„Meglátják őt azok, akiknek még nem hirdették, és akik még nem hallották, azok megértik." Róm 15, 21



Riportalanyom határozott, puritán ember, a szó nemesebbik értelmében. Tekintete nyílt, barátságos. Hitem szerint, nemcsak barátság fűz hozzá, lelki értelemben „vérségi" kötelék is: mindketten testvérek vagyunk Krisztusban. Többszöri megkeresésem ellenére, csak a harmadik alkalommal tudta vállalni a beszélgetést. Nem neheztelek ezért, hisz az „aratnivaló sok, a munkás kevés". Inkább én szégyenkezem, mert azt a kevés időt, melyet a családjával tölthetne, elveszem tőle. Egy vasárnap késő délutáni órán találkozunk, abból az apropóból, hogy Szada református lelkészét, Sipos Bulcsu Kadosa nagytiszteletű urat, az Északpesti-Egyházmegye, esperesi székébe emelte. Sokan nem ismerik a személyét, munkálkodását, a világról alkotott véleményét hiteles forrásból. Ezért többféle kérdéssel faggatom, mert közelebb szeretném hozni olvasóimhoz az esperes urat, a hívőkhöz, és még nem hívőkhöz egyaránt. Köszöntésemre, barátságosan kezet ráz, bekísér dolgozószobájába. A helység hangulata egy századfordulós polgári otthont idéz, a maga meghitt békéjével. Mosolyogva hellyel kínál: leülünk.

Megtudtam, a lelkész úr gyerekkora igen kalandos volt. Baranyában szolgáló édesapja, Kisdobszán, illetve a települést körülvevő 12 falu szórványában prédikált. Édesanyja eközben a családnak szentelte életét. Ez nagy feladatnak bizonyult, hisz heten voltak testvérek. Külső szemmel furcsának és szokatlannak látszik a nagycsalád, de nagytiszteletű úr szavai a legnagyobb szeretetközösségről tanúskodnak. Gyermekként meghatározó élmény volt, édesapját szolgálat közben látnia.

Mi az a kép vagy hangulat, amire legszívesebben visszaemlékszik fiatalkorából?

- Ez is csak több évtized után kristályosodott ki bennem. Első szolgálati helyem Barcs volt, ahová frissen végzett teológusként kerültem. Barcs közel van gyermekkorom helyszínéhez Kisdobszához. Egy alkalommal abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy meghívtak Kisdobszára szolgálni. Ott végezhettem istentiszteletet, ahol láttam édesapámat szolgálni, ahogy palástban bevonul a templomba, felmegy a szószékre, majd amint távozik, nem találok más szót erre: kegyelem! Egy fantasztikus mennyei ajándék, ezzel az élménnyel együtt élni.

Mi indította arra, hogy a lelki gondozói élethivatást válassza?

- Mikor pályaválasztás elé kerültem, két vonulat vívódott bennem. Egyik a lelkészi küldetés, másik a műszaki foglalkozás. Sokat gondolkodtam rajta, de a végső választ a megtérésem adta, 16 évesen. Ekkor ráébredtem, hogy nincs fontosabb az életemben, mint az emberi lelkek Istenhez való menekítése. A műszaki érdeklődésem megmaradt, hobbi szinten. Hasznát is veszem a mindennapokban, mert ez a „gyakorlati teológia" része. Három évig vívódtam a két pálya között. Mikor a lélekmentés kárára döntöttem volna, belül egy hang azt kiabálta: „kerülőút"! Ez nem az, amit csinálnod kellene! Így növekedett fel bennem a lelki pálya, amit gyerekkoromtól hordoztam magamban.

Korábban Barcson szolgált, mielőtt Szadára került volna. Miért választotta éppen ezt a települést új szolgálati helyének?

- Én a debreceni teológián végeztem, majd az ország másik végébe kerültem, a Dunántúlra.

