Ihlet, ami vezet

Az én vásznam a monitor, legyen épp csak annyi jel rajta, amennyi feltétlenül szükséges. Így kell hozzáállnom a képhez, melyet Votin Dóráról festek, fenntartva, amit ő mondott arról nekem, milyen egy jó portré: lehet kissé torz, színesebb vagy homogénebb, mint akit ábrázol, a lényeg, hogy tükrözze a karaktert. Erre teszek kísérletet a képzőművész budaörsi műtermében, ecsetvonások helyett kérdésekkel.

A fehér vásznakon alig néhány ecsetvonással érzékeltethető a boldogság abszurditása: fekete, arany és ezüst vonalak fejezik ki a harcot az ember boldogtalansága és az Emberfia boldogságot lefestő szavai között. A festőtábla mellett jézusi boldogmondásokról alkotott sorozatáról beszél a művész, azt mondja, csakis abszurd mondásokként volt képes megfesteni a hegyi beszéd legismertebb részleteit élete évekkel ezelőtti mélypontján. Hogy a befogadóban mi visszhangzik mindebből, az nagyban múlik azon, hogy a művész mennyire emészti meg ihletforrását. A Miatyánk sorait például valóságosan „megette”, mondja egy másik sorozatáról. Votin Dóra szerint a művészet nem lehet öncélú, és az alkotás folyamata számára mindig találkozás Istennel. A művészt pedig állandó elégedetlenség hajtja, a puszta alkotás örömén túlmutató látás, ihletettség.

Ezen a ponton elárulja, az utóbbi időben mindenben meglátja a szépet, legyen az egy nagy halom összegyűrt ragasztószalag vagy épp a csomagolásra használt papírdoboz, amelynek szakadásain felfedezett három keresztet. Az idő nyomot hagy nemcsak a tárgyakon, hanem az emberen is. Ám ezt az idén ötvenéves művész nem bánja. „Múlnak az évek, de én ezt nem élem meg rosszul. Másoktól gyakran hallom, hogy szívesen visszamennének a húszas éveikbe, én viszont nem vágyakozom vissza az időben. Örülök, hogy itt tartok, ahol tartok. Akár jó, akár rossz dolgok történtek velem, mind-mind formálta a személyiségemet, a gondolkodásomat, és ezt értéknek tartom. Azt is érzem, hogy most valami új kezdődik. Felnőttek a gyerekeim, ami hatalmas ajándék – három érett gyümölcs –, mostantól ezért sokkal több időm lesz azt csinálni, ami a művészeti életben a feladatom.”

És hogy mi a feladata, arról talán legkifejezőbben eddigi alkotásai vallanak. A reformáció 500. emlékévében született Eltüntetett képek című sorozata egyszerre hordozza magában az egyház iránti elkötelezettség, az újragondolás, az önkritika és a művészi áldozatvállalás felelősségét. Az evangéliumi történetek ihlette festményeket ugyanis a képrombolásra emlékezve az alkotó fehérrel lefestette, a befogadónak így épp csak sejtése lehet az eredeti művekről.

A kritikai rákérdezés, az újragondolás számos alkotás eszmei és anyagi megformáltságában ott van, elég, ha csak a jól ismert Votin Dóra-féle deszkaképekre gondolunk, amelyek kidobásra ítélt alapanyagokból keltek életre. Művészetében a jó értelemben vett lojalitás és a művészet kritikai éle egyszerre valósul meg, hogy miért, azt ő maga így foglalja össze: „Nem vagyok szabálykövető ember, szabadságra vagyok kényszerítve belsőleg. De fontos számomra a rend és az is, hogy református vagyok: ennek a felekezetnek a gyökerei, útja, teológiai látása az, ami meghatároz, és nem véletlen, hogy épp ide tartozom. Ami idegen tőlem, az az elégedetlenség kritikája és a cinizmus. Nem is érzek erre belső késztetést, igaz, időnként az én humorom is csípős. Az állandó cinizmus, a soha semmi nem jó tőlem nagyon idegen. A kritikának akkor érzem a létjogosultságát, ha építő, és nem arra használom, hogy a másikat megalázzam. Ez, persze, nem jelenti azt, hogy a kritika nem lehet fájdalmas, de csak akkor van igazán létjogosultsága, ha végső soron a felemelkedést segíti.”

