E nélkül nincs ünnep

Miért ragaszkodunk adventi, karácsonyi megszokásainkoz, és mi töltheti meg ezeket tartalommal?

Van, akinek a Reszkessetek, betörők vagy a Drágán add az életed. Van, akinek Bud Spencer és Terence Hill. Esetleg az Igazából szerelem. Megint másoknak az ételek, a zenék, az ünnepi napirend, az éneklés, a szertartások megszokottsága. Azoknak az arcoknak látványa, amelyeket csak ünnepekkor látunk. A nyakkendő megkötésének rituáléja. A közös karácsonyfa megvásárlása. Vásárok végigbóklászása, keresve a már jól ismert kínálatot. A régi dekoráció előszedése, leporolása, kirakása. A régi adventek és karácsonyok felidézése.



Mindannyiunknak megvannak a magunk szokásai, amelyeket minden évben decemberkor újra és újra megismétlünk. Némelyiket családjainktól vettünk át, másoknak az élet csinált helyet bennünk, de az a közös mindegyikben, hogy, bár néha kényszernek érezzük őket, mégis ünnepeink részei. Morgunk rájuk, amikor a terhünkre vannak, de ha elmaradnának, üresség lenne a helyükön. Ha rajtunk múlna, akár foggal-körömmel is, de érvényt szereznénk nekik. Elkezdjük őket már advent első vasárnapján, és sokszor szilveszterig, vízkeresztig vagy még tovább kitartanak. E nélkül nincs ünnep” – mondogatjuk másoknak. És magunknak.

Elvárjuk az adventtől és a karácsonyi ünnepkörtől, hogy a megszokottat kapjuk tőle. Persze, van csodavárás is, és a várakozásnak számtalan egyéb aspektusát megéljük ilyenkor, de őszintén: ha semmi se alakulna úgy, ahogyan azt elterveztünk, élveznénk ezt az időszakot? El tudnánk-e engedni a megszokásainkat bármi másért cserébe, amit az ünnepek nyújtani tudnának? Teljes mértékben aligha, legfeljebb részben. De ez nem is feltétlen baj, amíg tudatában vagyunk az okoknak, és nem válunk megszokásaink rabjaivá.

Miért keressük újra és újra a megszokottat? – adódhat a kérdés. Az okok között talán szerepet játszhat a nosztalgia is. Gyermekkorunk, fiatalkorunk adventjeit, karácsonyait szeretnénk visszaidézni magunknak, esetleg a múltba veszett, meghitt pillanatokat újra átélni. Ami egyszer jó volt, kellemes volt, boldogsággal töltött el, azt nem szeretnénk elengedni. Azt fel szeretnénk idézni, át akarjuk adni szeretteinknek, meg akarjuk osztani velük. Magunkat és másokat is megajándékoznánk a boldogság felmelegített perceivel, remélve, hogy nem csak a töltött káposzta jó felmelegítve. Vágyunk ugyanarra a hangulatra, ugyanarra az élményre. Bár tudjuk, hogy lehetetlen pont azokat a pillanatokat pont úgy újraélni, igyekszünk minél jobban megközelíteni őket, minél pontosabban felidézni az emlékeinket.



Másrészt az ünnepi szokásaink egyfajta rituálék is. Ilyenkor kilépünk a hétköznapi keretekből, és egy egészen másfajta valóságba, időbe lépünk be. Egy minőségileg jobb, emelkedettebb létbe, amelynek az elérésében segédkeznek a megszokásaink is. Itt a valójában régmúlt dolgok örökké tartanak, a pillanat kimerevedik, mi pedig nem a tegnap hétköznapiságához kapcsolódunk, hanem az ünnepek kiemelt állandóságához. A rituáléink jelentik a kapcsot két ünnep között, illetve közöttünk és az ünnepek között.

Ennek persze megvannak a veszélyei. A sokszor megismételt szertartások nem csak megerősítő hatásúak lehetnek, ki is üresíthetnek minket, unalmas rutinná válhatnak, kényszernek tűnhetnek. És a következő lépés, hogy csak nyűg lesz az egész adventi készülődés. Megfelelési kényszerből csinálunk mindent, miközben nem csak másoknak, de magunknak is meg akarunk felelni. Pontosabban annak a képnek, amely a fejünkben él az ideális ünnepi időszakról.

Mégsem engedjük el az elvárásokat, mert részévé váltak a várakozásnak, ezért el sem tudnánk képzelni nélkülük az adventet. Vágyunk arra, hogy a várakozás örökké tartson, elnyújtanánk, kitolnánk. Mert, jaj, mindjárt itt a karácsony, ami azután olyan gyorsan véget is ér, mint egy tüsszentés! És utána mi lesz velünk? Megint várnak ránk a szürke hétköznapok? Akkor kezdjük el minél előbb az adventet, sokszor az első vasárnapot meg sem várva – gondolhatjuk magunkban. Már novemberben kitesszük a dekorációt, elkezdünk gondolkodni az ajándékokon, felrakjuk a kedvenc ráhangolódós filmjeinket. Karácsony után pedig minél tovább feldíszítve hagyjuk szobánkban a karácsonyfát, s amíg még vannak rajta tüskék, addig ragaszkodunk hozzá. Holott a bennünk élő ünnep addigra már annyira kiürült, mint a szaloncukrok papírjai a fán.

Benne van mindebben az elmúlástól, a halandóságtól való félelmünk is. A hétköznapok a mulandóságra emlékeztetnek miket, az ünnepi időszakok pedig az örökkévalóra. Amikor tehát adventkor a karácsonyt várjuk, akkor egy kicsit – talán csak tudat alatt – az örökkévalóságot is várjuk. Szeretnénk átlépni oda, miközben azt ünnepeljük, hogy valójában az Örökkévaló lépett át hozzánk, a mi percnyi kis létünkbe. A világtörténelem első karácsonyakor a mulandó és a múlhatatlan olyan közel került egymáshoz, mint még soha. Ezt a pillanatot, ezt az aktust akarjuk újra és újra megismételni, amikor adventi időszakban ugyanazokat a megszokott rítusainkat ismételjük meg. Az elvárt dolgok bekövetkeztétől valójában azt várjuk, hogy az egyszeri csoda újra és újra megismétlődjék.



Ha azonban az örökkévalóba törekvés mellett észrevennénk, hogy itt van velünk az Örökkévaló, a várakozásunk egészen más színt kaphatna. Ettől válna adventté az advent, azaz azzá, amit maga a szó jelent: eljövetel. Várakozásunk nem Godotra várva telik el, nem az elvárásaink által gúzsba kötve, hanem a Várva Várttal: akinek a jelenléte az életünkben egyszerre lehet megszokott és váratlan, ismerős és újszerű, változó és állandó. Benne találkoznak a régvolt ünnepek meghitt pillanatai és az előttünk álló ünnepek új élményei. Vele egyszerre élhetjük át a már megkapott ajándék felett érzett örömöt és a megígért ajándékra való várakozás örömét. Ezt az örömöt újra és újra átélhetjük, hiszen soha el nem múlik. Megoszthatjuk másokkal, mert mindenkinek jut belőle és soha el nem fogy. És rítusainkat, szokásainkat, várakozásunkat annak a szolgálatába állíthatjuk, hogy ez az öröm mindig szem előtt maradhasson.
 

Barna Bálint