Isten hozott, Szása!

Ha elhúzódik a háború Ukrajnában, hamarosan őt is behívhatják katonának. Szülei ezért még márciusban feltették fiukat egy, a magyar határhoz induló vonatra. Szása azért imádkozott, hogy keresztény családhoz kerüljön. Szabóéknál talált otthonra, akiket Isten már a háború kitörése előtt a befogadásra készített.

Ahogy sokan mások, úgy Dorozsmai-Szabó Eszter is szeretett volna segíteni az Ukrajnából menekülő családoknak a háború kitörését követően. Belépett egy Facebook-csoportba, ahol a Veszprémbe érkező édesanyáknak és gyerekeknek kerestek szállást, gyűjtöttek ruhát és élelmiszert. Egy, a városban élő ukrán nő anyanyelvükön szólt a kétségbeesett családokhoz, így egyre többen mertek elindulni Ukrajnából a megyeszékhelyre. Köztük volt Szása is, aki jelezte, hogy egy Kijevtől mintegy 200 kilométerre délre fekvő városban él, és bár tartalékos édesapja és a helyi kórházban dolgozó édesanyja nem hagyhatja el az országot, őt szeretnék biztonságban tudni, ezért útnak indulna Veszprémbe, ha lenne, aki befogadja. Eszter látta az üzenetét, de akkor még a menekülő édesanyák ellátásával volt elfoglalva. Később a Katolikus Karitász helyi szervezetének képviselője egyenesen őt kérdezte meg, nem tudnának-e szállást adni a fiúnak. „Úgy éreztem, ebben van valamilyen isteni útmutatás, ha már több oldalról is elért ez a megkeresés. Spontán rávágtam, hogy van egy szobánk” – meséli a kétgyermekes édesanya.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy férjével már korábban eldöntötték: örökbe fogadnának egy kisfiút, az üres szobát neki szánták. De most, hogy szinte az ajtajukon kopogtattak egy sürgős szükséghelyzetben, úgy érezték, nem tagadhatják meg a segítséget. Felvették a kapcsolatot Szásával, akivel fordítóprogramon keresztül kommunikáltak. Folyamatosan tartották a kapcsolatot az ide vezető útja alatt is, amit végigizgultak, hiszen sokszor órákig nem lehetett a fiút elérni. „Lemerült a telefonja, és előfordult, hogy egyik állomásról a másikig tizenkét órába telt eljutnia, és még öt órát kellett várnia a tovább indulásig” – sorolja Eszter. Számos településen nem volt se víz, sem áram, a folyamatos és kiszámíthatatlan robbanások miatt kimaradtak a vonatok. A fiút Pestről Eszter férje, Andris hozta el.

A csaknem három napig tartó út részleteiről már Szása mesélt nekünk: „Talne városából jöttem, Cserkaszi régióból, Uman körzetből. Bár nálunk nem folytak olyan heves harcok, mint máshol, a városban élők féltették az életüket, hiszen minden nap volt légiriadó, gyakran húztak el fölöttünk katonai repülőgépek. Próbáltuk segíteni egymást, sok férfi bevonult katonának, valamelyik fronton harcoltak vagy az ellenőrzőpontokon teljesítettek szolgálatot. A szüleim nagyon féltettek, és én is megkönnyebbültem, hogy egy biztonságos helyre megyek, Magyarországra. Ezzel együtt nehéz volt a szívem amiatt, hogy elhagyom a családomat és a gyülekezetemet. Egyetlen táskával indultam el, benne a váltóruhámmal és némi étellel útravalónak. Amikor elbúcsúztam a szüleimtől, édesanyám nagyon sírt, féltett, édesapám pedig férfiként utasított, hogy mit kell tennem az úton. Felkészítettek rá, mit tegyek, ha rosszul érzem magam. Figyelmeztettek, hogy sok csaló akarja kihasználni a menekülők helyzetét, ezért ha szükségem van valamire, akkor forduljak az önkéntesekhez. Lvivben és Záhonyban csodálatos emberekre bukkantam, akik segítettek nekem. Az utat csaknem három nap alatt tettem meg, a vonaton éjszakáztam először egy fapadon, aztán egy rendes ülésen. Isten végig megsegített az úton, és egy hívő családhoz küldött. A keresztény családdal való együttélés nagyon jó hatással van rám, hiszen Isten a legfontosabb az életemben, és ők segítenek a közelében maradni. Nagyon jól érzem magam Veszprémben, mert csak jó emberek vannak körülöttem, és érzem, hogy biztonságban vagyok. Mégis fáj a szívem Ukrajnáért, mert tudom, mi történik ott, minden nap újabb és újabb szörnyű hírek érkeznek. Nagyon aggódom a családomért és a gyülekezetem tagjaiért, hiszen ők a második családom. A barátaim közül sokan külföldre menekültek: volt, aki Olaszországba, mások Szlovákiába, Ausztriába vagy Lengyelországba. Nem látom a jövőt, azt sem tudom, mi lesz egy hét múlva, de azt tudom, hogy ha vége a háborúnak, szeretnék hazamenni. Az az álmom, hogy fotós legyek.”

