„Itt kell lennem” – kezdi a beszélgetésünket Bereczky Ildikó nyugdíjas lelkipásztor. Azt mondja, nem ő jelentkezett, hogy Kárpátaljára menne szolgálni, hanem lelkésztársai hívták. Régóta ismerik egymást, egy részükkel még baranyai lelkész korszakából. Korábban is járt már Kárpátalján, így a háború 2022-es intenzívvé válása előtt megszületett a gondolat, hogy egy időre költözzön oda, végül erre most került sor. A magyarországi lelkésznőt a beregi egymázmegyében lévő, úgynevezett tóháti lelkészközösség hívta meg, de szívesen szolgál távolabbi településeken is.

A lelkészek e közössége a háború eszkalálódásának másnapján összezárt: 2022. február 25-én összegyűltek, hogy együtt imádkozzanak, és azóta is hetente találkoznak. Isten akaratát keressük a megváltozott helyzetben – meséli a lelkésznő, aki azóta már velük imádkozik, hiszen elfogadta a meghívást, április óta Kárpátalján szolgál. Lelkésztársai jelenlegi helyzetéről elmondja: a kárpátaljai lelkészek még mentességet élveznek a besorozás alól, egyrészt a hivatásuk miatt, másrészt sokukat érinti, hogy akinek három kiskorú gyermeke van, nem kap behívót. Kárpátalján egyébként a háború ellenére minden református lelkész a szolgálati helyén maradt, senki sem menekült el.

Miért épp őt hívták meg a tóháti lelkészek? Kétségkívül azért is, mert Bereczky Ildikó szolgált már háborús országban. „Felmerült, hogy milyen fontos lenne, ha a tapasztalatokat, amiket mi az 1990-es évek elején a jugoszláv háborúkor átéltünk Harkányból átjárva Eszékre, át tudnánk adni.”

A történet érdekessége, hogy Bereczky Ildikó néhány éve nyugdíjba ment. Így felmerült benne a kérdés, hogy ő ugyan mit tudna segíteni. „Hiszen azért mentem nyugdíjba, mert elfogyott az erőm.” Azt felelték neki: „elég, ha csak itt vagy, és a jelenléteddel üzened, hogy összetartozunk, hogy nem feledkeztek el rólunk.” A lelkésznő hozzáteszi: „aztán persze Isten olyan erőt adott, hogy végig tudtam csinálni egy evangelizációs hetet, minden este tele volt a templom, és közben fiatalokkal is foglalkoztam.”

„Aki idejön, erőt kap”
A lelkésznő legalapvetőbb feladata a helyiek lelki erősítése: találkozik kollégáival, igehirdetési szolgálatokat vállal, evangelizációkat tart, és beszél, imádkozik a fiatalokkal. Szolgálatokat vállal hittantáborban, konfirmandus és ifjúsági alkalmakon, továbbképzéseken, csendesnapokon is. Még csak néhány hete van Kárpátalján, mégis van miről mesélnie.

Húsvét után például az evangelizációs hét egyik alkalmán arról beszélt, hogy „azokban a helyzetekben, amikor mi emberileg már csak a keresztet, a halált látjuk, Isten már látja a feltámadást, az új kezdet lehetőségét.” Jézus a feltámadása után többször találkozott a tanítványaival, ők akkor bizonytalanságban, félelemben, bezártságban éltek, hasonlóan a most Kárpátalján élő magyarokhoz, ruszinokhoz, ukránokhoz – sorolta a lelkész. „De ahol Jézus megjelenik, ott békességet hoz, és nem háborúságot. Ez az egyetlen reménység, amely megtarthat minket.”

Aztán amikor csendesnapot tartottak a tóháti pedagógusoknak, Bereczky Ildikót kérték meg, hogy adjon értékes gondolatokat nekik. A környék falvaiból hatvan pedagógus jött össze – szinte kivétel nélkül reformátusok. A következő tanév kihívása foglalkoztatja őket, hiszen az ukrán nyelvtörvény miatt jóval kevesebbet taníthatnának magyar nyelven. Minden nehézség ellenére a tanárok mégis reménykednek, bizakodnak, hogy továbbra is anyanyelven oktathatnak majd. „Meglepett a bizakodásuk. Kérdeztem, miért reménykednek, erre azt felelték, hogy hiszik, hogy Isten megadja ezt nekik.” Megdöbbentette mindez Bereczky Ildikót, úgy gondolta, Isten azért küldte őt Kárpátaljára, hogy megerősítse a helyieket, ekkor azonban azt élte át, hogy a helyiek erősítették meg őt. „Nem is gondoltam volna, hogy aki idejön, az kap majd erőt.”

