A Soli Deo Gloria Református Diákmozgalomban (SDG) szolgáló Katona Viktor elnök, Katona-Hegedüs Anna és Kovács Péter utazótitkár nemcsak „kívülről csodálták” ezeket az életközösségeket, hanem aktív tagjai is voltak. Az angliai Lee Abbeyben és Scargillban szerzett tapasztalatikról és ennek magyarországi megvalósításának lehetőségéről beszélgettek az idei Csillagponton.

Elfogadó oázisban
Elmondták: életük döntően meghatározó időszakát élték át Angliában, ahova ki önként, ki Isten által „odalökve” érkezett. „Szokás mondani, hogy Isten valahova elhív, engem inkább lökött: erős muszáj előzte meg kiutazásomat. Nem tudtam, hol a helyem az egyházban, mi a küldetésem, veszteségek, gyász, lelki sötétség előzte meg a külföldi utamat. Úgy éreztem, mennem kell, végül elfogadó közösségbe kerültem, ahol tolerálták a kevés nyelvtudásomat, szívesen fogadták a lelkesedésemet” - fogalmazott Katona-Hegedüs Anna.

A Scargillban működő közösség 1959-ben jött létre azzal a céllal, hogy az egyház megújuljon. Komoly szükségességét látták a lelki ébredésnek az országban és az egyházban, olyan oázist akartak létrehozni, ahol az egyházban szolgálók feltöltődhetnek. Ez a cél egyébként az összes hasonló életközösség legfőbb céljává vált.

Kötött napok, színes közösség
Hogy pontosan mit értünk életközösségen, arról Katona Viktor beszélt. „Egy átlagos faluhoz képest kisebb területen, kisebb-nagyobb épületek rendszerében, adott földrajzi helyen élő közösségről beszélünk. Életközösségre és vendégekre oszlik a csapat, de a vendégek is egy kis ideig a közösség részévé válnak. Nemcsak fizikális együttélésről van szó, hanem közös életrendről: a tagok napi háromszor imádkoznak, közösen dolgoznak, biztosítják a közösség különféle szükségleteit. Fő profiljuk a vendéglátás, rendben tartják az épületeket, takarítanak, főznek, programokat szerveznek, biztosítják az adminisztrációs hátteret.”

Hat napon át dolgoznak, a napok kötöttek, a rendszeresség sokat segít abban, hogy a tagok következetesen osszák be idejüket. „Reggel 8 órakor közös imádságot tartanak néhány személyes gondolat megosztásával. A csapat több értelemben is színes: a világ minden tájáról érkeznek keresztyének Kenyától Brazílián át Németországig. A nemzetköziség nagy élmény, nem csupán megismersz másokat, saját magadnak is tükröt állítasz.”

„A legtöbb munkacsoport áhítattal kezdi a napot, utána mindenki a saját területére megy dolgozni. 11 órakor kávészünetet tartanak, ebédig ismét munka, utána egyéni imaalkalom, ahol főleg közbenjáró imádságok hangzanak el. A közösség tagjai az áhítat után fél hatig dolgoznak, amit a teaszünet szakít meg 4 órakor. A harmadik áhítatot este 6 órakor tartják, ahol zsoltárokat olvasnak fel. Előfordulhat, hogy egész nap a főépületben vagy, ez fárasztó tud lenni, ezért is veszik nagyon komolyan a szabadnapot, amikor egyedül is lehetünk a magunk csöndjében.”

Jóleső odafigyelés
Katona-Hegedüs Anna elmondta, a szolgálatnak van tevőleges és lelki része. Akik ilyen közösségben élnek és dolgoznak, őszintén átélik az elfogadást és megerősödnek abban, hogy ezt másoknak is kimutassák.
„Konyhában dolgoztam, két műszakban. Előre elküldték a különféle diétákat és ételérzékenységeket, ezeket szem előtt tartva dolgoztunk. Számomra nagyon kedves emlék ez: kicsi dolognak tűnhet mások ételérzékenységére figyelni, de némelyeknek ez élet-halál kérdéssé válhat. Nagyon szívesen segítettem ezeknek az embereknek, akik ezt nagyra értékelték, volt, akitől köszönő képeslapot is kaptam. Nagyon jólesett számukra a törődés és az odafigyelés.”

