Szabadságunk Krisztushoz való kötöttségünkből következik

A politikai közbeszéd a maga eszköztárába különösebb fenntartás nélkül emel be kifejezéseket, fogalmakat, amelyeket ideig-óráig használ, majd pedig átlép rajtuk. Olykor megtörténik azonban, hogy olyan fogalom kerül elő, amely egy közösséget, nevezetesen az egyházat közvetlenül érinti.

A politikai közbeszéd a maga eszköztárába különösebb fenntartás nélkül emel be kifejezéseket, fogalmakat, amelyeket ideig-óráig használ, majd pedig átlép rajtuk. Ez természetes folyamat, amelyet legtöbbször hallgatólagosan tudomásul veszünk. Olykor megtörténik azonban, hogy olyan fogalom kerül elő, amely egy közösséget, nevezetesen az egyházat közvetlenül érinti. A posztmodern világban kétségtelenül csaknem minden felhasználható és értelmezhető, és nem egyszer relativizálható. A keresztyén szabadság fogalma az utóbb időben különböző megközelítésekben, olykor egészen sajátos kontextusokban került a közélet fórumaira. Az eddig leírtak alapján ebben semmi rendkívüli nincs. A dolog ott válik érdekessé és izgalmassá, amikor mi, hívő keresztyén emberek – megítélésem szerint a társadalmon belül kisebbségben – rákérdezünk arra, a mi számunkra mit jelent a „keresztyén ember szabadsága”, illetve mi következik belőle?

Jelen írásomban nem kívánok és nem is tudok alapos teológiai magyarázattal szolgálni. Azonban egy régió felelős lelkipásztoraként, aki hála Istennek nap mint nap találkozik Isten Igéjével és olvasgat teológiát, szeretném a nyilvánosság elé tárni a véleményemet. Hangsúlyosan szem előtt tartva, amit a Szentírásból, továbbá a teológiai pallérozottságban nálam érdemesebbektől tanultam.

A közelmúltban olvastuk az ApCsel 20,22-től a következőket:
És most, íme, én a Lélektől kényszerítve megyek Jeruzsálembe (…) még az életem sem drága, csakhogy elvégezhessem futásomat és azt a szolgálatot, amelyet az Úr Jézustól azért kaptam, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról.”
Különös az apostol vallomása önmagáról. Egyfelől a Lélek kényszerítése alatt áll, ugyanakkor benső meggyőződésből, elkötelezettségből, túlzás nélkül szabadságból szeretné megbízatását teljesíteni. Egyfajta paradoxonról van szó. Pál a Szentlélek foglya. Ugyanakkor más helyen írja önmagáról, hogy Jézus Krisztus szolgája, mégis szabad ember. Nem küldetése fenyegetettségével számol, nem a túlélésre játszik, vagy bárminémű tehermentességre, hanem szolgálatát kívánja betölteni. Pál apostol számára ez a benső szabadság a Lélekhez, illetve a Krisztushoz való kötöttségből következik. A szabadság számára nem tanácstalanság, iránytalanság, főképp nem a bármit megtehetek elvtelensége, hanem célirányos futás a Krisztushoz való tartozásban. Teológiai tanáromtól, Szűcs Ferenctől idézek: „Paradox módon Isten népe csak akkor lehet szabad, ha egészen és kizárólag Istené.” Tehát, ha közösségi értelemben gondolkodunk, akkor Isten népe szabadsága nem külső tényezőktől, politikai konstellációktól, e jelenvaló világ fordulataitól függ, hanem az Istenhez való tartozáson alapul. Az Ige szerint addig vagyunk szabadok, amíg a Lélek által Krisztushoz tartozunk. Az Úr Jézus mondja: …megismeritek az igazságot, és az igazság megszabadít titeket.” (Jn 8,32)

