Bevallom, Paul Davies Templeton-díjas Isten gondolatai című könyvében szembesültem először azzal a kérdéssel, mely így hangzik: „Lehetséges-e a Mindenség elmélete?” A kérdés nagyon teoretikus, és arra irányul, hogy létezhet-e egyetlen, mindent átfogó matematikai egyenlet, mely a maga teljességében kifejezheti a mindenség lényegét, hogy végre megértsük, hogy miért is létezünk, mi és az Univerzum. Igen, ez jutott eszembe akkor, amikor arra kerestem a választ, hogy melyik az a kifejezésegyenlet – akárcsak egy föltételezett matematikai törvénybe sűrített mindenségelmélet –, amely megragadja létünk lényegét. Természetesen senki ne gondoljon valamiféle természettudományos vagy mélylélektani kifejtésre – egyikre sem tartom magam alkalmasnak, és a célom sem ez –, csupán az foglalkoztat, hogy találhatunk-e olyan kifejezést, amely magában hordozza azt, ami egész életünket meghatározza.

Amikor ezen töprengünk, bizonyára sok elgondolás jut eszünkbe, sőt, még ellentétpárokat is fölhozunk, netán rangsorolunk, amelyek együttesen még jobban illusztrálják létünk egy-egy fontosabb összefüggését, mint például az élet–halál, egészség–betegség, gazdagság–szegénység, szeretet–gyűlölet stb., de ezek, bármennyire meghatározóak is, csupán életünk területét tartalmazzák. Kétségtelen, hogy fontos tényezők, ezek olykor nagyon is behatárolják vagy éppen kinyitják mozgásterünket, de külön-külön és együttesen sem adják össze azt a koncentrátumot, amelyből egész mozgásunkat, motivációinkat levezethetnénk. Márpedig kell tudnunk, mi az, amire föltétlenül oda kell figyelnünk, mi az, amivel – amennyiben képesek vagyunk uralni – kontrolálhatjuk magunkat, s amelyen keresztül eljuthatunk a megoldáshoz, vagy éppen a megoldás hiányának okához.

Amikor életünk meghatározó folyamatairól gondolkodtam, végül egy nagyon egyszerű, mondhatnám, hétköznapi kifejezés jött elém. A viszony. Talán sokan úgy gondolják, ez túl egyszerű. Igen, nagyon egyszerűen hangzik, de a kérdés az, hogy fölismerjük-e azt a mögöttes tartalmat, ami benne van, s ami egész életünket átszővi?

Amikor a viszonyról beszélek, akkor alapvetően három területre gondolok. Első: Istenhez való viszony. Második: önmagamhoz való viszony. Harmadik: a világhoz való viszony.

És most kezdjük, azaz folytassuk a végén! Nézzük meg, hogy mit tartalmaz a világhoz való viszony. Mindenekelőtt a teremtett világra kell gondolnunk, arra a megajándékozottságra, amely Istentől származik. A kérdés tehát nem alaptalan: vajon hogyan viszonyulok hozzá? És ebből máris levezethető a környezetünkhöz való viszony, a ma oly sokat emlegetett környezettudatosság, amely elsősorban Isten kijelentésén alapul: „Uralkodjatok!” (1Móz 1,28). Itt azonban fontos tudni, hogy a héber szövegben olvasható szó nem csupán valaminek a meghódítását és leuralását jelenti, de jelenti azt is, hogy felügyeletet gyakorolni, igazgatni, kormányozni. Figyelemre méltó, hogy Árus Lajos az Ószövetség héber–magyar szómagyarázatban az igazgassátok, kormányozzátok jelentést preferálja. Ez pedig arra figyelmeztet, hogy „Nem az az (ember) feladata, hogy kizsákmányolja, eltékozolja vagy kifossza (a világot) … hanem hogy gondot viseljen (róla), és az Isten és az ember szolgálatára használja fel” (Lásd: Magyarázatos Károli Biblia).

