.

És bevallom, kíváncsi is lettem magamra. Mi sül ki az egészből. Nem tudok ugyanis arról, hogy valaki kilencven után naplót adott volna ki a kezéből.

***

Az öregkor egyik öröme, ha család veszi körül a vént, dédunokák is – történetesen minket –, és örvendezhet a születés csodájának, ölbe veheti a pólyást, játszhat a kicsikkel. Más-más módon az iskolás kamaszokkal, aztán beszélgethet a középiskolás és az egyetemista leszármazottal. Közben arra gondolok, van az életemnek folytatása. Nevezzem másként, nyomom marad, bár nem biztos, hogy felismerhető.

Most, amikor e sorokat írom, megnyugodva veszem tudomásul, hogy a másfél éves Julcsi és a négy hónapos Lilla gyógyulóban van. A két legkisebb dédunoka legyőzte a tüdőgyulladást.

Öröm az is, hogy mostanság, amikor az öregedés tartozékai, a különféle nyavalyák sűrűbben támadják meg az embert, megszaporodnak a közvetlen leszármazottak aggódó telefonhívásai, segítő látogatásai. Jó érzés tudni azt is, hogy akkor, amikor már senki semmi előnyt, hasznot nem várhat a barátságtól, még mindig foghatjuk a szeretet morzejeleit.

***

Két évvel ezelőtt történt, amikor rádöbbentem, bármilyen fickósan is tartom magam, a vég bizony közel. Az évei számából ugyan egyébként is tudja ezt az emberfia, de jólesik nem gondolni rá, nem tudomásul venni, hogy megöregedett. Aztán egyszer mégis csak rákényszeríttetik. Miként jómagam. Olyan bajom vált számomra is nyilvánvalóvá, melyet kapcsolatba szoktak hozni az öregedéssel.

Elmentem a szemészetre, szemüveg-ellenőrzésre. Ahogy ott ültem a vizsgálószékben, csak úgy mellékesen közlöm a doktorral, hogy egy ideje már az egyenes vonalakat hullámosnak látom.

– Hűha – szólt csillogó szemmel a fiatal orvos –, akkor én magát beküldöm a János kórházba, a retinaambulanciára.

Többet nem is szólt, nem is kellett, én ennyitől is ijedezni kezdtem.

A Jánosban, a folyosón, a rendelők előtt rengeteg az ember, a szék, amelyre ülhetek, hideg és kemény. Számot kapok, s mondják, várjak, míg hívnak. Kiszolgáltatottnak érzem magam. Orvosok, asszisztensek, akik vizsgálnak, jelentést írnak, cseppentenek, feszesek, tárgyszerűek, mint kiknek kiadták az ordrét, nehogy már melegséggel reagáljanak a beteg segélykérő próbálkozására. Mindenki személytelennek igyekszik mutatni magát.

Néhány óra múlva tudomásomra hozzák, hogy makuladegenerációt sikerült beszereznem – hogy az mi, a számítógépemről tudom meg, miután már képes vagyok olvasni. Injekciót szúrnak a szemembe, pontosabban a szemfenékbe. Egy darabig nem is látok. Néhány napon át fekete karikák cikáznak a szemem előtt. S míg jobb híján szemlélgetni kényszerülök a dinamikusan változó geometrikus formákat, van időm szoktatni magamat a makuladegenerációhoz, azaz a vénüléssel járó értékvesztéshez. Történetesen ahhoz, hogy a könyvtáram legtöbb könyvét, az apróbb betűsöket többé már nem olvashatom, hogy a továbbiak során a válogatás szempontja csak ez lehet; milyen nagy és vastag a betű. S hogy ebből az állapotból gyógyulás nincs, hiába szurkálnak majd életem végéig.

Tanulom, azóta is tanulom, mint lehet létezni ezzel a korlátozottsággal, mondhatni fogyatékossággal. Bevásárolni lehetőleg a feleségemmel járok, s ő olvas helyettem, illetve nekem, ha szükséges.

Az viszont jó, hogy a számítógépen még tudok dolgozni, a természetben meg gyönyörködni, a múzeumok képeit közelről, távolról megbámulni, s ha éppen kedvem van, figyelni a lányok ringó járását. A mellek himbálózását már lehetetlen, mivel a divat parancsára mindenki merev burokba zárja az említett ékességet.

Abban reménykedem: noha színtévesztő is vagyok, meg a makulám is degenerált, hogy a körülöttem létező színes világot, ha nem is olyan élesen, mint régen, de azért láthatom. Talán életem végéig.

