Tandemben Istennel

Inkább belső utazás, mintsem teljesítménytúra az, hogy több száz kilométert kerékpározik egyedül Damásdi Dénesné Judit. Csak az emberek egy bizonyos csoportjának ajánlja ezt a fajta kikapcsolódást: figyelni a természetet, rácsodálkozni a művészeti alkotásokra és folyamatos párbeszédben lenni Istennel… Ahogy fogalmaz: „nekem ez egy út Istennel, ami segít közelebb kerülni hozzá.” Sőt, azt mondja, saját teremtettségét erőteljesebben átéli magányosnak tűnő kerékpáros útjain. Nem fél-e egyedül nekivágni? Hol alszik, mit eszik, és legfőképp, mi hajtja? A kiskunfélegyházi Parakletos Könyvesház kiadóvezetőjével, Damásdi Dénesné Judittal beszélgettünk.

 

Mindenki csodálkozik
Az utat nagy vonalakban előre megtervezi indulás előtt Damásdi Dénesné Judit: lefoglalja a szállásokat, és ez ki is jelöli a napi távokat. Évek óta tesz már kerékpáros kirándulásokat, kezdetben csak egy-egy napra ment, rövidebb távokra, de néhány éve már egy-egy hétre is nekivág, például Ausztriának. Idén június végén előbb vonattal ment Mosonmagyaróvárra, onnan már kerékpárral Pozsonyba, majd vissza Magyarországra, és a Duna mentén tekert el Budapestig, ahonnan vonattal tért haza a Bács-Kiskun megyei Kiskunfélegyházára, az otthonába. A legutóbbi útja „nyersen” 300 kilométer volt, ez gyakorlatilag a szállások közötti útvonalakat jelenti, ehhez jönnek még a helyszínen jött ötletek, távok, plusz kilométerek. Ugyanis az útja során nyitottságra törekszik, ahogy fogalmaz, a „mindennapokban elég zárt környezetben élek, ilyenkor örülök, hogy kinyílik a világ.” Külön érdekes számára a Duna-menti vízi élet, hiszen otthonában, Kiskunfélegyházán „még egy patak sincs.”

A természet közelsége fontos – mondja Judit. „Ilyenkor egész nap kint vagyok, ha pihenek, akkor is próbálok a természetben lenni, például a Duna-parton olvasni. Ilyenkor érzem még inkább a magam teremtettségét, hogy nem egyedül vagyok a világban, hanem részese vagyok a nagynak, amit Isten alkotott. Jó rácsodálkozni a vízre, a madarakra, az állatokra, a zengő kabócákra, jó élmény belesimulni a természet világába, hiszen a hétköznapokban városias az életem.” De miért egyedül kerékpározik – kérdezem. Azt mondja, a hétköznapjai nagyon sűrűek, intenzívek. Sok mindenre és sok mindenkire figyel, a munka mellett a nagy családra, gyerekekre, unokákra. „Időnként viszont szükségem van arra, hogy egyedül legyek.”

Látszólagos egyedüllét
Judit férje, Damásdi Dénes lelkipásztor, csaknem 25 éve hunyt el. „Útközben mindenki csodálkozik, hogy csak így egyedül vagyok” – idézi fel, hozzátéve, ez valóban nem megszokott dolog. „Ám mivel az életben is hozzászoktam, hogy sok mindent egyedül kell megoldanom, ez nekem annyira nem meglepő, sőt, ma már így természetes.” Hangsúlyozza, az útjai lényege épp a látszólagos egyedüllét lehetőségeire fókuszál: sokat gondolkodik, imádkozik, olvas, elmélyül, pihen. „Ez több mint egy kerékpártúra vagy teljesítménytúra, és nem is számít, hogy végül hány kilométert tettem meg, a lényeg inkább a belső utazás" – hangsúlyozza.

Helyrezökkenni kellene
Hosszabb kerékpáros útjaira mindig magával visz egy könyvet. Ezúttal Siba Balázs Hétfőtől szombatig című kötetét tette a hátizsákjába. „Olvasás közben abban a helyzetben találtam magam, amiről a szerző ír: sokszor mondjuk, hogy ki kell zökkenünk a hétköznapokból, ezért van szükség hétvégére, de nem kizökkenni kellene, hanem helyrezökkenni. A vasárnap erre lenne – hálát adni, újra fókuszálni, megtalálni a lényeget. Nekem ez a túrám is ilyen: egyedül tudok lenni magammal, Istennel, át tudom gondolni, mi történt velem. Fontos hogy nem rágódásról van szó, hanem engedem, hogy lássak, örüljek az életnek, a természetnek, és hagyok időt a gondolkodásra.” Ezért naponta kettő-négy órát teker, a többi időt tölti a környék megismerésével, olvasással, pihenéssel.

És nemcsak olvas, ír is. Egy naplóban jegyzi le gondolatait, az olvasás közben felmerült észrevételeit is. „Istennel olvasok, gondolkodom, írok – így lesz kerek a párbeszéd. Így nem is érzem magam egyedül. Nekem ez út Istennel, ami segít közelebb kerülni hozzá.”

A szentek közössége a koronázó templom csendjében
Beszélgetésünkben arra kérem, hogy a kétségkívül számtalan emlék, hely, pillanat közül néhányat emeljen ki, amely emlékezetes maradt a mostani útjából. Ilyen egy győri szobor. Azt mondja, kevés ideje volt Győrben, mert nagyon meleg volt aznap, és minél hamarabb szeretett volna továbbmenni. Így csak egy rövid sétát tett az óvárosban, amikor a katolikus székesegyház mellett egy viszonylag új szobrot talált, amelynek Mindenki Krisztusa az elnevezése. „Ez az alkotás úgy ábrázolja Krisztust a kereszten, mintha épp le akarna szállni. Annyira különleges volt, nagyon emberi mozdulat, pedig tudjuk, hogy nem szállt le a keresztről, hanem épp értünk maradt ott. Jó érzés volt látni ezt a szobrot, a lelki üzenete az egész napomat átjárta.”