A hit által fölismert igazság a hívő ember számára Jézus Krisztus. Ő az evangéliumok tanúbizonysága szerint az Atyával való egészen mély, elszakíthatatlan közösségben élte meg földi életét. Ennek egyik legszebb kifejeződése keresztsége alkalmával a Lélek megnyugvása rajta galamb formájában rajta és a mennyei hang: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned gyönyörködöm.” (Luk 3,22b)
„Istennek formájában lévén” teljes szabadságban élte meg az életét, és ami a számunkra legfontosabb, szabadon vette föl a keresztet és halt meg értünk. Az evangéliumi történetek nagyon árnyaltan láttatják, hogy szabadon járt-kelt, tanított, tett bizonyságot az Isten országáról kora zsidó társadalmában. Még ellenlábasai is úgy nyilatkoztak róla: „Az igazsághoz ragaszkodva tanítod az Isten útját.” (Luk 20,21b).
Utalások történnek arra, hogy némely politikai, vallási csoportosulások megpróbálták hatókörükbe vonni (lásd farizeusok), de Jézus az Atya által elrendelt utat járta. Szabadon, leginkább a társadalom peremvidékein élők között. Az Atyához való kötöttség az ember iránti elköteleződés mindhalálig való vállalását jelentette. Ebben a vonatkozásban is meghatározó Urunk tanítványoknak szóló intése: Maradjatok meg énbennem!”.

Már az Ószövetségben is lényegileg ugyanezt látjuk. A Lélektől kiválasztott és felhatalmazott próféták, leginkább fenyegetettségektől terhes helyzetekben, benső szabadságból elkötelezetten hirdették, amit az Úristen rájuk bízott. Közismert bibliai helyre utalok: a kontrolltalanná váló Dávidnak, aki visszaél hatalmával, szemrebbenés nélkül a szemébe mondja Nátán próféta: Te vagy az az ember” (2Sám 12,7a) Te vagy az az ember, aki nem tudja, hol a határ, és azt gondolja, bármit megengedhet magának. A neves teológus, C. Westermann megítélése szerint ez az Ószövetség egyik leghangsúlyosabb története, ahol Isten választottai, megbízottai egészen nyilvánvaló módon egy ország és nép egészének érdekében gyakorolják prófétai (leginkább kritikai) megbízatásukat. Tudjuk a kortörténetből, szinte kizárólagosan ellenszélben. Mégis, a prófétaság karaktere mély lenyomatot hagyott nemcsak Izrael hitén, de rajtunk, keresztyéneken is. A helvét irányú reformáció magyarországi megjelenése óta önazonosságunkban hordozzuk ezt a prófétai karaktert. Ha áttételesen is, de a lelkészi palást is erre utal. Egyházunk reménység szerint szabadon – azaz a már említett kötöttségben Istenhez és az Ő Igéjéhez tölti be hivatását. A sok történelmi példa közül egyre hadd hívjam fel a figyelmet. Egyházunk korábbi püspöke, Ravasz László 1945. február 1-én, az ostromot követő első vasárnapon a Kálvin téren elmondott igehirdetésének ezt a címet adta: „Amit az ember vet, azt aratja.”. Az igehirdetés első fele egy letűnőben lévő rendszer kendőzetlen kritikája. Talán az időzítés volt József Attilával szólva némileg „kései sirató”. Ugyanakkor a szembenézés a valósággal Isten Igéjének a tükrében nem maradhatott el.

Tisztában vagyok azzal, hogy az eligazodás a mindennapokban nehezebb feladat, mint bizonyos távlatokban látni és értelmezni a történteket.  Ennek a világnak a sémája, miközben valóban elmúlik, jellegében korszakokban újraformálódik. A hatalom gyakorlásának eszközei: dolgok megideologizálása és politikai célok érdekében történő felhasználása újrajátszódó folyamat. A változások közepette, megítélésem szerint, Krisztus seregének, egyházunknak küldetése, önmagáról és a világról való gondolkodása egy ponton semmiképpen nem változhat. Nevezetesen: igyekszik Isten Igéjének mértéke alá helyezni önmagát. Ebből fakadóan felelősségteljesen, szabadon mondhat igent a jóra, igazra, tisztára, és nemet a rosszra, hamisra és tisztátalanra.

Alapvetően Isten Igéjéből táplálkozik, és arra épít. Nem akar „…igazodni e jelenvaló világhoz, hanem igyekszik a mindennapokban fölismerni, mi az Isten akarata.” (Róma 12,2kv)
Krisztus Lelkétől kényszerítve benső szabadságban és elkötelezettségben.

Mondanivalómat a reformáció havában a XVI. századból való, megénekelt imádságrészlettel zárom: „Senkiben sem bízik az anyaszentegyház, Hanem csak te benned, ki minket oltalmazsz, És igazságoddal mindenkoron táplálsz, Te szent sebeiddel minket megvígasztalsz.” RÉK 380. 11v.

Az Úr pedig a Lélek, és ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság.” (2Kor 3,17)

 

Bán Béla
bajai református lelkipásztor, a Bács-Kiskunsági Református Egyházmegye esperese