Minden négyzetcentiméter Krisztusé

„A cél az, hogy Isten nagyobb dicsőséget kapjon, a világ pedig jobb hely legyen általunk" – Szabados Ádám teológus jegyzete az egyház küldetéséről a társadalomban.

Jézus két egyszerű képpel ábrázolta, hogyan hatnak a követői a társadalomra. De mielőtt ezt a két képet megnézzük, fontos tisztáznunk, hogy Jézus követői is emberek, és emberekként már akkor volt küldetésük, amikor még nem ismerték a Messiást. Isten ugyanis azt mondta az első emberpárnak: „Szaporodjatok, sokasodjatok, hajtsátok uralmatok alá a földet!” A holland református teológiai hagyomány, amely talán legtöbbet gondolkodott a hívők és a társadalom kapcsolatáról, az ember „kulturális küldetésének” nevezte ezt a parancsot. A küldetés azzal kezdődött, hogy az ember nevet adott az állatoknak. A névadás uralkodás. Az ismeretlen, akivel Jákób a Jabbók révénél birkózott, nem mondta meg a nevét, viszont nevet adott Jákóbnak. Később Isten azt mondta: Vagyok, aki vagyok. Ő fedte el és mondta ki a saját nevét. Az ember a teremtésnek adott nevet. Ezzel viszont megszületett a tudomány, a művészet és az emberi kultúra.

A kulturális küldetés nem azonos az evangélium hirdetésével, de nem is független attól. A világ Krisztus által teremtetett, és ahogy Abraham Kuyper, egykori holland teológus-miniszterelnök mondta: „Nincs egyetlen négyzetcentiméter az emberi létezés egész területén, amelyről Krisztus, aki mindenek felett szuverén úr, ne kiáltaná ki: Enyém!” Krisztus azért jött el, mert az ember elbukott, és a lázadás következtében a névadást leigázásra használta. Sőt, a lázadó ember hazug narratívákat gyártott, Isten dicsőségének elbeszélése helyett olyan történeteket mesélt, amelyek a bűnben születtek. Krisztusban az Isten lett emberré, hogy az ember kisiklott küldetését emberként töltse be az emberért. Az ember Krisztus lázadó világba érkezett, és addig kell uralkodnia, míg lába alá nem hajtja minden ellenségét.

Jézus azt mondta a követőinek, hogy ne úgy uralkodjanak, ahogy a világ hatalmasai, hanem úgy, ahogy ő. Szolgálva. Az emberiség kísértése mindig az volt, hogy a valóság sokféle aspektusát a polisz erejével próbálja egységbe foglalni, az állam lehetőségeit használja arra, hogy a tudománytól a művészetekig, az élettelen dolgoktól az emberi kapcsolatokig, a jogtól a gazdaságig, a fizikától a logikáig, az etikától az esztétikáig mindent egyetlen egységbe forrasszon. Így az állam vált abszolút szférává. Ebbe a kísértésbe a keresztények is időnként beleestek (ez volt talán a középkor legfőbb tévedése), amikor az állam által próbálták a valóság teljességét összefogni és Krisztus uralma alá hajtani. Krisztus azonban – ahogy egy másik holland gondolkodó, Herman Dooyeweerd hangsúlyozta – egyedül az emberi szívben egyesíti a valóság minden aspektusát, mielőtt újjáteremtené a világot; és csak abban a szívben, amelyik Isten igéjére figyel, amely által a valóság aspektusai létrejöttek. Ez azt jelenti, hogy az újjáteremtés a tanítványok szívében indul el, onnan sugárzik ki a világra, míg Krisztus másodszor is el nem jön.

Ebben a keretben értjük jól Jézus két hasonlatát, amelyekre most térnék vissza. Az egyik hasonlat a só. A tanítványok úgy hatnak a világban, mint a nátrium-klorid. Abban a korban a só tartósította az ételt, hiszen nem voltak még elektromos hűtőszekrények vagy modern tartósítószerek. A sót használták konzerválásra. Vegyük észre, hogy a hasonlatban a só az ételre irányul, ami maga a világ. Jézus tehát foglalkozik a világgal, nem hagyja magára a világot, fontos számára a világ állapota. Követőit sóvá teszi benne, hogy az ő hatásukra a romlás mértéke kisebb legyen. Jézus reálisan számol a világban lévő gonosz hatásával, de azt akarja, hogy a gonosz ne tegyen tönkre mindent, ezért tanítványait küldi a világba, hogy kezdjenek máshogy élni és máshogy beszélni, mint a lázadók.

A névadáskor a gonosz szó ugyanúgy hat, mint az igaz. J. R. R. Tolkien mesevilágában Ilúvatar éneke teremti meg Ardát, a látható világot, a muzsikába azonban disszonanciát visz Melkor, az ainuk egyik leghatalmasabbika, és a világ elgörbül. Mindenféle gonosz vesz rajta lakozást, Ungolianttól, a förtelmes póktól kezdve a balrogokon és hegyi trollokon át a mélység undokságaiig. A harmóniát felváltja a diszharmónia. De vannak Ardán tökéletlen lények – dúnadanok, tündék, maiák és hobbitok –, akik valahogy mégis útját állják a gonosz növekedésének. Énekeik és tetteik újból és újból elűzik az árnyakat, ha csak egy időre is. Jézus ilyen elgörbült világba küldi a követőit, hogy munkálkodjanak annak jólétén. Gyógyítsák a betegeket, űzzék ki az ördögöket, hirdessenek evangéliumot a szegényeknek, énekeljenek új éneket, adjanak új nevet a világnak! Sóként öljék a baktériumokat, hogy a világ jobb hely legyen, mint nélkülük lenne. Még ha időnként csak egy generáció számára is, vagy annál rövidebb időre. Így hat a só.