Egy másik emléke Pozsonyból származik, ahol az időjárás felülírta Judit terveit, mivel esett az eső. Így végül a Szent Márton-dómba, azaz a pozsonyi koronázási templomba ment. Itt tizenegy magyar uralkodót és nyolc magyar királynét koronáztak meg az évszázadok alatt. „Amikor beléptem egy oldalsó kis imakápolnába, nem volt bent senki, leültem, majd bejött két – vélhetően szlovák – apáca és ők is leültek imádkozni. Eszembe jutott, hogy az elmúlt sokszáz év alatt mennyi ember itt kereste Istent, és milyen jó, hogy együtt imádkozunk, így megélhető a szentek közössége, pedig talán nem is tudnánk egymáshoz közös nyelvet találni, Krisztusban mégis egyek vagyunk.”

Érdekes volt látnia a Dunacsúnnál lévő dunai csatornát is, ez az egyik olyan mesterséges létesítmény, amelyet végül az eredeti tervek szerint meg nem valósult bős–nagymarosi vízlépcső kialakításához építettek, akkor még Csehszlovákiában. Be lehet úgy sétálni, hogy a Duna három oldalról körülveszi az embert – meséli Judit. „Ott egy olyan extrém vízisportpálya üzemel, amilyet soha korábban nem láttam. Raftingosok, hullámlovasok gyakoroltak a Dunán, nagy élmény volt egy tőlem teljesen ismeretlen és idegen világot látni ilyen közelről” – mondja.

Elfér egyetlen hátizsákban
A beszélgetést igazán nem szeretném bulvárirányba terelni, de nem bírom ki, hogy ne kérdezzek néhány praktikus, hétköznapi dolgot, például hogy mennyi holmit visz magával az útra. „Van kosaram!”  – feleli. Abba teszi a hátizsákját, amibe tényleg csak a legszükségesebbek kerülnek: biciklisnadrág, pólók, egy esőkabát, egy kis polifoam matrac, a könyv, a napló, fogkefe, dezodor. Mennyi ételt visz? Semennyit – jön a válasz, hiszen útközben vásárol épp annyit, amennyit megeszik, naponta egyszer igyekszik meleg ételt is fogyasztani. Ami az alvást illeti, a már említett előre lefoglalt szállás kiválasztása fontos, precíz feladat, hiszen nem mindegy, hogy egy fárasztó nap végén át kell-e még például tekerni egy nagyvároson, vagy a település szélén, könnyen megtalálható helyen van a szoba. Ha lehet, egyházi szálláshelyeket is igénybe vesz, így egy éjszakát például a Tahi Református Üdülőben is eltöltött legutóbbi útja során.

Gumibelsőt, javítókészletet, olajat, csavarhúzót visz-e magával? – folytatom a praktikus kérdéseket. Gumibelsőt nem, mert a szerelője masszív gumit tett a kerékpárra. Az út előtt ugyanis nagyszervízen esett át a jármű. Két szimpla csavarkulcsot azért elvitt magával, de most nem volt szükség javításra. Pedig a terep elég változatos, kétszer földúton is kellett mennie. Nagyszentjános és Ács között a vasút és a kukoricatáblák között vitt a földút, kitáblázva, mint a nemzetközi EuroVelo útvonal része. Komárom előtt is volt egy hasonló szakasz, ami pedig egy erdőn át vezetett. „Sáros, kátyús, és fakitermelés miatt fűrészporos, faforgácsos volt az út. Pedig az erdő klassz volt, de az út nagyon rossz minőségű.” Damásdi Dénesné Judit hozzáteszi: nem félt az útja során, de itt azért megfordult a fejében, hogy ha bármi történne vele, ugyan kihez tudna fordulni segítségért.

Előjönnek dolgok
Azért hozzáteszi, a kerékpárral most nem volt gond, de minden úton akad valamilyen váratlan helyzet, amit kezelni kell. Ezúttal például otthon felejtette a mobiltelefonja töltőfejét, így első útja Mosonmagyaróváron a városnézés helyett egy műszaki boltba vezetett.

Damásdiné Judit tervezi, hogy folytatja a kerékpáros „belső utazásait”, de konkrét tervei még nincsenek. „Meglátom, mihez lesz erőm, hiszen ízületi problémákkal küszködök, így érthető, ha azt mondom, ez az egész nekem egy isteni ajándék, ajándék, hogy fizikailag tudok és merek menni egyedül.”

Végül azt kérdezem, ajánlaná-e másoknak, hogy egyedül induljanak hosszabb kerékpáros túrára? Határozott igennel felel, de hozzáteszi: „csak olyannak, aki egyébként jóban van önmagával, különben csak harag lesz belőle.” Mivel a bolti, éttermi, szállásadói beszélgetéseken túl egész nap egyedül van az ember, olyan dolgok is előjönnek, amivel kezdeni kell valamit, szembe kell velük nézni – mondja. Sokan épp ezért nem szeretnek csöndben lenni, egyedül lenni a hétköznapokban sem. „Így azt javaslom, csak akkor induljon el valaki egyedül, ha nem ijed meg ettől, és nyitott rá, hogy rendbe tegye a gondolatait egyedül és Istennel.”

Képek: Damásdi Dénesné