A szívem visszahúzott ide, gyermekkorom egykori helyszínére. Mai napig nagyon szeretem ezt az országrészt. Ez az emberi vonatkozása a döntésemnek. A másik, lelki indíttatás, sokkal komolyabb és mélyrehatóbb választásra késztetett. Látva egyházunk gyengeségeit és elesettségeit, belefáradtam a közösségek lelki ürességeibe. Kaptam egy áldott indíttatást, hogy Isten Igéjére és a Szentlélek erejére támaszkodjam csak és kizárólag. Ha ezt a kettőt bölcsen használja egy lelkész, nem kell más. Ott megtérések történnek. Szándékosan kértem magam olyan szolgálati helyre, ahol szinte a nullától kellett kezdenem a hivatásomat. Ahol nincs tradíció, hagyomány, biztos anyagi keret, csak az Ige és a Lélek. Szinte az utcáról kellett behozni az embereket a templomba. A munkálkodásom első négy éve ezzel telt el Barcson. Ez fantasztikus megtapasztalása volt, a ma is működő Szentlélek és a Szentírás erejének. Az utca emberéből kellett gyülekezetet építeni, mivel a városban nem volt meghatározó református réteg. Így mindenkihez szólnom kellett, és csodálatosan működött. Mai napig kedves élménye a hivatásomnak!

Szadára egy véletlen félreértés során kerültem. Nagyon sokan pályáztak a megüresedett szadai lelkészi állásra. Többen, mint amiről a testvéreknek tudomásuk van. Bevallom, nem szerettem volna Barcsról eljönni. Ugyan rendkívül nagy ellenállásba ütközött a szolgálatom emberileg nézve, de az Ige és a Lélek erejét kivételes volt megtapasztalnom. Egy névrokonságból származó félreértésből adódott, hogy a presbiterek hozzám is eljutottak, és felkerültem jelöltek listájára. Először visszautasítottam az ajánlatot, de kértem gondolkodási időt. Három hónapos huza-vona következett. Eközben eljöttünk feleségemmel, Katival inkognitóban Szadára. Beültünk a templomba, megnéztük a gyülekezetet. Később hivatalosan is eljöttünk, és meghallgattak bennünket. Ezt követte a bemutatkozó szolgálatom.

A döntés valahol a bajai híd környékén ért. Úgy éreztem Isten szegezi nekem a kérdést: „Ahol nem kellesz, ott maradni akarsz, ahova hívnak oda nem mész?" A döntés Istentől jött, és nem magamtól jutottam erre az elhatározásra.

Feltehetek egy bulváros kérdést? Sok lelkipásztor afféle papos méltósággal viseli a palástját, ön ettől eltérően megnyerő modorú, közvetlen jellem. Érte már ezzel kapcsolatban, szokatlan szituáció?

- Azt gondolom, mindennek megvan a helye és formája. A palástot csak méltósággal lehet viselni, mert nem emberi, hanem Isteni értékrendet képvisel. Nem mintha méltóvá lehetne válni erre a szolgálatra, de az Ige viszont tekintélyt parancsol. A hétköznapi életben emberek között forgolódom. Közvetlenségem nem mesterkélt, ez alapjában véve jellemző rám, nem kell magamra erőltetnem. Abban bízom, hogy nem megbotránkoztató. Minden lelkipásztor előtt jó példa, Jézus Krisztus természetes közvetlensége, ne adj Isten, humora és derűje. Nem tudok hinni az „uborkaarcú" keresztyénségben, akár papról vagy hívőről legyen szó. Bennem ez azt sejteti: az illető nem értette meg az Evangélium üzenetét, amely fölszabadít és derűssé tesz. Nem vagyok szigorúan „papos" mentalitású, tapasztalatom szerint megkönnyebbülnek az emberek, ha ilyen lelkésszel találkoznak. Azt érzik, ő is emberből van.

Hat csodaszép gyermeke van. Bemutatná őket?

