Sohasem maradsz magadra

Különleges érzés látni az Anfield stadiont, amikor piros sálat tartva, 53 ezren éneklik a You’ll Never Walk Alone-t. Molnár Ferenc megírta a Liliom című darabját, melyből készült egy angol musical, és ebben hangzik el ez a dal. Ez az ének vigasztalja az özvegyet, és ez biztatja végzős lányukat is. És – több más klub mellett – ez lett a legendás himnusza a Liverpool focicsapatának, ahol ez a támogató hozzáállás hatja át az egész klubot, és ad egy nagyon jóleső érzést, hogy a szurkolók és az edzőtől a takarítónőig mindenki összetartozik.

Karácsony közeledtével mindenfelől árad felénk a szeretetre utalás, a meleg otthon, az ajándékozás nagyszerűsége, hogy te is adsz, és neked is adnak, s hogy milyen különleges és lelket melengető ünnep ez. Az is, de annak nehezen megy át, aki éppen egyedül van. És ez lehet társas magány is, ahol – dacára a körülötted levőknek – magára maradtnak érzed magad.

A Biblia legelső megállapítása, hogy „nem jó az embernek egyedül.” Mert bármennyire is ideálisak a körülményeink, a magányosságot mindenki átéli ilyen vagy olyan formában, ekkor vagy akkor, előbb vagy utóbb. Erre érkezhet oldalról vagy fentről is segítség. Mi, emberek is tudunk odafigyelésünkkel segíteni társainknak, és Isten is készen áll, hogy szeretetével felmelegítse a lelkünket.

A szeretetet ünnepeljük, annak is a legmagasabb szintű megnyilvánulását – azt, amikor belépett ebbe a világba. Ám a szeretet nem egynapos jelenség. Megünnepeljük szeretteink, barátaink születésnapját, de nemcsak azon a napon jelentenek sokat nekünk, hanem mindig. Azon az estén olyan valaki született közénk, aki az egész emberiség magányát jött feloldani. Olyan szeretetet hozott, és mutatott be, amelyik nem függ a másiktól, mert önnön lényéből szeret – függetlenül a másik viselkedésétől. Azóta lett mindenkinek esélye, hogy tudjon kihez fordulni, amikor körbeveszi a magány.

Egy dolog tudni valamiről, és megint más átélni azt. Valaki azt mondta egyszer, hogy olyan mértékben tudunk segíteni másoknak, amilyen mértékben mi magunk is szenvedtünk. Jézus azért lett emberré, hogy átélje, milyen fájdalmak és kínok érnek bennünket, s hogy lássa, mit jelent a társadalom teljes kitaszítottságában élő leprásnak, amikor meggyógyul, vagy a halott fiát a temetőbe kísérő özvegyasszony mit érzett addig, s utána, hogy egyetlen gyermekét visszakapta.

Sokan átélték már, amikor személyesen mentek el a szenvedés egy helyére, amiről hallottak vagy láttak már a tévében, hogy az, amit ott tapasztaltak, beindította őket. Persze ehhez nem kell messzire utazni, mert ha betegszállítóként dolgozol egy kórházban, akkor is megmozdul a lelked, amikor egy idős néni panaszolja december közepén, hogy a gyerekei küldték be, hogy ne legyen láb alatt az ünnepekkor. Ülsz az ágya mellett, együttérzően meghallgatod, és ekkor te vagy az ő karácsonya. Vagy amikor – tévedésből a legmeredekebb utat választva – felhúzzátok-vonjátok a kerekesszékes barátaitokat a Gellért-hegy tetejére, ahová maguktól soha nem jutottak volna el, és nézitek őket, amint gyönyörködnek a város látképében. És az a nyári este karácsonnyá válik.

A magány valós, és mély szomorúsággal tud párosulni. Ám Jézus tudja, milyen ez az érzés. Ha valaki volt magányos, akkor a kereszten Ő az volt. Még Isten kezét is el kellett, hogy engedje, és hagynia, hogy elvigye a halál, mert így mindent átvállalt tőlünk, és ez ad neki jogot, hogy mindenből kiszabadíthassa a benne bízókat.

Ugyanakkor van egy olyan hozzáállás, ami felülírja a magányt. Ez pedig annak a felismerése, hogy – újra a Mestert idézve – „jobb adni, mint kapni.” Aki az adásra rendezkedik be, az nagyobb örömöt él át, ha ő adhat, mint amikor neki adnak. És ez a mentalitás folyamatosan megelégíti annak a lelkét, aki ezen a pályán mozog. Mert rászoruló mindig volt és lesz – ha látszik valakiről, hogy az, ha nem. Lehet, hogy megcsalatva ül az A8-asban, vagy sétálgat a gazdagréti teraszon, mély gyásszal a szívében, de ott ülhet a Blahán is, kinyújtva a kezét, és azon gondolkodva, hogy mikor tud újra tisztességes módon a fiai elé kerülni. Ha az adás beépül a gondolkodásunkba, akkor immunisak leszünk az önsajnálatra, ami a magányosok árnyékos suttogója. Mert mindig lesz olyan, aki nálad is szerencsétlenebb. A végtagok nélkül élő Nick Vujicic szokta mondani, hogy ha ő látja értelmét az életnek, akkor onnantól kezdve, ki az, aki nem? Mert ő sem magára koncentrál. Ahogy Albert Schweitzer sem tette, aki így gondolkodott: „Az ember mindennapi kenyérkereső munkája mellett is megmentheti emberségét, ha felkutatja az összes lehetőséget, bármely szerények legyenek is, hogy emberségesen viselkedjék embertársaival. Ily módon a Szellem és a Jó szolgálatába állíthatja erőit.”

A jó hír pedig az, hogy a szeretetnek van a legnagyobb ereje ezen a világon. A legsebezhetőbb a legdiadalmasabb is egyben. Gandhi egyetlen mondatát ültette át a gyakorlatba Jézusnak, és térdre kényszerítette a Brit Birodalmat. Martin Luther King pedig ugyanezzel az erővel megszüntette a faji egyenlőtlenséget Amerikában. Akár fizikailag, akár lélekben vagy egyedül a szentestén, tudd meg, hogy minden este szent tud lenni, amibe be tud lépni az a szeretet, amely elküldte azt az újszülöttet. Mert még azok is, akik szorosan kötődnek Jézushoz, csak egy kis részét élték át Isten szeretetének. Az olyan intenzíven tud belülről melegíteni, hogy egy ponton úgy érzed, hogy – azzal együtt, hogy a világon létező legélvezetesebb élmény – többet már nem tudsz belőle elviselni. A legszorosabb átölelés, ami a legnagyobb mozgásteret engedi. A legboldogabb pillanat, mikor szinte szétrobbansz a gyönyörűségtől. A legintimebb kapcsolat, ami a legtisztább indíttatású egyben. Ez jött közénk, ez van velünk, ez jön mellénk, ez megy előttünk és mögöttünk, ez véd, s – ha társulunk hozzá – ez fog odaát fogadni. Ebből élünk, ebből kapunk, és ebből adunk. Aznap este és minden napon.

„És aki szomjúhozik, jöjjön el, és aki akarja, vegye az élet vizét ingyen.” (Jelenések könyve 22. rész, 17. vers)

 

Erős Tibor