Jacopo Ligozzi után: A halott Krisztus egy angyallal. XVII. század eleje, fa, olaj, 18,5×14 cm, Keresztény Múzeum, Esztergom, 56.764

Ligozzi követőjének e kicsiny fatáblán beszélnie kell Jézus kereszthalála utáni és diadalmas feltámadása előtti csendjéről, teljes személyiségének sabbatjáról, mélységéről és sötétségéről. A festő azt vitte ecsetjével a táblára, azt tárja elénk színeivel, formáival, ami a világon a legelrejtettebb: a halott Jézus kővel elzárt és lepecsételt sziklasírjának láthatatlan belsejét. Olyan vállalkozás ez, mintha a báb belső világát ábrázolnánk, mielőtt még pillangó lenne. Ugyan felhasíthatjuk a kicsi szarkofágot, de akkor nem a titkot látjuk meg, hanem az anyag egy pillanatnyi elrendeződését. Isten titkát nem lehet szikével felhasítani.

Mi zajlott le azon az éjszakán abban a síri sötétségben Jézus halott teste körül? Hogyan nyitotta fel szemét, hogyan vált elevenné, hogyan bontotta szét a körbeölelő leplet, s hogyan rendezte azokat úgy, ahogyan később megtalálták? Hogyan mozdult, állt föl, s hogyan gördült el a sírja bejáratát elzáró kőtömb? Végül hogyan lépett ki Krisztus abba a csudálatos hajnalba? Nem ránk tartozó mozdulatok, nem vizslató szemek elé való dokumentum. A feltámadás mozdulata szent zártságában dobogó igazság, ahogy a szívből sem lehet kimetszeni a megindulást, hogy kezünk ügyébe vegyük.

Mégis, mi az, ami bátorságot adott a festőnek a kibeszélhetetlenről szólnia? Valószínű Jézus jövendölése halott állapotáról: „Mert ahogyan Jónás három nap és három éjjel volt a hal gyomrában, úgy lesz az Emberfia is a föld belsejében három nap és három éjjel” (Mt 12, 39-40). Az egyetlen rés, amelyen keresztül bepillanthatunk Jézus sírjába, Jónás imája a mélységek mélyén:

„A hegyek alapjáig süllyedtem alá,
a föld zárjai örökre felettem.
Mindazáltal kiemelted éltemet
e múlásból, oh Uram, Istenem!” (Jónás 2, 7)

A halott Krisztus törékeny teste a hegyek mélységében, a föld gyomrában, sötét, durva sziklákkal körülvéve Jónás imájába burkolózik: „A hegyek alapjáig süllyedtem alá…” Minden emberi élet legkritikusabb pillanata ez: amikor a föld befogadja, s kirekeszti a menny. Az elvetett mag önátadása, hogy új zsenge fakadjon belőle. A de profundis előtörő imádságára azonban a legmagasabbról a legmélyebbre nyúl Isten, hogy mégis fölemelkedjen velünk együtt ebből a börtönből. „Mindazáltal kiemelted éltemet e múlásból, oh, Uram, Istenem!”

Nem kevesebb történik ezen a mélyponton, minthogy a Fiúisten elszenvedi az örök halált is még az ember előtt. Ha nem így történt volna – írja Nüsszai Gergely –, Isten épp a legkritikusabb ponton, a halálban hagyta volna cserben az embert, akinek a megváltás soha nem jöhetett volna el. Kálvin hasonlóan vélekedik: „Az nem lett volna semmi, ha Krisztus pusztán testi halállal halt volna meg. De szükséges volt az is, hogy az isteni bosszúállás szigorát megérezze, s ezzel úgy az ő haragjával szemben közbevesse magát (irae ipsius intercedet), igaz ítéletének eleget téve. Ezért szükséges volt, hogy a poklok csapataival s az örök halál iszonyatával is (aeternae mortis horrore), mint tömött seregekkel, megvívja a maga harcát” (Institutio 2, 16, 10). Az elhagyatottságnak ebben a mélységében véli felismerni Luther azt, hogy Isten miként kiált Istenhez, miként harcol Istennel, s miként hal meg Istenben. Krisztus tehát azzal, hogy a testi halálon túl megmártózik az örök, lelki halálban is, amelyet ember még el nem szenvedett, mintegy megelőzi szeretett teremtményét, hogy az ne zuhanhasson ilyen mélybe, a megsemmisülés kárhozatába. A megváltás kézfeltartásának mozdulata ez. Csak egyedül Ő képes arra, hogy a teljes megsemmisülésben életre támadjon és támasszon újra, s halálával legyőzze a halált. Erről a minden igeidőben és térben kiterjedt, világot megrendítő tettről, a Fiúisten örök halálba zuhanásáról a nap elsötétedése, a templom kárpitjának kettéhasadása, a föld morajló megindulása, a kősziklák megrepedése, és a síroknak megnyílása ad némi érzékelhető jelet a szemtanúk számára (Mt 27, 50-53).

Mit tehet azonban a festő? Hogyan ábrázolhatja a mélységes halál legyőzését? Szerény eszköze csupán a látható jel, amivel a Jónás jelét jelzi, amit megmutatni képtelenség. Mégis, azt úgy mutatja be Ligozzi tanítványa, hogy egy angyal érkezik lebegve Jézus halott teste fölé, mint isteni küldött és egyben elrendelés. Ragyogó alabástrom arcán nyíló bogár szemeit Krisztus felrepedt szemeire függeszti. Pánim el pánim, szemtől szembe, színről színre, szívből szívbe a legszentebb párbeszéd némajátéka alatt. A tekinteteknek ebben a félig zárt, félig nyitott, feszültséggel ívelt pályáján tisztázódik az, ami már eldöntött volt a világ teremtése előtt: az ember megváltatott és Isten fiává fogadtatott. Az áldozat megtörtént, a végtelen elment a végletekig, s most már a véges számára végérvényesen kinyitják kapuit az egek.

Krisztus mozdul, mintha királyként ülne fel a trónján, ahogy a sziklák boltívei csúsznak széjjel önkéntelenül felette. Miközben a föld egymásra csúszó lemezeinek morgásaiban megszületik az ég dicsőséges himnusza, az angyal két tenyerével a mennyei Jeruzsálem kapujának formáját mintázva, mutatja az utat a kijárat felé. Karmesterként vezényli az üdvtörténeti dráma utolsó taktusait, amire Krisztus, az egyetlen fényforrás, a világ világossága kilép a sírból, hogy az olajfáktól illatozó temetőkert horizontján felhasadjon a hajnal.

​Békési Sándor