- Igen, ez egy hosszú lista. Legidősebb gyermekem Hunor Zalán, aki végzős a gödöllői Református Líceumban. Most téblábol, hogy milyen élethívatást válasszon magának. Közel áll hozzá a katonai, illetve a jogászi pálya is. Buksija is van hozzá. Imádkozunk érte, hogy jó döntést hozzon. Őt követi Magyar Hont, szintén a Líceumban tanul. 14 éves. Szerelme a lovászat, íjászat. Néha rövidszáron kell tartani, mert felborítja a tanulás és a szabadidő kényes egyensúlyát. Nagyon pedáns és őszinte.

A két fiút, az egypetéjű ikerlányok követik: Hanga Réta és Hajnal Boróka. Ők öt perc különbséggel születtek. Szintén a Líceum tanulói. Két külön egyéniség. Nagyon szorgalmasak a házimunkában. Borit is a lovaglás érdekli. Néha be szoktam nézni a Líceumba, egyben van-e, állnak még a falak? Külön imádság az intézményért, ahova a négy gyerekem jár.

A következő fiam, Bács Kadosa. Itt helyben tanul, másodikos. Ő az a mackós kisfiú, aki szeret mozogni és enni is. Ha oda figyelünk rá, hibátlanul dolgozik, de az első adandó alkalommal, ha kikerül a látóterünkből, nem azt csinálja, amit kell. Igazi gyerek! A tanulmányokhoz, kicsit később fog felnőni.

Őt követi, Kata Boglárka, a család kis kedvence. 4 éves. Művészhajlama van: fest, rajzol. Fantasztikus üvegfesték-képeket készít, nem akarunk hinni a szemünknek.

Érdekessége a csapatnak, hogy mindannyian Debrecenben születtek, egy komoly hívő orvos keze alatt.

Hallom, gyönyörű magyar neveket adtak a gyermekeiknek, és az öné is igen szép hangzású. Elmondaná ehhez kapcsolódó gondolatait?

- A családunkban ez természetes, hisz ebben nőttünk bele. Apai nagyatyám, Dr. Sipos István teológiai tanár, lelkész, adott először a fiainak ilyen neveket. Édesapám a Sipos Koppány Kadosa nevet viseli. Ez a hagyomány, a 27 unokánál tovább él. Egyértelmű volt, hogy a dédunokák sem lóghatnak ki a sorból. A nagy Sipos családban ez, egyfajta kultúrmisszió. Nem eredménytelenül, hisz a környezetünk átveszi ezt a tradíciót. Mi szívünkben hordozzuk azt a mondatot: „nyelvében él a nemzet." Büszkék vagyunk rá, hogy a magyar föld fiai vagyunk, és ezt neveinkkel is kifejezhetjük.

Ön szerint egy megtért keresztyén léleknek, milyen kihívásokkal kell szembenéznie a következő években, ha a jelenlegi tendencia továbbfolytatódik?

- Elképesztőek a követelmények. Istent, Krisztust, kegyelmet ismerő emberekre, hallatlan felelősség hárul, a 21. században. Aki élő kapcsolatban van az Úrral, és ismeri, a Biblia értékrendjét az látja, hogy a világban tombol a gonoszság minden erejével. Aki ma megéli az Ige igazságait a mindennapokban, annak tudnia kell, hogy szembemegy a világgal. A fanatikus liberalizmusnak, amely söpör végig Európán, egyetlen egy dolog tud megálljt parancsolni. A még nyomokban megmaradt kelet-európai keresztyénség missziója, a Nyugat felé. A megoldás pedig a hiteles hívő élet megélése a mindennapokban. Más nem képes megállítani a liberális pusztítást!

Ezekre a kihívásokra egyházunknak, mint szervezetnek, hogyan kell felelnie? A közösségek szintjén mik lehetnek a kitörési pontok?

