Van itt valami ennivalótok?

A feltámadt Jézus kérdez.

Akik a címadó kérdést nem ismerik és nem tudják a megfelelő szövegösszefüggésben elhelyezni (Lk 24,36-43), azoknak sok minden eszükbe juthat, vagy ha ismerik, akkor is fölidéződhet néhány sztori. Például emlékszem, hogy egyik kora reggeli órában a budapesti Jókai téren ezt hallottam egy éhezőtől, akit nem láttam, akinek csupán a hangja jutott el hozzám: „Éhes vagyok! Éhes vagyok!” Mi más, mint kiáltó kérés, mi más ez, mint kérdőjeles „Ki tud nekem segíteni? Ki tud nekem enni adni?” segítségül hívás? De eszembe jut az a bizonyos Mari néni is, aki a hatvanas években férjével – ő drótos cigány volt és nagyon ügyesen dolgozott – együtt járta a környékbeli falvakat, s valahányszor megjelent, azzal kezdte, hogy van-e foltoznivaló edény, s mindjárt hozzátette: van egy kis avas szalonna?

Nos, akik úgy gondolják, hogy ezek a föltörő emlékek túl messzire visznek az Igétől, hadd emlékeztessem őket, hogy Kálvin a mások által föltett kíváncsiskodó, meghökkentően naturális, sőt, megbotránkoztató kérdéseket sem hallgatta el: „Vajon megemésztette-e Krisztus ezt a romlandó ételt? … És mi lett ürülékké abból a táplálékból?” (Evangéliumi harmónia Lk 24,41). Persze azonnal  a választ is megadja: „Mintha bizony nem állna hatalmában … egy falatnyi ételt semmivé tenni, ha úgy látja jónak” (U.o.) Az eddigiekből azonban egyvalami nyilvánvaló: a „Van valami ennivalótok?” kérdést – a diakóniát most félretéve – azok teszik föl, akik rászorulnak.

Itt azonban egészen másról van szó. A kérdés hátterében a föltámadott Jézus és a tanítványok találkozása áll. Miután az emmausi tanítványok az apostoloknak beszámoltak a Jézussal való találkozásról és arról, miként ismerték föl, Jézus megjelent, és nagy zavart és rémületet váltott ki, mert azt gondolták, hogy szellemet látnak. A történetből az is kiderül, hogy megmutatta kezeit és lábait, ám még ez sem volt elég. Még mindig hitetlenkedtek. És ekkor hangzik el a kérdés: „Van itt valami ennivalótok?”

Jézus azonban nem magának és magáért kéri. Nem neki van szüksége rá, hogy életben maradjon, hanem a tanítványoknak, hogy hitben és lelkiekben túléljék a traumát. Miért? Mert a történéseket – a gúnyt, a szenvedést, a kereszthalált és a föltámadást – nem tudták összeegyeztetni a Mester vélt küldetésével. Noha sem a gúny, sem a szenvedés, sem a kereszthalál, de még a föltámadás sem volt ismeretlen számukra. A gúnnyal, a szenvedéssel és a kereszthalállal, sőt, a föltámasztással is találkoztak – az utóbbira nézve gondoljunk csak Jairus lányára vagy Lázárra –, de Jézus esetében ezt a végkifejletet elfogadhatatlannak, lehetetlennek, időszerűtlennek tartották. „Isten mentsen, Uram, ez nem történhet meg veled! – kiáltotta Péter mások helyett is. S miután szembesültek a fájdalmak útjával és mesterük golgotai halálával – ma talán így mondanánk –, leblokkoltak, és nem tudtak eljutni a föltámadás gondolatáig sem. Ezért olvashatjuk, hogy hitetlenkedtek még akkor is, amikor megjelent, amikor láthatták, látták átszögezett kezét és lábát. Vagy ha hittek is, nem hitték, hogy Jézus valóságos testben támadt föl, van közöttük.

Ha velünk szemben hitetlenséget tapasztalunk, fölháborodunk, és kikérjük magunknak: Láthatjátok, elmondtam, és mégsem hisztek! Hát hazug vagyok én? Jézus is elmondta, mégis másként tesz. Kálvin ezt így fogalmazza meg: „…láthatjuk…, hogy milyen nagy jóindulattal és barátsággal viselte Krisztus az erőtlenségüket: nem utasította vissza a tétovázókat, hanem újra megerősítette őket. (…) Egész élete során szembesült azzal, hogy ennie és innia kell; most pedig, ámbár mentesült ennek szükségességétől, mégis eszik, hogy a tanítványokat ezzel is meggyőzze feltámadása felől. Itt is azt láthatjuk tehát, hogy sosem önmagára, hanem mindig ránk volt tekintettel.” (Evangéliumi harmónia Lk 24,41). Íme – Khrüszosztomosz szavával élve – a Fiú újbóli leereszkedése! Ő eszik, de a tanítványok épülnek általa.

A Föltámadott ma is így köszönt bennünket: Békesség nektek! Szükség is van rá. Ma is jelen van a hitetlenség, a létbizonytalanság, a pandémia. A közvetett vagy közvetlen megfélemlítés, az online, sőt, a fizikai keresztyénüldözés. A szenvedés, a halál. Ma éppúgy szükség van föltámadáshitre. Akár a bibliás időben, ma is aktuális ez. Pál apostol nem ok nélkül figyelmeztet, de egyben erősít is bennünket: „Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk. Ámde Krisztus feltámadt…” (1Kor 15,19-20) „…ő a kezdet, az elsőszülött a halottak közül…” (Kol 1,18). Ha van lehetőségünk valós, tartós, el nem vehető békességre, akkor az csakis benne és ebben van. Benne mint személyben, és ebben mint történeti és üdvtörténeti valóságban, Aki és amely minden valóságot fölülír, átértelmez, és az egyénben is magasabb szintű valóságot hoz létre, tesz elérhetővé.

Ez a mi húsvétunk, ez a mi föltámadás-ünnepünk, de ez a mi föltámadás-hétköznapunk is, ahol leginkább szükségünk van föltámadáshitre. Francis A. Schaeffer a megtért, újjászületett ember életét Krisztus szenvedése, halála és föltámadása tükrében – és azt ránk alkalmazva – így látja: „Elvettettünk, megölettünk és feltámadtunk: tehát készen állunk” (Igaz lelkiség). Így legyen.

 

Borítókép: Berthold Werner