A másik kép a világosság. „Ti vagytok a világ világossága” – mondta Jézus a követőinek, és hangsúlyozta, hogy a világosságra nem a véka alatt van szükség, hanem a szobában. Vagyis a világban. Ez a kép is azt sugallja, hogy Jézusnak gondja van a világra. Azt akarja, hogy a világ ne legyen teljesen sötét hely, ahol a homály gonosz történetei uralkodnak, hanem megjelenjen benne a fény, amely megmutatja a dolgok valódi természetét. Ezt is a követőitől várta, akik az ő teste a világban. Jézus a világ világossága, ezért a követői is a világ világossága. Isten uralma jön el, amikor a tőle származó neveket kiáltjuk bele a sötétbe, amikor kimondjuk a rend szavait, néven nevezzük a lázadást, a gonoszról azt mondjuk, hogy gonosz, a jóról meg azt, hogy jó, és elkezdjük mesélni azt az igaz és csodálatos történetet, amely által Isten megváltja a világot. Poul Guttesen Feröer-szigeteki teológus szerint „a világosság hangos”. Jézus követőinek is hallható hangon kell kiáltaniuk a felszabadító igazságot, hogy a megváltó Krisztus az emberi létezés egész területére igényt tart!

Még egy dolgot azonban tisztán kell látnunk. Krisztus követői kétféle formában vannak jelen a világban: összegyülekezve és szétszóratva. Amikor összegyűlünk, eklézsia leszünk. Ilyenkor saját identitásunkban erősödünk meg, mint Krisztus követői, egymást bátorítjuk, emlékeztetjük magunkat az Úr ígéreteire, hallgatjuk a szavát, amely összerendezi a szívünk szándékait, tiszteletünket és szeretetünket fejezzük ki a bennünket elhívó Istennek és az ő Fiának, Jézus Krisztusnak. Ebből az összegyülekezésből és a köztünk lévő Szentlélektől származik az erőnk, amelyre szükségük van, amikor utána viszont szétszóratunk a világba. Krisztus követőiként ilyenkor diaszpórává válunk, hogy a népek között hirdessük az evangéliumot és betöltsük kulturális küldetésünket. Azért fontos ez a különbségtétel, mert más az összegyülekezés feladatköre, és más a szétszóratásban elvégzendő munka.

Az összegyülekezésben hangsúlyosabb a szent, az elválasztott, az ünnepi, a közös. A szétszóratásban hangsúlyosabb a profán, az emberi, a hétköznapi, az egyéni. Az összegyülekezésben együtt lépünk, együtt eszünk, együtt emlékezünk, együtt válunk imádókká. A szétszóratásban inkább egyénekként álljuk meg a helyünket, illetve azokkal együttműködve, akik nem is feltétlenül részei az eklézsiának. Szétszóródva a hívő kőműves a házat építi, a hívő pedagógus a diákjait oktatja, a hívő védőnő a gyermekeket óvja, a hívő könyvtáros a könyveket rendezgeti, a hívő filológus a nyelveket kutatja, a hívő író a történeteket meséli, a hívő biológus az élővilágot vizsgálja, a hívő mérnök terveket készít, a hívő politikus a város vagy az ország ügyeit intézi. Jézus követőiként a magunk területén úgy végezzük a feladatainkat, hogy a romlást gátoljuk és világosságot vigyünk a sötétbe. A cél az, hogy Isten nagyobb dicsőséget kapjon, a világ pedig jobb hely legyen általunk.

Így válik az evangélium hirdetése és a kulturális küldetés egyetlen, összehangolt életcéllá Jézus követői számára. Amikor betöltjük a világban nekünk kijelölt helyet, Krisztus uralma valósul meg ott, a házépítéstől az íráson át az állam ügyeinek intézéséig. Amikor Krisztus uralmát hirdetjük és szolgálva képviseljük, nagyobb lesz a világosság a világban, több lesz az igaz szó, kevesebb a hazug narratíva, több lesz a jó, kevesebb a gonosz. Ez ideiglenes állapot, hiszen ahogy Jézus tanította, a gonosz együtt fog nőni a jóval egészen az aratásig. A reménységünk a jövőről szól. Várjuk Jézus második eljövetelét, a világ újjáteremtését és a test megváltását, amikor Isten ítéletet hajt végre minden gonosz felett és elhozza örök országát. De a reménységünket ebben az ideiglenes állapotban sem a gonosz növekedésével akarjuk táplálni, mint akik azt mondják, hogy „tegyük a bűnt, hogy megsokasodjon a kegyelem”, hiszen só vagyunk és világosság – a világ számára. Küldetésünk van a földön, mert az ember Krisztus Jézusnak küldetése van a földön.

A valóságban ma is minden négyzetcentiméter Krisztusé, ezért mi sem mondhatunk le arról, hogy a valóság minden négyzetcentiméterében őt szolgáljuk. Emberekként, emberekért, az emberré lett Isten követőiként.

 

Képek: femina.hu, learnreligious.com, saltlightandus.com