A következő, amit meg kell vizsgálni, hogy milyen a világhoz, a társadalomhoz a viszonyom. Egyáltalán mit gondolok az emberek alkotta közösségről, hogyan tekintek rá? Használni, netán kihasználni vagy szolgálni akarom? Úgy tekintek rá, mint szolgálati helyre, ahova Urunk küldött? Ez a viszony, viszonyulás határoz meg, és jelöli ki azt a kapcsolati hálózatot – legyen az aktív vagy passzív –, amelyben akár akaratlanul is pozícionálom magamat. Egy ellenséges környezetet látok, egy bűnös tömeget, amelyhez semmi közöm, és vallásos felsőbbrendűséggel tekintek rá? Problémáink, konfliktusaink éppen a helytelen viszonyulásunk terméke. Tudjuk-e függetleníteni magunkat úgy, ahogy Jézus elvárja tőlünk? „Mert ha azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi a jutalmatok? Nem ugyanezt teszik-e a vámszedők is? És ha csak testvéreiteket köszöntitek, mennyivel tesztek többet másoknál?” (Mt 5,46-47).

Azonban a világhoz való viszonyulásunk esetében meg kell vizsgálni, hogy milyen viszonyban vagyunk az ember által alkotott, létrehozott világgal. Jól használjuk? Félelemmel vagy nyitottsággal vagyunk telve? Tudjuk uralni, azaz felügyeletet gyakorolni, értelemmel kormányozni vagy hagyjuk, hogy ő uralkodjunk rajtunk? Nagy kérdések ezek. Hiszen látjuk, hogy a technikai fejlődés hova vezetett. Ha most nagyon le akarnám egyszerűsíteni, azt mondhatnám, hogy egyszerre áldás és átok. Közhely? Az. Ugyanakkor kétségtelen, hogy pozitív szerepe van az orvostudományban, így az élet meghosszabbításában; a közlekedésben, amely által kitágult a világ; az oktatásban – gondoljunk csak a Covid idejére –; az információ áramlásában, vagy éppen abban, hogy az interneten keresztül beléphetünk a világ bármely könyvtárába. Mindemellett láthatjuk azt a kitettséget, kóros függőséget is, amelyet ugyancsak az ember által teremtett világnak köszönhetünk, vagy éppen róhatunk föl. S hogy mi lesz a tudomány által létrehozott világ és a mi sorsunk, alapvetően az ezekhez való viszonyunktól függ. Hiszen egyaránt láthatunk jó és rossz példát.

És most essék szó arról, hogy életünkre nézve mennyire meghatározó az önmagunkhoz való viszony! Alapvető kérdés, hogy elfogadjuk-e adottságainkat, azaz tudomásul vesszük-e lehetőségeinket és korlátjainkat? Persze ehhez kellő önismeretre van szükség, ám az, hogy tisztában vagyok önmagammal, azaz akár fizikai vagy szellemi fölmérés alapján úgy látom magamat, ahogy látnom kell, önmagában nem elég. Ha elsősorban hiányosságaimra koncentrálok és háttérbe szorulnak azok a jellemzők, amelyek segíthetnék előrejutásomat, boldogulásomat, kiegyensúlyozottságomat, akkor megromlik a viszony önmagammal, elégedetlenné válok, és kóros elváltozás tünetei jelennek meg. Az is fontos, hogy önmagamhoz ne másokon keresztül viszonyuljak, vagyis ne másokhoz hasonlítsam, mérjem magam, és ne olyan elvárásokat fogalmazzak meg önmagammal szemben, amelyek a másikra nézve reálisak, de önmagamra nézve nem. Vagyis engedem-e önmagamat önmagamnak látni, egészen pontosan olyannak, amilyennek Isten teremtett, vagy egy olyan küldetést akarok betölteni, ami nem rám méretezett? Föl kell tenni a kérdést: helyesen viszonyulok-e önmagamhoz? Lássuk be, ez az alapja annak, hogy hogyan tudok kibontakozni önmagam, embertársaim és végül, de nem utolsó sorban Isten számára! Vagyis ez határozza meg a világhoz való viszonyomat is, egyrészt mert kölcsönhatásban vagyunk, másrészt, mert ez adja meg a belső békét, amelyet rá tudok vetíteni környezetemre, nem függve annak állapotától. Ez azt jelenti, hogy az önmagamhoz való viszony alapvetően határozza meg éntudatomat, mentális állapotomat. Gondoljunk csak bizonyos betegekre, testi fogyatékossággal élőkre, akik joggal, de legalábbis okkal lehetnének letargikusak, és mégsem szorulnak, vagy csak csekély mértékben kezelésre, sőt, ők azok, akik adottesetben másokat erősítenek. Miért? Mert önmagukhoz való viszonyulásban harmóniában vannak. Ez a harmónia azonban nem önmagától van, nem önmagát generálja, hanem következménye annak, ahogy az ember önmagához viszonyul.

