A műhelymunka eredeti programjában a beérkezett kérdőívek feldolgozása szerepelt „Igehirdetésünk körképe" címen. Két okból is nyilvánvaló volt, hogy erről ilyen átfogó igénnyel nem lehet beszélni. Egyrészt, mert a beérkezett válaszok már mennyiségileg sem adtak reprezentatív mintát egyházunk egészéről, másrészt magából a kérdőív jellegéből is inkább az következett, hogy igehirdetési-készülési szokásokra kérdezett, és ez alkalmas lehet ugyan egyfajta körkép megrajzolására, de semmiképpen sem elegendő mélyebb tartalmi kérdések vizsgálatára. Ezért a felmérés inkább egy fontos kiindulópont volt, mintsem egy feldolgozandó anyag. A munkacsoportok számára ezért az első téma az igehirdetés személyi feltétele, az igehirdető identitása volt. Kinek tekintjük magunkat? Milyen bibliai, reformátori teológiai tradíciók határozzák meg igehirdetői szerepszemélyiségünket és benne azt a hallatlan terhet és felelősséget, hogy végső soron minden igehirdetés - emberileg szólva - egyetlen személyhez kapcsolódik. Világossá vált, hogy a bibliai példák már a reformátorok számára sem adtak egyértelmű analógiákat, és hogy a bibliai tisztségek és karizmák tekintetében azzal a hermeneutikai kérdéssel szembesültek, hogy melyek a korhoz kötött, ill. állandó jellegű szolgálatok az egyházban. A kálvini négyes tisztség felsorolásában (pásztorok, doktorok, presbiterek, diakónusok) a prédikátor külön nem is szerepel, noha tudjuk, hogy szorosabban inkább az elsőhöz kapcsolódik. 16. századi magyar eleink viszont előszeretettel nevezték magukat prédikátoroknak - nyilvánvaló megkülönböztetésül a középkori áldozópapságtól. A prófétai és papi tradícióból inkább az elsőre került tehát a hangsúly a reformátori hagyományban, természetesen annak tudatában, hogy az igehirdető nem egyenesági folytatója az ószövetségi prófétaságnak. Elhívásukban, sorsukban lehetnek hasonlóságok, az újszövetségi prófétaság azonban legalább két dologban különbözik is: a Krisztusról szóló bizonyságtétel (Jel 19,10) valójában a Benne beteljesedett prófétai igére mutat és így nem is egyszemélyi autoritással szólal meg, hanem a közösség (prófétalelkek) megítélése alá is esik (1Kor 14,29).

Papi tisztünkkel kapcsolatban azt a gyakori félreértést kell szem előtt tartanunk, hogy az egyetemes papság nem helyettesítője a pásztori és igehirdetői szolgálatnak, de feltétlenül figyelmeztetés arra, hogy az istentisztelet több, mint az igehirdetés. Az Isten-dicsőítés, mint a református liturgia legfontosabb része, azt a felismerést tette hangsúlyossá, hogy az istentisztelet teológiájával a továbbiakban foglalkozni kell.
A csoportmegbeszéléseken az a gondolat körvonalazódott, hogy a lelkipásztori szerepben, - így az igehirdetésben is, - a pásztori elemeknek kell előtérben állniuk. A prédikátor sajátos tisztségét és gyülekezeten belüli helyét döntően meghatározza az, hogy ő az Írás tanult és hiteles értelmezője is, „vezető funkciója" tehát abban kell, hogy megmutatkozzék, hogy „legelteti, táplálja" a nyájat. Az ordinációnak a tanulsággal történő összekötése tükröződik a lelkészi palást eredetében is. Nem liturgikus öltözék volt az eredetileg, hanem a „tudós és tiszteletes prédikátor" viselete. Az igényes, az eredeti nyelveket is tanulmányozni képes készülést ezért minden csoport rendkívül fontosnak tartotta és minden más szolgálat elébe állította. Az időhiány valós gond, de sohasem lehet hivatkozási alap. Emellett a pásztori lelkülettel kapcsolatban igen hangsúlyos vonásnak tűnt, hogy a lelkipásztor integráló személyiség legyen, aki a gyülekezetben folyó különféle szolgálatokat irányítani és teológiai értelemben felügyelni is tudja. Ehhez hiteles személyiségekre van szükség, akik a hirdetett elvek mögött életükkel állnak.

A kérdőív egyik része az igehirdetés alaki vonásaival foglalkozott, így a csoportbeszélgetés egyik témája is ez volt. Bár az esztétikai szempontok nem válhatnak egyeduralkodóvá, az a tanulság mégis levonható, hogy csak a fegyelmezett, világos magyar beszéd lehet méltó hordozója Isten Igéje mai hirdetésének. Az archaizálás, és a mindenáron való modernkedés között vezet a műfaji értelemben vett keskeny út. Ebben az értelemben biztató, hogy a kérdőívek jelentős részében megjelent az az igény, hogy az igehirdetésnek műalkotásnak is kell(ene) lennie. Gyakori konkrét hibákat is megneveztünk, amely részben összefügg köznyelvünk romlásával is, amely természetesen nem mentség a szószéki pongyolaságokra és magyartalanságokra. (Pl. a bürokratikus főnevesítő formulák elburjánzása - „megrendezésre kerül" megrendezik helyett, a -ban, -ben, -ba, -be ragok helytelen használata stb.) Minden csoport fontosnak tartotta, hogy a lelkészképzésben öt éven át nagyobb hangsúly essék a beszédtechnikai, másrészt a stiláris gyakorlatokra. Sajnos nem alakult ki korszerű retorika egyházunkban, ezért sokszor a barokkos beszédstílus és modorosság keveredik a modernkedéssel.
A körkép igazán bíztató vonását abban látom, hogy maga az igehirdetés és az istentisztelet vált középponti üggyé néhány ember számára és ebben a berekfürdői konferencia sem befejezés, sem kezdet nem volt. Inkább egy reményteljes folyamat része lehetett, amelyben legfontosabb közös dolgunkról, mindennapi szolgálatunkról esett szó. Ahol az igehirdetés válságának divatos emlegetése helyett újra rácsodálkoztunk a titokra: „tetszett az Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által tartsa meg a hívőket." (1Kor 1,21).