***

Ez is az öregedéssel jött. A feleségemnek egyszer csak elakadt a torkán a falat, öklendezett, aztán a szervezete visszaküldte az illető ételt. Kétségbeestünk, főként én, miután mindig váratlanul, többször is megéltük az étkezésnek ezt a nem hagyományos folyamatát. Hogy nem gyomorrontás a baj előidézője, azzal tisztában voltunk. De akkor mi? Az orvosi röntgen végül is kimutatta, hogy az öregedés a nyelőcsőben divertikulumot alakított ki. Valami ok miatt kisebb barlangocskák keletkeztek az említett gyomorba vezető úton, s ha némely ételek oda bekívánkoztak, s onnan le már nem akartak csusszanni, visszaküldték az eledelt.

Ilyenkor a feleségem, ha társaságban közös asztalnál vagy vendéglőben voltunk, diszkréten felállt, s száját összeszorítva eltávozott. Én ugyancsak diszkréten, de pánikban, utána, s álltam az őrhelyemen, míg ki nem jött a szokásos helyiségből, rendszerint meggyötörve. Ha a fenti esemény otthon lepett meg bennünket – az étel mennyiségétől, milyenségétől függött, hogy nevezzük nevén, a hányás mennyire viselte meg; általában nagyon –, én kétségbeesett képpel ültem mellette, szomorúan, miként Füles a Micimackóban, s magam is befejeztem az étkezést. És nemcsak az együttérzés miatt. Tovább ugyanis egy falat nem ment le a torkomon. Későbben, ha már közeledett a közös evés ideje, rendszerint belém állt az aggodalom, vajh, mi lesz, s őt figyeltem, ám úgy, hogy ne vegye észre.

Az orvosok azt tanácsolták, hogy többször egyen keveset, s lehetőleg folyékony ennivalót. Ám azt is megtapasztalhattuk, hogy rükvercet csinál a folyékony étel is, ha ő történetesen ideges, valami ok miatt zaklatott.

Taktikát dolgoztam ki. És bevált. Úgy vacsoráztunk, mint akik nem vacsoráznak. A fotelek előtti asztalhoz vittem be az ennivalót, ahol egyébként beszélgetni szoktunk, s vendégeket fogadni. Még a tévét is bekapcsoltam ilyenkor, s kilazult állapotban, könnyedén cseverészve, mintha nem is vacsoráznánk, eszegettünk, iszogattunk. Így sikerült elérni, hogy a helyzet drámaira nem fordult. A feleségem ugyan leapasztotta magát 42 kilóra, de kórházba menni még nem kellett. Jómagam is lefogytam, de nekem ebből hasznom is származott; könnyedén be tudom fűzni a zsinórt a cipőmbe.

***

Évekkel ezelőtt valamelyik naplójegyzetemben írtam arról a felszabadító örömömről, mint szökelltem a lépcsőn lefelé jövet a magánurológus rendelőjéből, miután közölte velem, hogy a prosztatámmal nincs semmi baj, noha én baljós érzésekkel állítottam be hozzá. Most meg, ellenőrzés végett csupán, egy másik doktor rendelőjébe úgy léptem be, hogy utána majd, miután megvizsgált, vigyori képpel állok a feleségem elé, megint minden rendben.

Hát nem így történt.  Az orvos közölte ugyanis, hogy ő a tapintáskor észlelt valami kicsiny duzzanatot, amelyről rosszindulatúságot is feltételezhet, de biztosan semmit sem állít, szedjem azt az orvosságot, amit elkezdtem két hete, s három hónap múlva majd az ellenőrzés során meglátjuk, mit mutat a vizsgálat meg az ultrahang meg a vérvétel.

Nincs rosszabb, mint a bizonytalanság.  Már rosszul vagyok, mit mutatnak majd az eredmények.

 S közben effélékre gondolok:

– A feleségem nálamnál sokkal többször volt beteg, feküdt kórházban, s hagyták nemegyszer kétségek között. Igazságosnak kell tartanom, hogy a sors velem is megélteti azt, amit ő már igencsak megtapasztalt.

– S mondok magamnak ilyeneket is. Tibor, te most múltál 90 éves. Családodban senki nem élt ennyi ideig, lassan minden osztálytárs, korodbeli rokon, barát, szakmai személyiség kihullt mellőled, s te eddig jó erőben, s máig itt! Mit akarhatnál még!  Fogadj el mindent akként, amint adatik.

– De nagyon félek a szenvedéstől. Mondtam is az imént az én gondoskodó Ági lányomnak, ha olyan helyzetbe kerülnék, a vége felé akár, kérem, szenvedni ne hagyjon. A halállal meg tudok békülni, de a szenvedéssel nem.

– Rajtakapom magamat azon is, hogy sűrűbben hallgatom a transzcendenciával foglakozó rádióadókat. Egyik-másik teológus, hites gondolkodó még meg is nyugtat. S többször imádkozom, elsősorban nem is magamért.

