Biológiailag teljesen eltérő állatokat keresztezni értelmetlenség, hiábavalóság. Amit a természettudomány nem tud, arra a zene mégis képes: hangszereket, stílusokat, teljesen különböző műfajokat és világokat tökéletes egységgé teremteni. Amikor Fassang László Hammond-orgonán, Szokolay Dongó Balázs tárogatón, furulyán, kecskedudán játszott, valóban az volt az érzésem, itt most valami képtelenségből tökéletes egység születik meg.

 A Hammond-orgona, mint ismeretes, az 1960-as, ’70-es évek Amerikájában a progresszív rockzene nélkülözhetetlen hangszere volt. A koncerten megszólaltatott társai autentikus magyar, erdélyi hangszerek, a magyar népi kultúra hamisítatlan közvetítői. Ezt a két, zeneileg nagyon sajátos, ám kulturálisan, történelmileg és földrajzilag merőben eltérő világot találkozásra bírni önmagában merész gondolat. A Református Zenei Fesztivál szervezői vállalták ezt a kétes kimenetelű találkozót, és az eredmény bámulatosan erős, eredeti, izgalmas és színes lett.

A duó magyar népdalokat, zsoltárokat, középkori és rockzenei témákat dolgozott fel és hangolt össze úgy, hogy a különböző hangszerek „testvérként” szólaltak meg egymással. Hogy ez megvalósuljon, valódi mesterségbeli tudásra, kreativitásra és igényességre volt szükség, a Magyar Örökség Díjas előadók nem nélkülözték ezeket a koncerten. Ahogy ez lenni szokott a fesztiválon, az előadások mindig egy bibliai szakasz felolvasásával veszik kezdetüket, így olvasta fel Böszörményi Gergely fesztiváligazgató a 92. zsoltár másodiktól a negyedik versig terjedő szakaszát, amelyben a zsoltáros Isten hangszeres dicsőítésére hívja fel a figyelmet.

Kántorként szívesen választok stílustól, kortól, tájegységtől, énekeskönyvektől függetlenül énekeket. Hiszem és vallom, hogy Isten dicsőítése univerzális, határokon átívelő, mégis keretek között, értékeket képviselve lehetséges. Büszkén veszem tudomásul, hogy széles látókörű vagyok, aztán elmegyek a Fassang-Szokolay koncertre és rájövök: mennyire beszűkült a gondolkodásom. A zene tette egyértelművé számomra: az emberi lélek keresi az önmagán túlmutatót, a végtelent, amelynek nem szab határt idő, tér, kultúra, emberkép, hangszer, nyelv, társadalmi berendezkedés, felfogás, ízlés.

Szokolay Dongó Balázs szempillantás alatt „varázsolta” át a Dunamelléki Egyházkerület székházának dísztermét ködös, sejtelmes, misztikus erdélyi tájjá, Fassang László orgonajátéka tökéletes kísérője volt ennek az átváltozásnak. Nem csak „tájat láttam magam előtt”, de kurjantó székely legények táncát is „csodáltam”, az egyik darabnak az előadók orgonatánc címet adtak, a nézősorokban többen elkezdtek táncolni a zene hatására. Újból csak kiemelni tudom: ezt Hammond-orgona és népi hangszer közösen váltották ki a hallgatóságból!

A zsoltárfeldolgozásokat hallgatva egyfajta „reformációnak” voltam tanúja: visszatérni a forráshoz, az eredetihez, az értékeshez, ezt friss lelkülettel, szaktudással, kreativitással tenni. Sosem hallottam még a Tebenned bíztunk eleitől fogva kezdetű zsoltárt ilyen formában, de maradandó élmény volt, ezt erősítette bennem a 90. zsoltár záró sora: „Kezeink munkáit tedd maradandóvá.” Rájöttem: a Szentháromság Isten sokkal egyetemesebb, mint azt bármikor felmérhetném. Őt keresi, valójában Őrá vágyik a hosszúhajú rocker a beat-korszakból, a gyapjút fonó gyergyói székely asszony, a professzionális orgonaművész és a gitáron játszó fiatal.

Fassang László és Szokolay Dongó Balázs közös koncertje túlmutatott önmagán, autentikus zenei világok találkozásával teremtett sajátosan szép hangzásvilágot. Az előadók értékeket társítottak egymással, így a hangszerek találkozása által valami új, minőségi, Istenre mutató, „reformált” született meg.

Képek és hang: Somogyi Csaba