Kriplik mennyországa

Micsoda az élet, hogy ennyi töredelem közepette is a felszínen marad?

Mi jöhet még? – kérdeztem magamtól, amikor a COVID–19 bevette a világot. A költői kérdés arra utal, hogy túl sok ez egyszerre. Félelmek, tilalmak, bizonytalanság, rémhírek, bezártság, szorongattatás. Ha az állatkerti vadakat átszállítják egyik parkból a másikba, az nyugatók hatása alatt vagy altatóval történik. A stressz mérséklése, a sérülések kiküszöbölése, a túlzott idegi megterhelés alól történő mentesítés. Ez lenne a cél. Átvészelni valahogy a bezártságot, a szabadság elvonását, a világ néhány száz négyzetméterre zsugorodását. Levezetni azt a meghökkentő felismerést, hogy ami eddig a képernyőn vagy a mozivásznon, katasztrófa, akció vagy thriller megnevezés alatt izgalomfokozó fogyasztói termék volt, ott most mi magunk vagyunk a statiszták.

Amint enyhült a nyomás, mi sem állítottuk hosszabban kényszerpályára magunkat. Be az autóba, és irány a megye egy közeli, majd egy távoli pontja. A Zemplénből egész a Bükkig repített minket a parittya, hogy a feszülést végre a lazulás váltsa fel. Az egyik jóakaróm, ismerve a természetem, a lelkemre kötötte: aztán pihenjen is, tiszteletes úr. Ezzel a szándékkal, egész pereputtyunkkal, néhány kihagyhatatlan olvasmánnyal indultunk el anyósomékhoz. A gyerekek a kétórás út során, mintha átérezték volna a helyzet majdnem hogy ünnepi mivoltát, megkíméltek bennünket a további idegi és halláskárosodástól. A délutáni megérkezés a betöltekezésről szólt. Anyósom, Ibolya beszédes asszony, az életének dolgait közlés formájában dolgozza fel. Stresszkezelés, mint amikor a fortyogó levesről leemeljük a tetőt. Szabad utat engedni valaminek, ami a jelenlegi helyén csak ballaszt. De kell egy fül, egy nyitott, átjárható, békebeli agyi folyosó, amin a cúg könnyedén felkapja a máshol már fáradásig ismételt tételeket.

Micsoda az élet, hogy ennyi töredelem közepette is a felszínen marad? Vannak sorskatalógusok, ahol felismerhető mintákat sző az alkotó az örökkévalóságnak, ez mégsem vigasz percemberlétünk áradásai közepette. A gátak teherbírásának megerősítésére vállaltam egy fuvart másnapra, hogy a régi szemüvegkeret – új lencse kombináció célhoz érjen. A tisztán látás oly ritka, de minden dimenzióban elkél. Így önként ajánlkoztam a küldetésre, hogy anyósom az eddig is pontos munkáját még pedánsabban és körültekintőbben végezhesse. Mennyire az, mi sem mutatja jobban, mint hogy a szemműtéte után, amikor teljes pihenést és ágynyugalmat írtak elő neki, miként használta a visszakapott képességét. A hályog által korlátozott szem mit sem tud közvetíteni a dolgok megbomló harmóniájáról. Mihelyst viszont a homály oszlani kezd, rögvest feltűnik a konyhaszekrény tetején kávésüvegekből kirakott díszítősor félszegsége. Orvosi ajánlás ide vagy oda, Ibolya néném hokedlire pattant, hogy úgy álljanak azok a csanakok, mint a katonák az ezredesi szemlén.

Új napra virradván tudatosult bennem a vállalásom, és elkezdtem készülődni az induláshoz. Reggeli vitaminok, bogyók, mert a kor és a kór csak visz előre boldogan, aztán magamra hagy a gödör szélén, a gravitáció úgyis elvégzi, ami még hiányzik. Aztán fürdőszoba, borotválkozás, fogmosás, mosdás. Nem vagyok kába lény reggelente, de most mintha félálomban történnének az események. Valami nincs rendjén. Az érzet az arcom egyik felében idegenül hat. Először nem is tudatosul bennem, hogy nem mozdul úgy, ahogy addig. Percekkel később küld konklúziót az agy a szem gyenge pupillamozgásáról és a száj elernyedt sarkáról. Próbálok megkapaszkodni valahogy a jelen peremén. A balszájszélen elmorzsoltam egy rövid imát: Uram, Te tudod. Pislognék a helyzeten, ha tudnék. A pihenés első napja rémálommá vált, mert mi jöhet még. A borotválkozás közben esetlenül próbálom a pengék útját segíteni, de hiába. A baj letelepedett, nem megy sehová, ő jól érzi magát.  