– Egyébként januárban kell prosztatakontrollra mennem.

***

Az öregséggel függ össze ez is. A feleségem a budapesti lakásunk udvarán dolgozott. Takarított. Pucolta a kerti utat. Nem kérte rá senki, de ő lement a negyedikről, ahol lakunk. Szorgosan dolgozott, miként mindig is tette, világéletében. Én leszóltam neki, onnan fentről, hogy indulok. Aknay Tibor kiállításának kezdetére kellett volna érnem Kőbányára. Szóval szóltam, mint egy jó férj, ő felnézett rám, hogy válaszoljon, aztán féloldalasan hasra vágódott. Rohantam le az udvarra. A járda kövén a rengeteg vér, a fél arca, homloka, orra csupa seb, a szeme bedagadva. Majd fel a liften. A lakásban sebtisztítás, fertőtlenítés, fájdalomcsillapítás. Nem folytatom. Én kétségbeesve fújtam, hívom a mentőket. Mire ő: meg ne próbáld, és a lányunknak se szólj.

Nem folytatom. Amit azonban nem hallgathatok el: már rég megmondták nekünk, külön-külön is, hogy felfelé nézni, pláne hirtelenül, öregeknek nem szabad, mivel elszédülhetnek s eleshetnek.

A feleségem elfelejtette az utasítást. Én meg elfelejtettem figyelmeztetni. Nem leszólni kellett volna, hanem lemenni hozzá.

Aztán, persze, nem maradtak el a vizsgálatok. Hajdani tanítvány idegsebész orvos, Julow Jenő vizsgálta a János kórházban, s istápolta Csiky Ria, a diákkori barátnő egészségügyes leánya. De az én születésnapi könyvbemutatómra eljönni nem tudott, sem a szomszédba, a Jókai-szalonba, sem Debrecenbe, a születésnapi köszöntéssel egybekötött író-olvasó találkozóra.

Ja, igen, az orra meg eltört.

***

Milyen jókat tudunk nevetni a tompuló öregekről szóló anekdotaízű vicceken, hogy mit nem hall jól a vén, s hogy felejt, meg ismétel, meg keres, és nem talál, aztán butul is, s mindebből milyen mulatságos helyzetek támadhatnak.

Mi most éljük ezt a másnak mulatságos állapotot, s a legjobb, amit tehetünk, magunkat ironizáljuk, s nevetünk a gyarlóságainkon. Nekem a látásommal, a feleségemnek a hallásával van probléma, s előfordul mindkettőnknél, hogy elfelejtjük, mit mondtunk az előbb. S mit hová tettünk le! Én mostanában szorgosan keresem a kürti kulcsot. Egyszer csak ránéztem a szegre, ahol lenni szokott, s meglepődtem, nincs a helyén. Azóta is bújócskát játszik.

Ma meg mi történt! Öltözök fel, már rajtam a kabát, nyakamban a tarisznya, hogy indulok vásárolni. A pénztárcát emelném ki a táskából, a szokott helyéről. S ijedten tapasztalom, hogy nincs ott. Keresem a környéken, különböző zsebekben, sehol. És a személyi igazolványom is benne. Pánikba esem, s szaladgálok, mint a mérgezett egér. Aztán csak úgy végigsimítok a kabáton, ami már rajtam van, te jó ég, mondom, ott meg a pénztárca.

Öt perce már betettem. S elfelejtettem.

***

Most meg itt az újabb öregkori nyavalya. A súlyos csontritkulással összefüggő, illetve abból következő testi fájdalom.

Váratlanul jelentkezett. Az egymás mellé helyezett fotelekben ülve beszélgettünk, az asszony meg én.  Egyszer csak a feleség váratlanul a jobboldalához kap, a csípejéhez, a combjához, a lábszárához, s jajgat, vonít, s mondja kétségbeesve, hogy segítsek. Szokásom szerint pánikba esem, nem tudom, mit kell ilyenkor cselekedni. Mozdítani nem lehet, féloldalasan fekszik a fotelben. Széket teszek a lába alá, de az apró helyváltoztatásra is jajgat. Aztán megtalálom a Voltaren kenőcsöt, kenegetem, adok neki Algoflexet, közben pisilnie kellene, arra is valami megoldást kell találni. Az adott helyzetből órákig nem tud kimozdulni. Majd csak késő estére szűnik annyira a fájdalom, hogy elsegíthetem az ágyához. Reggelre lesz jobban.