Nincsenek ítélkezések vagy „okos tanácsok”
„A vendéglátás szép feladat, de van ennél fontosabb. A csütörtök és vasárnap esti istentisztelet után bent vártuk a vendégeket egy teremben, ahol értük imádkoztunk. Emlékszem egy emberre, aki nagyon szenvedett attól, hogy elmondja, milyen terheket hordoz, a homlokán látszott, hogy pulzálnak az erei, mert szétfeszíti, ami benne van, de nem tudja, hogyan mondja ki. Nagyon megtisztelő volt őt meghallgatni: ekkor vált egyértelművé, hogy miért van szükség ilyen közösségekre. Scargillben a vendégek azt tapasztalják, hogy befogadják őket, főznek rájuk, imádkoznak értük. Korunkban nagyon nehéz olyan helyeket találni, ahol őszintén elmondhatod, ami benned van, amit igazából érzel. Az életközösségben nincs ítélkezés vagy tanácsadás, egyszerűen elfogadják a másikat.”

Kovács Péter elmesélte, mit jelent a közösség tagjaként élni. „Nagyon sok mindent hozunk magunkkal: tragédiákat, örömöket, családi konfliktusokat, folyamatosan felfedezzük, kik vagyunk, ezt együtt éljük meg. Nagyon nehéz elbújni, ebből konfliktusok is adódhatnak, a társadalmi életben felvett maszkok lehullanak rólunk. Ez nem feltétlenül baj, mert ezeknek le kell hullaniuk, enélkül nem ismerjük meg a másikat. A közösség valódiságát az mutatja meg, hogy merek önmagam lenni, a keresztyén közösségeknek ezt kellene mutatniuk.”

Mint kiderült, Scargillben létezik egy az első három hónapra érvényes fogadalomtétel, ha valaki utána is a közösség tagja szeretne lenni, az elsőnél hosszabb, részletesebb fogadalmat kell tennie. Az egyik mondat így szól: készen állok, hogy megismerjenek annak, aki vagyok. „Ez sebezhetőséget is ad. Arról van szó, hogy meg merjük mutatni a lelki sebeinket, a tehetségünket, mindent, aki és ami vagyunk. Ekkor tapasztalhatjuk meg igazán, hogy az emberek tényleg elfogadnak, ahogy Krisztus is elfogad minket. Ez a hozzáállás valóban új szintre emeli az emberi kapcsolatokat.”

Ismerjük a másikat?
Kovács Pétert komoly veszteség érte, miközben külföldön volt, távol a családjától. „Hat hónappal az angliai kiutazás után elhunyt a testvérem. A temetésre hazautaztam, de utána visszamentem az angliai álomvilágba. Ha nem tettem volna tudatosan azért, hogy szembesítsem magamat a gyásszal, akkor könnyű lett volna eltemetni a fájdalmamat. Mivel a barátaim érezték, mi zajlik bennem, azt éreztem, eltávolodtak tőlem, nem voltak mellettem, ez nagyon fájt. Vádoltam őket és Istent: ha ez valódi közösség, akkor ennek nem szabadna így lennie.”

Isten azonban a tragédián keresztül mutatta meg tervét, és mintát adott a kapcsolódásra Péter életében. „Egy hét elteltével egy konyhai csapattársamnak szintén elhunyt a testvére. Mi ketten úgy tudtunk egymáshoz kapcsolódni, ahogy senki más a környezetünkben: a közös tragédián keresztül nagyon szoros kapcsolat alakult ki köztünk, amelyben őszintén kimondhattunk dolgokat. A baráti és gyülekezeti kapcsolatokban is azt várom, hogy valóban tudjuk, a másik milyen nehézségekkel küzd, és ennek ismeretében bátorítsuk egymást. Igazából eseményeken veszünk részt, ahonnan nagyon könnyű elmenni úgy, hogy valójában semmit sem tudtunk meg a mellettünk ülőről. Nem tudjuk a kihívásait, bukásait, azt, hogy hol tart a bűnnel való harcában.”

Magyarországon is szükség lenne rá
Az SDG-ben már régóta érlelődik a gondolat, hogy a szervezet a Scargillben és a hozzá hasonló helyeken tapasztaltaknak Magyarországon is helyet teremtsen. A lehetőségek és a további tervek megvitatásával kapcsolatban konferenciát szerveznek október 18-19. között a szervezet központjában, a budapesti Horánszky utcában, ahova a témában érintett angliai munkatársakat is meghívnak. Az SDG vallja: a keresztyének számára szükséges egy olyan hely, ahol biztonságban kimondhatunk nehéz és veszélyes dolgokat, ahol azok lehetünk, akik valójában vagyunk, Krisztusban elfogadhatjuk egymást. A szervezet azzal a reménységgel tekint a jövőbe, hogy a scargilli modell Magyarországon is megvalósulhat.