Petőfi és a papírzászló

Egy nemzetet nem a szuperhősök, hanem a hétköznapi emberek tartanak egyben igazán.

Még csak március 13-a volt, hajnalban felszálltam a 105-ös buszra, és hirtelen újra ott éreztem magam a Petőfi-szobor lábánál kisiskolás ünneplő ruhában. A buszsofőr két papírzászlót tett keresztbe a szélvédő közepére. A zászlók már megfakultak, az egyiknek a csücske beszakadt, a hurkapálcák zsírfoltoktól csillogtak. Ezek az évek óta kikerülő sápadt díszek élesztették fel bennem gyerekkori emlékeimet, hogy mennyire szerettem letűzni a földbe a saját készítésű kis zászlómat a szobor lábánál, és milyen harsányan szavaltam a „Talpra, magyart”. Akkoriban még nem fogtam fel pontosan, hogy mit ünnepelünk, miért fontos emlékezni arra, ami több száz éve történt. Nem értettem azt sem, hogy mi okozza a tavaszi friss levegőn kívül azt a szokatlan bizsergést a szívem táján.

Petőfi Sándor a vidéki iskolám névadója volt, ezért tanáraink kötelességüknek érezték, hogy minden apró részletet megtanítsanak nekünk híres költőnk életéről, és megértessék velünk, hogy milyen fontos alakja volt ő az 1848-as eseményeknek. Bizonyára jó munkát végeztek, mert felnőttként is március 15-e maradt számomra az egyik legfontosabb ünnep. Ez a fiatalember rövid élete 26 éve alatt felforgatta környezetét, és új utakat mutatott. Végre olyan hangon szólalt meg a költészet, amit a hétköznapi ember is érthetett, és akadt egy költő, aki ódákat zengett az Alföld szépségéről. Alakult egy olyan irodalmi társaság, ami tenni is akart valamit a nemzetért, nem csak beszélni róla.

Gyerekként természetesen jobban érdekelt Petőfi kalandos élete, mint az, hogy történelmileg és politikailag milyen jelentőséggel bírtak tettei. Otthagyni az iskolát és színésznek állni. Na, ez a valami! Aztán kardot ragadni és harcolni az elnyomók ellen pedig maga a tökéletes végzet. Ma már csak kacagok azon, hogy Petőfi kortársai milyen szuperhőssé avanzsálták őt ponyvaregényeikben: „Petőfi leveri a kísértetet”, „Petőfi nekivág bátran az elsőnek”.

Ugyanakkor felesleges lenne tagadni, hogy valójában az én képzeletemben is így élt Petőfi Sándor képe. Nemzeti ünnepünkre mindig úgy gondoltam, mint nemzeti hősünk ünnepére. Számomra ő volt a központi alak, róla szóltak a Kossuth-nóták, és miatta tűztem ki a kokárdámat is.

Ahogy teltek az évek, jobban megértettem az összefüggéseket, de mindaddig ugyanilyen felfogásban ünnepeltem, amíg el nem érkezett egy szokatlan március 15-e. Az első olyan tavaszi ünnepnap, amikor már nem éltem Magyarországon. Áthelyeződtek a súlypontok, amikor távol éltem a hazámtól. Kizökkentem a megszokott életemből, és ez a körülmény felszínre hozta bennem, hogy valójában mit jelent számomra a nemzeti ünnep. A kokárdát viseltem külföldön is, és elővettem Petőfi műveit, ahogy minden évben, a figyelmem fókusza mégis másra irányult. Akkoriban az imáim a vörösiszap-katasztrófa túlélőiért szóltak, és a West-Balkán tragédiában elhunytak családtagjaiért fohászkodtam. Mindig figyelemmel kísértem az otthoni eseményeket, és ezen az első idegenben töltött nemzeti ünnepen értettem meg, hogy mi az a szokatlan bizsergés, amit akkor érez az ember, ha megszólal Magyarország himnusza, vagy szavalják a Nemzeti dalt. Mégis mi az a titkos fonál, ami összeköt egy nemzetet? A válságos helyzetek döbbentettek rá arra, hogy ez nem más, mint az a vágy, hogy jó dolga legyen a nemzetemnek, országomnak, az ott élő embereknek. Törődöm azzal, hogy jól alakuljon életünk, és ha van lehetőségem, teszek is ezért. Akit nem érdekel, hogy milyen körülmények között élnek társai, aki nem törődik azzal, hogy országának a sorsa miként alakul, az talán nem értette meg, hogy a hovatartozásunkat nem az állampolgárságunk határozza meg igazán, hanem az, hogy lehetőségeinkhez mérten mennyit teszünk azért, hogy ennek a nemzetnek jól menjen dolga.

Az idei ünnep is szokatlan, pedig újra Magyarországon élek. Elmaradnak a nagy rendezvények, nincs koszorúzás és apró zászlók ünnepélyes letűzése sem a Petőfi szobor körül. Az idén március 15-én az imáim azért szólnak, hogy minél gyorsabban és könnyebben essünk túl ezen a válságos időszakon. A kokárdám és János vitéz társaságában most nem tömegben, csak egymagamban sétálok, és megemlékezem az én szuperhősömről, Petőfi Sándorról, akihez jó kötődni ezzel a titkos fonállal. A Nemzeti dal tettrekészségre szólít fel minket, és úgy hiszem, ez a lényege az egy nemzethez tartozásnak: tettekben kifejezni azt, hogy számunkra fontos ez a nép. A legtöbbször elegendő annyi, hogy becsületesen végezzük a munkánkat, a környezetünkben élőkre figyelünk, és segítséget nyújtunk szükség idején. Hiszen egy nemzetet nem a szuperhősök, hanem a hétköznapi emberek tartanak egyben igazán. Erre jó emlékezni ilyen jeles ünnepnapon, és jó érzés kifejezni összetartozásunkat egy kitűzött kokárdával, egy Petőfi-verssel vagy egy régi papírzászlóval. 

 

Képek: innen.