Mert a feltámadás ünnepén nincs cuki kisgyerek, kedves anyuka, pufók angyalok. Ami van: kivégzés, vér, szenvedés és halál. És ha ez nem lenne elég: ott van még a zavarba ejtő feltámadás. Milyen szóval lehetne ezt komfortosabbá finomítani?   

Szenvedéskultusz? Halálőrjöngés? Istenember? Örök élet? Barokk látomás? Vagy csak simán látomás? Akár honnan nézzük: egyik sincs olyan frappáns, alkalmatosabb, megfelelőbb, bájosan andalítóbb, mint az édeskésen cseppfolyós szeretet.

Hiszem a test feltámadását – mondjuk az Apostoli hitvallásban. Ami abszurdum. De maga a hit ‒ ugyanúgy, mint az élet ‒ abszurdum. Gigantikus szenvedély – mondja Kierkegaard. És ha ez nem lenne elég, még paradox is – teszi hozzá a dán filozófus. És miben hiszünk mi? Nyilván nem az abszurdumban, és főleg nem a paradoxonban, mert az nem logikus. Márpedig a logika az fontos. Persze, maga az élet és főleg az emberi érzések sem logikusak, de talán pont ezért ragaszkodunk annyira a rációhoz, mert mindig arra van a legnagyobb szükség, ami nincs.

Mert tulajdonképpen miben hiszünk mi? Abban, amit látunk. Láttunk az új vírussal fertőzött beteget? Nem. Akkor a járvány nem is létezik. Vagy, ha létezik, akkor nyilván valami rozzant sufniban állították elő valamilyen kétes államformában tengődő, ötödrangú, távoli országban. Egyértelmű. És logikus. Na, de a test feltámadása!

Nemrég újraolvastam Tolsztoj Feltámadás című regényét. Amikor először találkoztam ezzel a művel, a főhős lelki átalakulása ragadott meg elsősorban. Most, másodszorra azonban jobban lekötött a korabeli társadalomról adott leírás. Nyilván, mivel a főszereplő lelki tépelődései elevenen éltek bennem. A regény főhőse Dmitrij herceg egy bírósági tárgyaláson látja viszont ifjúkori szerelmét, akinek az élete azután esett darabokra, miután a herceg elcsábította és terhesen magára hagyta.  

Ma már nem divat műveket az életrajz felől értelmezni, de a Feltámadás című regény az író válságos időszakában keletkezett, amikor – hasonlóan a regény hőséhez – lemondott vagyonáról, hátat fordított a családjának, és vallásbölcseleti értekezést írt ‒ a Gyónást ‒, amelyben nagyon hasonlóan vall ifjúságának vétkeiről, fertelmességeiről valamint lelki útkereséséről, mint amilyeneket az említett regény főhőse is átélt. A mindig jól értesült irodalomtörténet szerint azonban ebben a regényben nem csak a szerző egyéni vívódásai jelennek meg, hanem a kor társadalmi folyamatainak egyenes következménye Dmitrij herceg lelki megújulása, azaz feltámadása. Ez logikusnak tűnik, persze, attól még nem feltétlenül igaz!

Krúdynak több mint száz évről korábban van egy Karácsony és egy Húsvéti elmélkedések című publicisztikája. A Karácsonyban a szeretetről, a családról és az ünnep hangulatáról ír. Ahogy azt mindannyian tennénk. A Húsvéti elmélkedésekben viszont végig arról beszél, hogy ünnep van, és az újságíróktól ünnepi szavakat várnak, és minden zsurnaliszta ott rostokol a papírja felett, hogy valamit le tudjon adni a szerkesztőjének. Mindezt három oldalon keresztül. Egy vakhangot sem szól a húsvétról, a feltámadásról. Pedig, ha valakiből könnyedén ömlenek a mondatok, az maga Krúdy Gyula.

Vannak-e tehát szavaink a feltámadásra? Úgy tűnik, nincsenek. Van-e élményünk ezzel az ünneppel kapcsolatban? Nyilván igen, csak azokat nem lehet elmesélni. Lehet-e beszélni a húsvét misztériumáról? Beszélni igen, de mondani is róla valamit már sokkal nehezebb.