Nem gondolnám tovább a dolgokat, ha nem követtem volna végig jóapám kálváriáját. Épp hogy megszabadult a számtalan szatmári szórványtól és kezdte meg egy központi helyen a szolgálatát, amikor sztrókot kapott. Talán egy éve élvezte a nagyobb parókiát és szabadságot, amikor egy nap furcsa dolgokra lett figyelmes. Nem úgy engedelmeskedett a bal oldala, mint ahogy megszokta. Mennyi magaslatot hódított meg, mennyi mélységből emelkedett ki képességeit segítségül hívva! Amikor az ember benne van egy feladatban, minden idegszála, minden tagja, minden sejtje abba az irányba húz. Ebben az esetben erről nem álmodhatsz. Kikerül az akaratlagos irányításod alól a tested érintett területe. Ha zavart a gyermeked, a tanítványod, a jószágod engedetlensége, akkor ez még jobban fog. Akarsz, akarhatsz, de birodalmad azon vidékein senki sincs, aki meghallaná belső üvöltésed, nincs hírnök, aki elvihetné az üzeneted, néma, felperzselt vidék az. Amikor azt gondoltad, hogy a fájdalom a legnagyobb ellenséged, akkor még nem ismerted a tehetetlenséget.

Nem voltam tizenhárom évesen eléggé figyelmes, hogy azt az ominózus napot pontosan végigkövessen. Engem inkább az érdekelt, hogy Toti barátommal a suli után üthessük a labdát a lovagteremben. Megbeszéltük, hogy pingpong lesz délután, ehelyett a gyógyszertárba jártunk. Édesapám félóránként küldött el a patikába, hogy valami újabb megoldással próbálkozzon megbillent egészségét támogatva. Érezte, hogy valami nincs rendben, de nem tudta pontosan beazonosítani a bajt. Bal kezével igyekezett feldobni a pingponglabdát, próbára tette magát, hogy engedelmeskednek-e a tagjai. Fokozatosan veszítette el az ügyességét és az erejét, míg végül este a mentő beszállította a karcagi kórházba. Majd egy évbe telt, míg minden tekintetben újra visszatért a pályára. Ugyan nem kedvezett a gyógyulásnak az őt körülvevő komcsi- és csendőrtempó a településen, de az Úr helyreállította őt. Olyannyira, hogy néhány évre rá a münsteri fakultásra két szemeszternyi időre kiruccant, hogy a doktoriját csiszolgassa.

Ezekkel az előzményekkel sejteni véltem, mi vár rám. Úgy gondoltam, hogy óráról órára teljesedik ki a baj. A reggel csak a kezdet, minden tekintetben, a városok kapui, a házak ajtajai, a szemek ablakai, a kikiáltók ajkai ezután nyílnak szélesre és töltik be az űrt. Ott zakatolt a fejemben, hogy most mi lesz, az életünk miképp változik. Fölös teher leszek a fedélzeten egy akármit is hasító közlekedési eszközön, ahol már nem megkerülhetetlen, hanem kikerülendő státusz lebeg majd felettem. Finoman adagoltam a felismerésemet először anyósomnak, majd a feleségemnek, nem ijesztgetve a gyerekeket. Legalább az ő hétvégéjük ne legyen elrontva. Mivel nem odahaza tartózkodtunk, így a legközelebbi kórház Barcika volt. Bejutni még a betegség jól látható tüneteivel sem volt könnyű, pedig az „arcomra volt írva”.  Miért ide jöttünk, ha sztrókgyanús, ki állapította meg, és miért lábon érkeztem? Végül Béres doktornő alaposan kivizsgált, majd beutalt a sztrókambulanciára Miskolcra. A tüzetes, több mint félórás analízis után is inkább úgy látta jónak, ha egy CT-vizsgálattal bizonyosodunk meg az okokról.