Mindezek után megérkeztünk az Istennel való viszonyhoz. Lehet úgy is viszonyulni hozzá, hogy kizárom a világból és azon belül az énvilágból. Ez is egy viszonyulás. Ha azt mondom, hogy nem létezik, akkor számomra ez lesz a valóság, és ezzel a történet le van zárva. De azt is mondhatom, hogy van, miközben tőle függetlenül élek, saját döntéseimnek szerzek érvényt, mondván, Isten túl messze van, és nem törődik sem velem, sem a világgal, ahogy azt a görög filozófusok vallották. Sőt, nagyon komolyan hihetjük, hogy egy az Isten. Jól tesszük – mondja Jakab apostol, majd hozzáteszi: „Az ördögök is hiszik és rettegnek” (2,19b). Kérdés: Kit látunk Istenben, egy fenyegető Atyát, aki előbb-utóbb elítél bennünket? Vagy a szerető, gondoskodó, mindent megbocsátó Istent látjuk? Miként viszonyulunk hozzá? És mindez csupán hitoktatáson elsajátított ismeret vagy szószékről hirdetett tanítás, amelynek még nincs számomra igazán mondanivalója? Egyáltalán kicsoda számomra Isten? Jézus azt kérdezi tanítványaitól: „…ti kinek mondotok engem?” (Mt 16,15). A föltett kérdés lényege tehát az volt, hogy mit gondolnak róla, és hogy ezáltal valójában milyen módon viszonyulnak hozzá. Azt is mondhatjuk, hogy ez egy provokatív, de egyben motivációs kérdés volt. Arra a bensőséges viszonyra kérdez rá, amely nélkül nincs követés, sem eredményes küldetés, sem belső békesség. Tudom, hogy Isten kinek és minek teremtett és hogy mi a küldetésem? El tudom mondani, hogy gyermeke vagyok van üdvösséges örök életem? Nem csak örök életem, ahogy azt általában mondjuk, hiszen a kárhozat is örök – bár ezt egyes teológusok tagadják –, Jézus maga is el nem alvó tűzről beszél (Mk 9,44), hanem bűnbocsánatom, tehát üdvösségem van. Az Istenhez való ilyen viszonyulás mindent átír. Átírja az életről és a halálról szóló gondolatainkat, az estleges téves hangsúlyokat. Segíti az önmagunkhoz és a világhoz való ragaszkodásunkat, vagy azok elengedését. Fölszabadít, és Pállal együtt megvallhatjuk: tudok szűkölködni és bővölködni (Fil 4,12), és azt is tudhatjuk, sőt „…meg (lehetünk) győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket Isten szeretetétől, amely megjelent Krisztus Jézusban, a mi Urunkban” (Róm 8,38-39).

Igen, a mindenség elméletével kezdtem, és azzal folytattam, hogy jó lenne megtalálni, fölismerni és megragadni azt az egy szót, amelyben minden benne van, amelyből múltunk, jelenünk és jövőnk lekövethető, és amelyre éppen ezért fokozott figyelmet kell fordítani. Bár a tárgyalás során visszafelé haladtunk – világ, önmagam, Isten –, most visszaállítom az eredeti sorrendet: Isten, önmagam, világ. Ez a fontossági sorrend. Ezzel természetesen továbbra sem állítom, hogy a keresztyén ember számára nincsenek nehézségek, de amennyiben az Istenhez való viszonyulásom helyes, akkor az önmagamhoz és a világhoz való viszonyom is stabil alapokon nyugszik. Lehetnek, sőt lesznek is próbák, de fülemben, elmémben és lelkemben mindig ott cseng Jézus szava: „…bízzatok, én legyőztem a világot” (Jn 16,33b). És ez a győzelem nem despotikus uralkodást, ez az övéi számára üdvözítő felügyeletet, igazgatást, szeretetkormányzást és keresztyén katarzist jelent. Utunk egyengetését országa felé.

Nos, ez az én leegyszerűsített, mindennapi, de mégsem hétköznapi „mindenségelméletem”.