Először csak a másképpen zöld tájat vesszük észre, ahogy egyre közelebb enged magába, hegyei kinyílnak előttünk, befogadják idegenségünk, befogadjuk idegenségük. Újra itt – ahol még sohase jártunk. Ilyen ez: mindig más, és mindig ugyanolyan. 

A hosszú út, amíg odaérünk, megpróbál: felkészít arra, hogy mindvégig tévedtünk, sosem volt ez olyan jó, ahogyan mi az emlékezetünkben kiszíneztük, vagy ha mégis, hát azóta bizonyosan elromlott, vagy pusztán egyszeri élmény az egész – már öt éve mindig. Becsaptuk magunkat, feleslegesen hagytuk ott csodás és sűrű életünk, pedig mennyi élmény és mennyi munka lenne, mi meg egy ábrándot hajkurászva itt vagyunk ezeken a lehetetlenül rossz utakon, pedig akár maradhattunk is volna otthon, miért nem vagyunk képesek uralkodni magunkon, mindegy, végülis csak pár napot kell kibírni, jövőre majd nem leszünk ilyen felelőtlenek, mint idén, már zsinórban hatodik éve. 

Az érkezésig minden keménységünk összetörik. A tűlevelűek tompasága barátságosan öleli magához tekintetünket: le se bírjuk venni szemünk a fenyőfák kicsorbult éleiről. Valahogy magunkra ismerünk ellentmondásos puhaságukban, és még ezt sem értjük. 

Szeretett, régen érintett testek körvonalait bámuljuk az asztalunktól. A széles ablakok beengedik a tájat, ami körénk fonódik, átitat békéjével, és elhiteti velünk: valóban magunk mögött hagytuk azt, ahonnan elindultunk. Mindenki szebb, mint ahogyan emlékeztünk. Annyi ölelés és puszi, hogy számolni sem lehet. Valaki azt mondja, a tizenkettediket adta nekem a karantén óta. Megjegyzem egy életre. Elveszetten érkezem, de hamar megtalálnak. Tudnak rólam valamit, amit sosem mondtam még el. Csak tudják, érzik. A levegőben sűrű szeretet van. Mosolyognom kell, hogy megint érzem, hogy tényleg nem képzelődtem. Milyen ostobán amnéziás voltam…

Mindenki beszél, én pedig fáradt mosollyal hallgatok, gyönyörködöm a szemükben, néha hozzám érnek, és én ösztönösen kezük alá bújok, ahogyan a hűséges háziállatok gazdájuk tenyeréhez. Emlékeznek rám, felidéznek engem, felidézem őket, és örülünk. Most manifesztálódik az, amit online, 2D-ben csak sejtettünk. A találkozás: levetett leplek hevernek a földön. Ragyognak mezítelen arcaink. Filmkockák peregnek, és mindenhonnan halljuk a múlt és a jövő egymásba érő hangjait. Itt, ilyen magasan mégiscsak csend van.

Az alvás könnyebb, mint bárhol máshol: kibékíti testünk a nyikorgó ággyal, az idegen paplannal és párnával, hogy otthon vagyunk egy ismeretlen szobában. A reggeli kávé íze is jobb, mint ahol lakunk, egy olyan helyen, ami eszembe se jut végig. Sok hallgatás mögül figyelem, mikről beszéltek, és minden pillanatban egész lényemmel ott vagyok. 

Amiről beszélünk, túlnyúlik rajtunk, túl a szavak, nyelvek világán, a lefordíthatóságon: a közelséghez közelítünk, hogy hátha megértjük, amit csak érezni képes, aki igazán figyel. Hogy szövetségre lép velem, hogy szövetségre lépek Vele, hogy ezt az egészet mégsem értjük; hogy szabad és végtelen kapoccsal fűz magához; olyan, mint egy ölelés, amikor nem mondjuk ki, hogy már milyen régen nem találkoztunk, hogy mennyire hiányzott, milyen sokszor képzeltük el ezt az egyetlen, rövid pillanatot, és mennyire nem akarjuk, hogy valaha is véget érjen, hogy amíg nem láttuk egymást, azalatt is mennyit gondoltunk a másikra, hogyan reméltük, hogy még él, hogy még élünk, és valóra válhat ez a sokat jelentő érintés, ami annyira fontos, hogy szavakkal ki sem fejezhető – szóval valami ilyesmiről dadogunk napokon, reggeleken keresztül. Mármint a Szövetségről.

Azután másról is. Véget nem érő párbeszédre törekvés, hogy többet rólam, aztán mégis kevesebbet, hogy szólni és hallgatni is egyaránt merjek, hogy hangosak legyünk, aztán csendesek, hogy kimondjuk egymást, és kimondjanak a szavak is minket, aztán többet értsünk minden mozdulatból, a múlt töredezettségéből, amit puzzleként rakunk ki magunkban egymásról, szóval, hogy legyen értelme egymással szövetségre lépnünk, miközben ülünk egy templom enyhítő hűvösében lehunyt szemmel, figyelve arra, hogy egy dallam mögött ott van a több, mint elégséges hangja. 

Várni egy indulásra, és nem menni semerre; türelmesen hagyni, hogy szedjétek a meggyet; aztán csak távolról bámulni egy templom régi tornyát, és mégsem bánni semmit se. Tésztát enni reggel, délben, este, és öt lejért kávét is, ha valaki észreveszi elnehezülő szempilláink mögött a vágyat, s meginvitál egyre. Vizet tölteni, és inni, és nem szomjazni meg soha többet. Tág terekben elférni köztetek, hogy van hely, számomra is van hely a konferenciaszékek egyikén, kerülhet mikrofon a kezembe, és mondhatom, hogy igen, te vagy a következő szent. Írni egy füzetbe valami keveset. Énekelni hamisan, naivan, hogy hátha mégis tiszta és hibátlan, ahogy közétek simul hangom, testem, lelkem, hogy nekem is van helyem.

Pár napig kiszakadni egy hegy élével mindenből, ami addig volt, és ezután lesz. Lenni jelen egy röpke végtelenben. Hinni, hogy mindez felejthetetlen, hogy jövőre, induláskor mégse emlékezzem. A séták, a visszakanyarodások, a vihar, ami esni sem kezd, máris elvonul… mindenben magunkra ismerünk.

Véget ér, de nem ereszt, vagy én nem eresztem. Emlékeket szorítok egy fekete-fehér word dokumentumba. Ajánlólevélnek talán megteszi. Bár a betű, mint tudjuk… le sem írom inkább. Legyen helye annak, aki megelevenít valamit, ami mindig új, bár ugyanolyan, ami felrepít, majd visszaránt, ahogy az ölelések, ha történnek: szóval legyen hely annak, aki szívünkbe írta ezt az elmondhatatlan, de kétségkívül valós eseményeken alapuló, kibírhatatlanul jó történetet.