Ha lehet ilyet mondani, jelen helyzetben örültünk annak, hogy továbbküldött. Miskolcon a megyei kórházat hét lakat alatt őrizik. Annyi beléptetés, lázmérés, nyilatkozat, szemrevételezés és keresztkérdés jött szembe, hogy felmerült bennem, bejutunk-e valaha. Végül a sztrókambulancia folyosóján várva biztató táblákra lettem figyelmes. Mi minden vész el, ha a jobb vagy bal agyfélteke érintett a katasztrófában. Például a beszédközpont a bal agyféltekében helyezkedik el, úgyhogy ha a test jobb oldalán jelentkezik a gyengeség, akkor számíthatunk rá, hogy a korábbi nagy dumás figura csak szép emlék marad. Megidézése szívsajdító videófelvételek összevágásával és playback stand up-ok beiktatásával lehetséges. Nem jutnak eszünkbe a megfelelő, odaillő szavak, nem ismerjük fel a korábban tökéletesen használt kifejezéseket. Ha valaki a szájából él, nehéz helyzetbe kerülhet. Aztán ott vannak az egyszerűbb és bonyolultabb mozdulatok. Integetni, felállni, önállóan mosdóba elmenni, vonatra, trolira felkapaszkodni. Sportot űzni, futni, összehangoltan mozogni, több elemből álló gyakorlatokat elvégezni bizony távolibb, mint amikor először beálltál a tornasorba. Magamban már temettem az egykori fényes asztalitenisz-győzelmeket. Nem volt elég egyszer megválni tőlük, amikor abbahagytam a rendszeres edzést és versenyzést, most talán újra búcsút kell vennünk egymástól, de már véglegesen.

Magyarországon az egészségügy megítélése nem túl rózsás és ezzel még finoman fogalmaztam. Aki találkozott a rendszerrel (vagy nem), fröcsögve szidja a várólistákért, az alulfizetett fehérköpenyesekért, a kivándorló és bevándorló orvosokért, a műszerek hiányáért, az elégtelen nővéri jelenlétért, az embertelen körülményekért, a gondoskodás elmulasztásáért. Bizonyára én voltam az, aki az egészségügy rendszerében eltöltött három hét alatt kifogtam az üdítő kivételeket. Empátiát, hozzáértést, precizitást, segítőkészséget, emberséget tapasztaltam. Ez nem szenzáció és nem trendi? Elhiszem. Váradi doktornő az osztályra két érkező beteget várt, amelyik közül az egyik már több végtagamputáción átesett. Közben telefonon diagnosztizált egy másik, korábban agyvérzésen átesett beteget, aki napközben többszöri zavart beszédet produkált. Emellett a vizsgáló valós terében – a korábbi félórás vizsgálaton túl – ő újabb sor keresztkérdéssel és teljes állapotfelméréssel fordult felém. Megható volt látni, hogy a doktornő túlterheltségét miként igyekezett az asszisztense kedvességgel oldani. Elintézte az azonnali CT-, fül-orr-gégészeti és vérképvizsgálatot. Fél órán belül teljes diagnózissal és káliumtablettával várt. Megnyugtatott, hogy rosszabb már nem lesz. A benne és körülötte lévő feszültséget egy percig sem éreztette velem vagy testálta rám. Elmondta, hogy a betegségem nem sztrók, hanem Bell-parézis, és hogy miként fog a kezelése történni.

Váratlan fordulat állt be a történetben, amikor a baj további súlyosbodását kizárták. A forgatókönyv csak a saját fejemben született meg. A dolgok kimenetele akár pozitív irányt is vehet. A szcenáriók között létezik olyan, amely rád nézve üdvös. Persze a diagnózis után még jött egy sor ingeráramkezelés, amikor is az eddigieknél mélyebb betekintést kaphattam az egészségügy rendszerébe. Mivel a szomszédos Göncön a járóbeteg-szakellátó bezárt, napi szinten Miskolcra kellett utaznom, hogy az előirányzott rehabilitációt elvégezhessék. A gyógytornász meg is fogalmazta, hogy ennyi áldozatot hozó beteggel még nem találkozott a praxisa során, pedig már 30 éve végzi a munkáját. Milyen különös a sors, hogy ugyanabban az épületben gyógyít ma, ahol anno iskolapadok voltak és a mesterségét tanulta. Érdekes tapasztalatként éltem meg, hogy két idegen, aki 20-30 percre rendszeresen össze van „zárva”, miként tudja eltölteni a kiszabott időt. A közösségi média használata során figyelmeztetik az embert arra, hogy mit oszt meg az ismerőseivel, viszont egy kezelés alatt ez még inkább releváns lehet. Bizalom nélkül nem létezik hatásos kezelés, a sorsod, a léthelyzeted a másik kezébe teszed, remélve, hogy enyhít a bajodon. Ez a másikra utaltság érzése, amikor a szorult helyzeted okán az életedbe in medias res belép valaki, és közben az idegenség feloldásán dolgozol. Bizony, ott súlyos mondatok hangoztak el a komolyság és a higgadtság megőrzése mellett. Az ideg ugrált a test különböző területein, mert az ingeráram kényszerítette, a beszélgetés pedig mindenféle ráhatás nélkül áradt, akár egy gyóntatószékben.

