Egyszer leégett a kocsink. Felgyulladt magától, álló helyzetben, ami alig lehetséges. Miközben oltották, csak néztem az égő kocsit és láttam, ahogy spórolt pénzkötegek, emlékek és tervek lesznek pernyévé. A legtöbb ismerősünk így reagált rá: Lehetett volna rosszabb is! Az a jó, hogy nem égtünk bent! – és hasonlók. Ezek a vigasztaló szavak valahogy sosem nyugtattak meg.

1945. május 8-án fejeződtek be a harcok Európában. Ahogy a színpadról levonultak a szereplők, leereszkedett a vasfüggöny. A második világháború lezárásának 75. évfordulóján semmi megnyugtatót nem lehet írni. Talán csak ezt: lehetett volna rosszabb is. A II. világháború nekünk, magyaroknak ilyen: lehetett volna rosszabb is.

A tűz felcsapott, s onnantól kezdve csak a veszteség mértéke volt a kérdés. Sikerült igencsak rosszul kijönnünk a helyzetből. Nem kell a fantáziánkra bízni a dolgot, mert látjuk a többi lehetőséget. Lehetett volna Budapestből Prága, ahová csak véletlenül dobtak bombát. Vagy a porig rombolt Drezda. Sajnos utóbbihoz közelebb sikerült végeznünk, mintsem az elsőhöz.

Tudtunk-e erkölcsösen kijönni belőle? A kérdés önmagában is problémás, mert a háborúban nem lehet erkölcsösnek maradni. Prohászka Ottokár szerint a háború célja a békekötés. Azért indítunk háborút, hogy jobb feltételekkel kössünk békét. A második világháborúban ez megváltozott. A totalitás szerint azért indítunk háborút, hogy teljesen elpusztítsuk az ellenséget.

Kereshetünk-e tisztességet egy ilyen háborúban? Sajnos kutatnunk kell, hogy megleljük. A fasori lelkészi hivatalban nyomtatott hamis útlevelek, a leállított vonatok, vagy a Sándor-palota véres fala jelenthet nekünk megbocsátást?Lehetünk-e tisztességből öngyilkosok, hazaszeretetből gyilkosok, hitből hamisítók? Teleki Pál példája a legsúlyosabb nyomokat hagyta, hiszen sokan választották a járhatatlan utat, miszerint elég csak kiszállni a balsors tenger fájdalma ellen, s nem véget vetni neki. Kiszállni az elkerülhetetlen ellen, kiszállni a morálisan mocsári döntések előtt – vagy vállalni azokat.

1919-ben indult el az a folyamat, amikor jól körülhatárolható csoportokat fosztottak meg emberi méltóságuktól. Legnagyobb pillanata a háború volt, a csúcs, az ezerszázalékkal működő gépezet, buzgó germánok és Sztahanovok ideje, és a „parancsra tettem” közönye. A lista kezdődött a gazdagokkal, papokkal, utána jött az „örök zsidó”, aztán a kulákok, burzsujok, értelmiség, áruló szocdemek, újra a zsidók és újra a papok, az ellenség körülhatárolhatatlan csoportja.

A sor hosszú volt. Egy is sok rajta, de nekünk túl hosszúvá lett. Ez a lista ma is visszaköszön, a terített asztal mellett, a politikai indulatokban, a hétköznapi könnyekben. Mindenki vesztett valami a világháború következményeként. A háború legnagyobb eredménye, hogy vége lett. Semmi más jó nincs benne. A második világháború eredménye, hogy annyira véresre sikerült, hogy azóta senki sem akar újat kirobbantani. Eredménye lett, hogy olyan fegyvert készített az ember, amely képes elpusztítani mindent. Ez a fegyver viszont olyan nagyra sikerült (magyar érdem!), hogy nem eshet egymásnak két nagyhatalom. Csak titokban, sutyiban. Csak egy másik, szerencsétlen nemzetnek, a spanyol polgárháborútól kezdve a szírekig olvassuk a hírekben az ilyen diabolikus nyomort.