Még egy gondolatot megoszt velünk a lelkésznő az egyik igehirdetéséből: azt mondja, mióta Kárpátalján szolgál, úgy érzi, ez a közösség most olyan, mint Noé bárkája. „Isten mindig gondoskodik róla, hogy megtartsa az övéit, és ahol az ő akarata szerint építik a bárkát, ahol Istenhez igazodva élik a hétköznapokat, ott ő megtartja népét. Nap mint nap azt élem át itt, hogy ez a kis Kárpátalja, a Kárpát-medence kis szeglete most Noé bárkája, ahol Isten az övéit hit által megtartja.” A lelkésznő emlékeztet: szerinte Isten soha nem azt ígérte, hogy nem lesz árvíz, nem lesznek nehézségek, nem lesz veszedelem. Azt ígérte, hogy „aki segítségül hívja az Úr nevét, az megtartatik” (Róm 10,13; Károli-fordítás). „Ez a mi bárkánk, ez a mi reménységünk.”

Áramszünet és állandó bizonytalanság
Bereczky Ildikó egy magyar határhoz közeli falu parókiáján él most, előreláthatólag fél évig. Áprilisban kezdte a szolgálatot, előtte decemberben is volt egy négynapos evangelizáción Kárpátalján. Azt mondja, télen sokkal nehezebb volt: hamarabb sötétedett, többször volt áramszünet. „Volt, hogy éjszaka felkeltünk, amikor visszajött az áram, és gyorsan töltöttünk vizet, mert áram nélkül víz sincs.” Az elmúlt hetekben stabilabb az áramszolgáltatás, de épp a napokban jelezték az ukrán hatóságok, hogy ismét időszakos leállások várhatók – meséli a lelkésznő. Hozzáteszi: „Az internetszolgáltatás akadozik. Hozzá lehet szokni.” Előfordult, hogy csak hidegvízben tudott tusolni, de nem panaszkodik. „Nem volt olyan helyzet, amit ne lehetett volna kezelni.” A boltok polcai tele vannak, mindenből van elég, de az árak jellemzően magasak. „Ami nehéz ebben a helyzetben, az a bizonytalansági tényező, hogy ez meddig lesz így” – teszi hozzá.

Nem fél, de félti a kárpátaljaiakat
Fél-e – kérdezem a lelkipásztort. „Magamat nem féltem, de a közösséget igenis féltem.” A bizonytalanságot az is fokozza, hogy bár Kárpátalján „lövés még nem dördült”, de a légvédelmi riasztások rendszeresek, éjszaka is. Ezt nem csupán a hagyományos, jellegzetes hangon morajló szirénákkal kell elképzelni – meséli –, hanem úgy, hogy mindenkinek a mobiltelefonjára érkezik a riasztás, ha olyan helyen tartózkodik, amire vonatkozik a légiriadó. Ez állandó készenléti helyzetet és bizonytalanságot teremt. „De megtanít, hogy alkalmazkodjunk, és hogy igenis, így is élni kell!”

Saját magáról azt mondja: nem tudhatja, Istennek mi a szándéka vele, de volt már ennél rosszabb, nehezebb helyzetben is. 1991-ben a harkányi parókia ablaka betört a közeli határon zajló fegyveres konfliktus következtében – idézi fel a jugoszláviai háború emlékeit. Amikor átjárt a háborúságot viselő országba és Eszéken tartott istentiszteletet, ott is volt bizonytalanság, tanácstalanság. A kárpátaljai közösséget pedig „a háborútól is féltem, és attól is, hogy nem jönnek vissza azok, akik már elmentek. Féltem őket az elfogyástól, azért is vagyok itt, hogy velük együtt imádkozzak. Azért is vagyok itt, hogy felhívjam rá a figyelmet; a lelkészek nem mentek el innen, nem hagyták el a nyájat, és amíg lehet, biztosan velük is maradnak. Azt kérik mindannyiunktól, hogy imádkozzunk értük, hogy meg tudjon maradni a közösségük, és példát adhassanak arról, hogy érdemes hűségesnek lenni, mert a mi Istenünk is hűséges.”

Kép: Füle Tamás/ parokia.hu, tóháti közösség