- Teljes stratégiaváltás szükséges! Gyakorlatilag az egyház nem végez missziót. Gyülekezeteinkben a hívek, nem végeznek hétköznapi evangelizációt, a hétköznapokban. Nem hangzanak el bizonyságtételek. Az elmúlt 50 év elfogadásra, passzivitásra nevelte az híveket. Ez a hozzáállás nem közvetíti a társadalom felé, hogy mi az üzenete Istennek a mai ember számára. Ma, hetente tömegek kárhoznak el amiatt, mert az egyház nem végez missziót! Engedni kellene a Lélek vezetésének, és minden erőnkkel az ébredést szolgálni. Nem várhatunk tovább közegyházi döntésekre, zsinati határozatokra. A gyülekezetek az ébredést munkáló közösségekké kell válniuk. Élő gyülekezetekből álló egyháztest, megváltoztatja, a fölötte lévő apparátust is. Most minden feltételünk adott, erre nézne nekem Isten személyes tapasztalatokat készített. Legfontosabb változás: a passzivitásból átlépni, az aktivitásba!

Mik lehetnek a konkrét válaszai egy lelkésznek, a közösségében ezekre a feladatokra?

- A gyülekezetet rá kell nevelni a szemléletváltásra. A Biblia arra tanít minket, hogy a megtért ember, szolgáló lélek. A vasárnapi igehallgatás alkalma, erőgyűjtés a következő hét szolgálataihoz. Amikor 8 évvel ezelőtt Szadára jöttem, és erről elkezdtem beszélni, azt hitték a hívek, hogy másik vallást hirdetek. Helyben a legfontosabb tennivaló, hogy az emberek Bibliát olvassanak, és tanulmányozzák az Igét. Ez az alap. „A hit hallásból van, a hallás Krisztus beszéde által." Az első az Ige. A második az engedelmesség és a szeretet. El kell hagynunk a szeretetlenség cselekedeteit. Az egymást szerető emberek közösségének van a legnagyobb megtartó ereje. Krisztus mondja: „Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást." Ott történnek megtérések, ahol elmondják egymásnak a közösségekben, az elolvasott és megértett Ige üzenetét. Nem szégyenkeznek emberek előtt megvallani hitüket, imádkozni egymásért. A stratégia 2000 éve le van írva a Bibliába. Most az kell, hogy elővegyük, elolvassuk, megértsük és engedelmeskedjünk neki. Nincs „spanyol viasz": Isten elkészített ajándékai mellé, oda kell tennünk az engedelmességünket.

Képes ma, a Református Egyház ezeket a feladatokat elvégezni, a felső vezetés és az egyházközösségek tekintetében?

- Emberileg nézve, ez az egyházvezetés és annak felépítése nem alkalmas az ébredést kimunkálni. Fantasztikus szakadék van a gyülekezetek és az apparátus között. A kérdés az, hogy a lelkészek meghalják-e az ébredésre felhívó szót, és a közösségek engedelmeskednek-e neki? Más útja nincsen. Fölülről tanvezérelve, nem történik változás. Ilyen soha nem volt, nem is lesz. Az Ige és a Szentlélek jelen van, ma is munkálkodik, melyet hittel el kell fogadnunk. Ez képes egyedül ébredést munkálni. Ebből lesznek megtérések, és élővé váló gyülekezetek. Azért vagyok, hogy erre egyre több lelkipásztor és presbitérium szemét felnyissam. Ha egyházunk nem fog misszionálni, nemzetünk nem marad meg.

Kálvin János munkáiban, az egyház és az állam szoros testvéri viszonyban állnak, de mindkettő függetlenül, működik. Vajon megoldás-e a mai erőltetett liberális irányzat, mely mindkettő erőszakos szétválasztására törekszik?

- Az állam akkor érzi megkerülhetetlennek az egyházat, ha a gyülekezetek élete meghatározza, a közgondolkodást. Ha a keresztyének engedetlenek Isten parancsai iránt, elveszítik a társadalmi súlyukat. Megszűnik egyfajta kényszer lenni az állam felé, hogy bennünket komolyan kell venniük. Az Isten iránti engedetlenségnek ez a következménye. Valójában, az egyház ledegradálja önmagát, egyesületi szintre. Akkor nyeri vissza a társadalmi súlyát egyházunk, ha Istennek engedelmeskedve, meghatározó szerepe van a közgondolkodásra, viselkedésre, kultúrára. Ha olyan értékeket tud belenevelni az emberek lelkébe, ami miatt megkerülhetetlen tényezővé válik. Jelenleg az állam, az egyház hivatalával tárgyal, ami mögött nincsen társadalmi súly. Ez csak hivatalok párbeszéde, semmi több. Meg is kerüli minden egyes döntésében, ott ahol csak tudja.