Szása tavaly tért meg egy baptista gyülekezetben, a szülei nem keresztények. Amikor elindult, azért imádkozott, hogy Isten vezesse egy keresztény családhoz – meséli Eszter. „Ez az egésznek a szépsége, hogy a mi szívünk nagyot dobbant, mikor megkérdezték, hogy be tudnánk-e őt fogadni. Szása idetalált hozzánk, és ezért ő is nagyon hálás. Amikor megérkezett, ukránul kiírtam az ajtóra, hogy Isten hozott! Amikor meglátta, megölelt és megkérdezte: keresztények vagytok? Mondtuk, hogy igen. Örömében adott nekünk egy ukrán nyelvű bibliát.”

Mint a legtöbb tini, az ukrán fiú is sokat van a szobájában egyedül, de nagyon kedvesen részt vesz a közös családi étkezésekben – mondja Eszter. „Együtt ülünk asztalhoz, együtt imádkozunk, együtt sétáltatunk kutyát. Többször elkísért, amikor adományt vittem a Veszprémben elszállásolt ukrajnai édesanyáknak és gyerekeknek, és mivel szót értenek egymással, valahogy az ő bizalmuk is nagyobb felénk. Szása itt ismerkedett meg egy nővel, akivel egy megyében élnek Ukrajnában, és az felajánlotta neki, hogy szívesen tanítja angolul, így velünk is kommunikálhat. Szása jól kijön a gyerekeinkkel is, és bár még nem tudnak beszélgetni, néha kosárlabdáznak. A lányunk nekiadta az egyik füzetét is az angolórákhoz, mert addig szakadt kis papírokra írogatott.”

Szása két és fél hónapja lakik a Szabó családnál, így már a húsvétot is náluk töltötte. Furcsállta, hogy locsolkodáskor a cserkészek egy vödör vízzel öntötték nyakon a lányokat – mesélik. Mostanra elég jól kialakult a hétköznapi élete: Eszterék megigényelték neki a menekültstátuszt, amit még nem kapott meg, ezért egyelőre egy ideiglenes kártyával ingyenesen utazhat és egészségügyi ellátásban is részesülhet. Mivel érettségi előtt áll, a középiskola utolsó évét mindenképpen szeretné a hazájában újrajárni, az itteni online oktatás helyett ezért választotta a munkát. Egy gyárban dolgozik két műszakban, a szabadidejében angolozik, edzőterembe jár, a barátaival tölti az idejét. Bekapcsolódott a gyülekezeti életbe is: hétköznap és vasárnap is örömmel megy a lelkialkalmakra. Már járt néhányukkal Budapesten is, nagyon élvezte a kirándulást. „Várja az első fizetését, hogy egy Ukrajnáért tartott jótékonysági koncertre ismét felmehessen majd a barátjával. Pár hete egy volt osztálytársa is eljött Veszprémbe, ő is egyedül érkezett, szintén tizenhét éves. Két napra rá csapódott rakéta a lvivi állomásba, ahol korábban ő is meg Szása is a vonatra vártak” – teszi hozzá szomorúan Eszter.

Szása arról is beszélt, hogy látja, hogy a magyarok szíve nagyon fáj az ukránokért, és amiatt, ami Ukrajnában történik. „A magyar önkéntesek segítik a menekülteket, és ezért mindannyian nagyon hálásak vagyunk. Az ide érkező ukránok magukkal viszik, hogy a magyarok milyen jól bántak velük” – vélekedik. Az őt befogadó család sem mérlegelte, hogy meddig fog velük élni, hiszen a háború végét senki sem látja előre. Eszterék gondoskodnak róla, gyülekezetük pedig a ruházkodását támogatta. Azt mondják, a fiú olyan családból jött, ahol hasonló körülmények között éltek, mint ők, ezért nem akarták a turkálóban beszerezni a ruháit. Szása maga is szeretne hozzájárulni a költségeihez, ezért is választotta a tanulás helyett a munkát.

Időközben pedig egy másik fiú is egyre gyakoribb vendég a háznál: Eszterék alighogy megnyitották ajtajukat az ukrán fiatal előtt, megcsörrent a telefonjuk, hogy lehetőségük lenne megismerkedni egy négyéves kisfiúval. Meggyőződéssel vallják: a befogadásra való készséget Isten munkálta a szívükbe, és ennek ők maguk is tapasztalják az áldásait.