A második világháború, másik autós példával, cserbenhagyásos gázolás volt. Kezdve a csehekkel, lengyelekkel, majd egész Közép-Európával, amikor Jaltában vagy az azt körülövező tárgyalásokon arra a bizonyos cetlire írták fel, ki hová fog tartozni. Egy fecni papír. Ezen múlt a sorsunk. A nagyszüleink, a szüleink élete, a padláslesöprés, a halálra kínzott Pógyor István, az emigrációba kényszerült Sulyok Dezső, amiért nem vették fel az egyetemre a lelkészgyereket, a csengőfrász, és az elektromos feszület, Péter Gábor és Péter János, a téeszbe és panelbe kényszerített parasztság, IMF-hitel, Kádár János marosvásárhelyi beszéde, krampácsolóból lett vezérigazgató, vezérigazgatóból lett krampácsoló: mind egy cetlin múlt.

Egy brandy-gőzös fickó és egy bajszos paranoid beszélgetésén múltak ezek. Az egyik nyersanyagnak nézett gyarmatokat védett, a másik két western-film közben próbált kisnépeket a túlvilágra pöckölni. Bárcsak úgy lenne, hogy évszázadok titkos kamráiban szövetkeztek volna a magyarok ellen, s ezt a folyamot nem lehetett volna megállítani. De nem. Cinikus ítélet született. Gyanúsan egyszerű történet, és ez a legundorítóbb benne. Kicsi ez a cetli, de hatalmas rajta a lista. Ezt a cetlit pedig ünnepelni is kellett 40 évig, bár amit ünnepeltettek, nem április 4-én történt és nem Battonyánál; és nem is volt felszabadulás. Hazugságra épített társadalomból akarunk 30 éve egy erkölcsös világot építeni; nehezen megy.

A mennyben viszont nem egy cetlire vagyunk felírva, hanem egy könyvbe. Amit a Bárány vére pecsételt meg. Ez adta meg az elmúlt 75 évben a holnap lendületét, hogy van értelme újjáépíteni, van értelme folytatni. Van miért fölkelni. Felkelni, akár a diktatúra ellenében is. A második világháború 75. évfordulóján nem tehetünk mást, mint megköszönhetjük a történelem Urának, hogy otthoni kényelmünkben és teraszunkon kell „karanténban” lennünk, nem pedig a légópincében kell rettegni, vagy kútba bújtatni a fiatal lányokat. Hála.

A második világháború, azonkívül, hogy a legvéresebb volt a történelemben, a legizgalmasabb is – ennyit megengedhetünk magunknak. Ezért is folyik azóta is izgalmas eszmecsere, a „ha”-kérdések végeláthatatlan sorának átbeszélése. Egy „ha”-kérdést viszont nem tudunk feltenni: mi lett volna, ha mi kimaradunk belőle? Mivel Árpádék nem Dél-Amerikában foglaltak hont, a kérdéssel nem tudunk mit kezdeni. Azt sem nagyon tudjuk feltenni, hogy mi lett volna, ha elmarad. A kérdés azért is történelmietlen, mert a párizsi békerendszerbe kódolva volt a következő vérengzés.

Egyet tudunk magunk elé képzelni. Hogy mi lett volna, ha megismétlődik. És itt rejlik a legjobb az egészben. Az, amiért mi magyarok is hálásak lehetünk. A második világháborúban az a legjobb, hogy nem lett folytatása. Hogy vége lett. A világ nem lett utána jobb; de lehetett volna rosszabb is. Nem rajtunk múlt, hogy nem lett rosszabb. Sokan dolgoztak azon, hogy rosszabb legyen, vagy csak kicsit a saját igazuk felé dőljön a világ. Mások az ellenkezőjéért tevékenykedtek. Egyiken sem múlt, csak Isten tehet róla,hogy a világ nem lett sokkal rosszabb. Aki az elmúlt 75 évben sokszor látványosan közbeavatkozott. Az elmúlt 75 évben azzal avatkozott közbe a kegyelem Istene, hogy nem engedett még egy ilyen háborút. Istenen múlt. Övé egyedül a dicsőség.