A liberális dogma érvényesül a politika kisajátításában is. Ön mit gondol, az egyháznak szükséges-e beleszólnia, az ország ügyeinek alakulásába? Ha igen, miért?

- Kötelessége, mert a világot teremtő Istennek, mi a hirdetői vagyunk. A Szentírás magában hordozza a különböző társadalmi együttélés szabályait, melyek a világ alkotása óta léteznek és fenn is maradnak a világ végéig. Ezek azok az értékek, amelyek az embert, emberré teszik. A bomlásának jeleit éljük meg napjainkban: nem szent az idősek élete, az anyai, apai lét. A magzatokat, csecsemőket, gyerekeket is veszély fenyegeti. Kötelessége az egyháznak, a társadalom közgondolkodását formálni. Azt gondolom, kevés már az üzengetés, nyilatkozatok tétele. Nekünk, az iskoláinkban, tevőlegesebben kell közvetítenünk a Biblia értékeit. Azért akadozik Magyarországon a „liberális dózer", mert a történelmi egyházak megvetették a lábukat, és nem adták fel a Szentírás értékrendjét. Nézzünk csak Nyugatra, ahol a szabadelvű eszme érvényesül mindenhol, még a keresztyén közösségek életében is.

Lehet-e egy lelkésznek, mint választópolgárnak magánvéleménye az ország helyzetéről, és azt kifejtheti-e szélesebb fórumokon?

- Csak abban az esetben, ha nem megy bele pártpolitizálásba. Ez ugyanis megosztja az embereket. A lelkipásztornak elsőrangúan az a feladata, hogy Krisztushoz gyűjtse a lelkeket. Ezért azt gondolom, a politizálás kötelező, a pártpolitizálás tilos! A lelkésznek is van választójoga, magánvéleménye, társadalomformáló szerepe. Tudom, sokak szemét csípi az a tény, hogy tömegekhez szólunk, a Biblia értékrendjét közvetítjük, és nem vagyunk hajlandóak kiszolgálni az aktuális korszellemet.

Mik azok a legfontosabb teendők, amelyeket Isten az ön vállára helyezett esperesként?

- A leglényegesebb, annak kimondása: eljött az ébredés ideje! Ezt a dolgot kell tudatosítanom a gyülekezetekben, presbitériumokban, lelkészekben. Már most fantasztikus erők törnek elő az ébredés ügye mellett. A közösségek rendkívül fogékonyak lettek a változás előmozdítására. Teljes állapotfelmérést szeretnék végezni, anyagiakban és lelkiekben. Egy pontos kimutatást, akarok letenni az asztalra, amelyhez későbbiekben tudom mérni az elkövetkezendő éveket. Lelkiekben és szolgálatokban erősítő tényezővé, akarok válni a lelkipásztorok számára. El kívánom érni az egyházmegyénél, hogy nagyobb anyagi forrás jusson a misszió ügyére, diakóniára, gyermekmunkára.

A második legfontosabb dolog, az egyházfegyelem megteremtése: a megye életében, a lelkipásztorok, presbitériumok és egyháztagok munkájában és életvitelében. Van egy elkanászodott hangulat, hogy az egyháztag bármit megtehet, bárhogyan élhet. Ennek véget akarok vetni, és a kirívó ügyeket egyháztagság megvonásával kívánom kezelni. Aki tudatosan rombolja közösségeinket, annak nincs helye Isten egyházában. A kulcsok hatalmával való élést, az egyházfegyelem felelősségét, az Evangélium hirdetését, Isten a mi kezünkbe adta. Ez felelősség, amivel élni fogok.

Bizony erre nagy szükség van! Köszönöm, hogy időt szakított erre a beszélgetésre. Isten áldja meg gazdagon munkálkodását!



Galambos Tibor

FÚSZ