Művészként feladatának tartja, hogy erre hívja fel a figyelmet az egyházon kívül is – teszi hozzá. Vallásfilozófiai szakdolgozatát a teizmus és az ateizmus vitájáról írta nemrégiben, mint mondja, e két világkép alapvetően határozza meg az emberek gondolkodását. „Mindkettőnek olyan fundamentuma van, amely annak az embernek a számára, aki arra ráállt, valóságos. Ezt figyelembe véve folytathatunk csak egymással párbeszédet, ennek pedig egy nagyon fontos alkotóeleme nem a tolerancia, hanem a szeretet és az elfogadás. Egy ideje feladatomnak tartom, hogy markánsan rámutassak a különbségre a tolerancia és a szeretet között. Ez utóbbival pedig szorosan összefügg a tisztelet kérdése. A szeretet elválaszthatatlan a tisztelettől. Amíg a másikat nem tisztelem, biztos, hogy nem fogom tudni szeretni, mert akkor megvetem. Az a bajom a toleranciával, hogy képtelenség valamit elfogadni, ha nem tisztelem, és ha tisztelem, akkor meg már szerethetem, és akkor kidobhatom az ablakon a toleranciát. A muszlimokat tiszteljük akár csak egy kicsit is, vagy egy ateistát? Nagyon sok keresztyén nem, sőt, egyszerűen hülyének nézi azt, aki nem hisz Istenben, persze, ez fordítva is igaz. Párbeszéd pedig nem tud létrejönni addig, amíg a tisztelet nincs meg.”

Érdemes elgondolkodni, hogy a mai világban, életünk mai kontextusában hogyan is tudjuk hitelesen képviselni Istent – teszi hozzá. Kereszténységétől elválaszthatatlan művészi látásmódja, ahogy műalkotásaiban is ott van az az ihletettség, amit az Isten jelenlétére nyitott ember látásmódja hordoz. Szerinte ma sokkal inkább a művészet képes hitelesen szólni a kortársakhoz. „Az egyházban időről időre a kívülálló és a megmondó szerepében tetszelegnek azok, akik az evangélium üzenetét kívánják átadni. Pedig lehet, hogy nem megmondani kellene, mit hogyan tegyenek mások, hanem odalépni melléjük. Én ezt az odalépést nem látom sokszor, bár a saját életemben én is lehetnék radikálisabb. Nyitottnak és érzékenynek kellene lennünk arra, hogy él a mai ember, mik a szükségei, a hiányai, a problémái, és arra kellene reagálnunk – igaz, ezekre mindig ugyanaz a válasz: az evangélium. Erről szól a hitünk, de ha ugyanazt is, talán mégsem ugyanúgy kellene mondani, mint ötven éve. És nemcsak a kultúrára kellene rátekintenünk a saját szemüvegünkön keresztül, hanem meg kellene ismernünk a kultúrát, és ahhoz képest ránéznünk arra, hogy hol is vagyunk mi. Néhány száz évvel a múltban. Nem mindenhol, nem mindenki, de sokan, sok helyütt.”

A kultúra iránti figyelem tudatos részükről – ismeri el Votin Dóra utalva férjére, Lovas András gazdagréti lelkipásztorra is. „Sok szempontból ugyanolyan vagyok, mint bármelyik lelkészfeleség. Ott vagyok a férjem mellett, támogatom, segítem, átbeszélünk rengeteg dolgot. Sok mindent együtt csinálunk, van, amit csak együtt gondolunk át és András csinálja. Jelen vagyok hol láthatatlanul, hol láthatóan a gyülekezet életében. Amiben sajátos a mi kapcsolatunk, az talán az, hogy van bennünk egy nagyobb nyitottság a mai kultúrára. Ez egy tudatos és állandóan ébren tartott figyelem a részünkről.”

Dóra azt is elárulja, férjével azért találtak egymásra, mert benne is ott van az a nyitottság és ihletettség, ami elengedhetetlen mind a lelkészi, mind a művészi hivatáshoz. „Ez a két szakma egyáltalán nem áll távol egymástól. Az ószövetségi próféták is tekinthetők művészeknek. Valóságos performanszaikkal, mint amilyen az igát a karjára és vállaira erősítő Jeremiás próféta megszólalása lehetett, többet tettek, mint az üzenet szóbeli kihirdetése. Ők maguk váltak üzenetté.”

Ha hitelesen képviseljük az evangéliumot, akkor az nem program, nem teljesítendő feladat, hanem a szívünkben és a gondolatainkban ott lévő, életünket megváltoztató erő kiáradása – teszi hozzá. „Ahogy a hétköznapi életünkben is tudjuk, mikor vagyunk éhesek, elkészítjük az ennivalót és eszünk, vagy tudjuk, mikor vagyunk szomjasak és iszunk, ennyire természetes dolog lehetne, ahogy az evangéliumot képviseljük. Belső ihlet, látás, vezetettség kellene, hogy mozgasson mindannyiunkat, gyülekezeti tagokat és lelkészeket egyaránt.”

Hogy Votin Dóra ecsetjét hová vezeti belső érintettsége, azt megtudhatják májusi kiállításán, ha ellátogatnak a budapesti Montázs Art Caféba.

Jakus Ágnes

Képek: Füle Tamás