Azt hittük, idegbecsípődés, amilyen korábban nem egyszer nekem is volt. De aztán kiderült, másról, többről van szó. A fájdalomérzet ugyanis a későbbi napokban is megismétlődött, de mindig máshol jelentkezett. Kellett a lányunk intézkedése; magánreumatológus, röntgen, labor. Kiderült, hogy 3-as osztályzatú csontritkulása van. Beágyazatlanokká váltak a gerincben a csigolyák, a forgók is elhasználódtak.

Nemrégen a kuckóban támadt rá a váratlan fájdalom. Panaszmentes volt aznap, ezért aztán eljött a programra. Egyszer csak, a találkozó vége felé elsikítja magát. A deréktól a jobb lábfejig nyilalldosott a fájdalom. Autóval, majd széken ülve hozta haza, a negyedik emeletre, három kuckós barátunk.

A vizsgálatok még tartanak. Kenőcsök, tapaszok s más eszközök kéznél. Próbálunk kidolgozni új életprogramot. A jelenlegi helyzethez alkalmazkodót. Lakáson belülit. Én, mint egy túl éber kutya, állandó figyelő állapotban. Lányunk a fő segítőnk. Meg Tóth Tibor, a reumatológus orvos – tanítványom –, aki Kaposvárról, ahol nyugdíjasként dolgozik feljött, hogy megvizsgálja a feleségemet, és okos tanácsokkal lásson el bennünket. Reménykedünk.

Mindazonáltal ebben a kényszerhelyzetben is van, amit örvendetesnek mondhatunk. Többet beszélgetünk, tudunk minden fájdalommentes napnak örülni. S jutalmazzuk magunkat a szeretet érzékelhető gesztusain kívül finomabb itallal, egy-egy újonnan felfedezett versrészlettel, bölcsmondással. S van időnk mérleget készíteni. Szólunk az életünkről, a gyerekekről, a nagyokról és kicsikről. Megállapítjuk, hogy kegyelmi helyzet a miénk, mivel ez ideig nem szorultunk az utódaink gondoskodására, kiszolgáltatottságunk legfeljebb időszakos. Milyen jó, mondjuk, hogy még vagyunk egymásnak.

A feleségem, most, hogy szobához kötött, mintha rászánta volna magát, hogy szelektál, régi iratokat, használhatatlan tárgyakat kidob. Hogy csak annyi legyen kézközelben, amennyire szükség van.

Azt csak én tudom, milyen nagy dolog, mekkora elszánás, mondhatnám, heroikus tett, ha ezt végbeviszi. Korábbi elveivel kerül szembe. És közeledik az enyémhez.

Szeretném remélni, hogy ez a közeledés eltart még egy ideig.

***

Közben eltelt a karácsony, s az újév. S ez sem fájdalom és szorongás nélkül. De nem részletezem.

Hogy mit hoz az újabb esztendő? Ki tudhatja? Biztos, hogy én nem. Csak óhajtanám, hogy kevesbedjék a baj.

***

Hinni kellene tudni! Folyamatosan. Csak az ész ne pofázna közbe!

***

Megyek az úton lefelé, éneklik a nótában. Ez rám nézvést is igaz. Az évek számában ugyan felfelé, de az életpályámon lefelé. Konkrétabban szólva, a vége felé.

Az ember, légyen bármennyi idős, ragaszkodni szokott, ahogy Anarcson járta a mondás, a  maga tyúkszaros életéhez, még akkor is, ha tele van, különösen az öregedéssel kezdődően, mindenféle nyomorúsággal. A testi-lelki betegségekre gondolok mindenek előtt. A különféle kiszolgáltatottságra. Ezt nem bírta Márai Sándor.

Mostanában hosszabb ideig élünk mi, emberek, állapítják meg azok, akik abból élnek, hogy ilyeneket megállapítsanak, s vizsgálják, vajh, ennek mi is lehet az oka. Számba veszik az öregedéssel járó betegségeket is, de a halálozás okáról is közölnek statisztikát, s biztos arról, is lehet valahol olvasni, hogy a hosszú életűek, mint lendítették fel a gyógyszergyártást, termelvén ezzel jókora profitot.

Hogy a hosszú élet kinek jó! A gyógyszeriparnak igencsak. Bizonyos társadalmaknak is, ha sokan élnek benne dolgozni képes, netán kreatív, alkotó emberek. S persze az öregeknek is, ha nem kezdődött el náluk idő előtt a leépülés. Ez a mi világunk tényleg gyönyörű, s a szemlélődés maga is örömforrás, s ha még sikerült úgy is aggosodni, hogy szerető család, barátok veszik körül az elmenendőt, s a transzcendenssel is elrendezte az illető a dolgait, akkor talán azt is írhatjuk, pici cinizmussal: vígan is lehet tönkre-, illetve elmenni.

 

Debreczeni Tibor naplójának további részleteit itt olvashatja.

Képek: Aknay Tibor Füle Tamás