A kezelések egyszerre szóltak a test és a közérzet jólétéről. Milyen üdítő, hogy a holisztikus szemlélet nem csak az egészségügy peremterületein, a kétes hírnévvel rendelkező guruk módszertanában található meg. Amellett, hogy minden kezelés végén elhangzott az a liturgikus elem, hogy váljék egészségére, közben a lelkiállapotomról, a betegség viselésének a hogyanjáról is szó esett. Áldásnak tekintem, hogy ilyen elkötelezett emberek foglalkoznak a betegekkel, akik biztatják őket, szurkolnak nekik, és együtt örülnek az elért kisebb-nagyobb eredményeknek. A tüneteim felfedezésekor az a szó motoszkált a fejembe, hogy kripli. Ezzel kapcsolatban pedig egy moziélmény. A Forrest Gump című filmben szerepel Gary Sinise, sokak számára a New York-i helyszínelők vezetője. Itt egy katonát játszik, aki Vietnámban elveszíti a lábát. Forrestnek köszönheti az életét, aki az alakulatában szolgált. Dan hadnagy saját tragédiájáért az egykori beosztottját hibáztatja. Úgy fogalmaz, hogy Forrest ellopta a sorsát. Az ő végzete, ahogy a felmenőié is, az lett volna, hogy ott hal meg a harctéren. Így meg egy istenverte kripli lett. Dan hadnagy gyógyulása az önsorsrontástól a megbékélésig hosszú. A hit nem a misszionáriusok prédikációin keresztül érkezett el hozzá, akik azzal biztatták, hogy majd Jézussal együtt lép be a mennnyországba, hanem egy rákászhajó vitorlakosarában érlelődött ki különleges időjárási körülmények között.  A gyógyulása a történetben egészen addig fokozódott, hogy „lába nőtt”, és egy vietnámi lány lett a felesége.

„Sorsunk, rendeltetésünk van”, de mily szerencse, hogy ezt nem mi írjuk. Egészségem helyreállt, de mivel a baj oka felderíthetetlen, ezért bármikor visszatérhet. Így adok hálát a napokért, az életért, a homlokbarázdákért, a mimikáért, az izmok apró rezdüléséért, a nyelésért, a beszéd képességéért, tudva, mindez csak áttűnő fátyol egy másik valóság előtt. Időlegesen birtoklunk mindent, s ha helyreállíthatunk is dolgokat részlegesen vagy teljesen, az sem az örökkévalóságnak szól. Amikor ténylegesen átéled valaminek a hiányát, akkor tudsz majd lelked mélyéről imádkozni érte, és akkor fogadod majd őszintén és megbecsüléssel a jó egészség kívánalom formuláit. Nehéz az elengedés művészete, tanulnunk kell a próbák és a lélek útjain egyaránt: „…míg el nem érkeznek azok az évek, amelyekről azt mondod: nem szeretem őket! Míg el nem sötétedik a nap világa, meg a hold és a csillagok, és újra felhők nem érkeznek az eső után. Akkor reszketni fognak a ház őrzői, támolyognak az erős férfiak, megállnak az őrlő lányok, mert kevesen vannak, és elhomályosulnak az ablakon kinézők. Bezárulnak az utcára nyíló ajtók, elcsendesül a malom zúgása. Fölkelnek a madárszóra is, és elhalkul minden énekszó. Még egy kis emelkedőtől is félnek, és ijedeznek az úton. A mandulafa kivirágzik, a sáska nehezen vonszolja magát s mit sem ér a fűszer…” (Préd 12: 1-5)


A szerző református lelkész