János evangélista elénk adja, ahogy Jézus tanítványaival elkölti a páskavacsorát, amelynek során átadja a bemártott falatot Júdásnak. Júdásba ezután belemegy a Sátán, majd az áruló kilép Jézus és a tanítványok közösségéből. János sokatmondóan jegyzi meg: 

„Már éjszaka volt."
Jn 13,30 

Ezen az éjszakán, a sötétség óráján, megrendül a világ, amint azt a tanítványok korábban ismerték. Mindent valami nyomasztó árnyék borít be. Jézus és választottai együtt költik el a páskavacsorát, amely minden zsidó családban – abban az évben is – hálával és örömmel teli bensőséges megemlékezés Isten szabadító tettéről, amely során Izraelt kihívta a rabszolgaságból, majd néppé formálta. Jézus és az ő családja –  tanítványai – ünnepi közössége azonban nem a felhőtlen emlékezés és a szabadulásért való hála ideje. A tanítványok számos zavar, bizonytalanság, értetlenség közepette élik meg a páskát. 

Először is, Jézus újraértelmezi a páska jelentését: „És vette a kenyeret, hálát adott, megtörte, és e szavakkal adta nekik: Ez az én testem, amely tiérettetek adatik: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre! Hasonlóképpen vette a poharat is, miután megvacsoráztak, és ezt mondta: E pohár az új szövetség az én vérem által, amely tiérettetek ontatik ki." (Lk 22,19-20)
A tanítványok ismét azzal szembesülnek, hogy Jézus, akit ők Izrael Messiásának, az utolsó idők felkent királyának vallanak, haláláról beszél. Az Egyiptomból való szabadulás ünnepe Isten nagy tetteit hirdeti, aki majd egy nap – és ők úgy vélik, ez a nap a küszöbön áll – a Messiás által teljes győzelmet és szabadulást hoz a népnek. Zavart keltő, hogy Jézus megint halálára utal, ami nem először alapjaiban rendíti meg azt, ahogy Isten munkáját a Messiás által a tanítványok elképzelik. 

Megrendül azonban közösségükbe, sőt, az önmagukba vetett hitük is. A vacsora egy pontján Jézus, lelkében maga is megrendülve, így szól: „Bizony, bizony, mondom nektek, közületek egy elárul engem." (Jn 13,21).
A tanítványok összezavarodnak, egymást kérdezgetik, vajon ki lesz az. Kis idő után pedig Jézus bejelenti a fogadkozó Péternek, hogy mire a kakas megszólal,  háromszor fogja megtagadni őt. (Jn 13,38) Mindezen nagy megrendülések között Jézus velük marad, és bátorítja, tanítja, a következő órák, napok rettentő terheinek elhordozására készíti őket. (Tanításait János evangélista könyvének 14-16 fejezeteiben foglalja össze.) Tudja, hogy nem kímélheti meg őket mindezektől, de mivel szereti az övéit, és mivel senkit sem veszíthet el közülük, imádkozik értük. Jézus, igaz főpapként, közbenjár a tanítványokért (Jn 17). 

Az evangéliumokból tudjuk, hogy Jézus rendszeresen imádkozik, és vannak rövidebb imádságai, amelyeket olvashatunk. Az ún. főpapi imádság azonban az egyetlen olyan hosszabb imádság, amely által betekintést nyerhetünk abba, ahogy Jézus az Atyával beszél. János evangélista ezt az utolsó vacsora kontextusába helyezi; Jézus imádságát elfogatása követi. A Fiú, miután elvégezte küldetését, amellyel megdicsőítette az Atyát (ebben mintegy elővételezve, hogy hamarosan leteszi életét), először azért könyörög, hogy most az Atya is dicsőítse meg őt. Ezután azonban rátér arra, amiért ez az imádság „főpapi ima" néven ismert: közbenjár a tanítványokért. Ő, aki kijelentette nekik az Atyát, aki megismertette őket az Atyával és az örök élettel, most – a sötétség óráján – az Atya kezébe helyezi őket: „Én őértük könyörgök (…) Szent Atyám, tartsd meg őket a te neved által, amelyet nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi!" (Jn 17,9;11) 

Mennyi törődés, gondoskodás van Jézusban az övéi iránt! Imádságában az Atya elé tárja, hogy mindeddig megtartotta, megőrizte őket, de most elmegy, és tudja, hogy a világ gyűlöletével fogják szembetalálni magukat. Nem lesz velük, hogy megőrizze őket. Nem azt kéri azonban, hogy az Atya vegye ki őket a világból, hanem azt, hogy őrizze meg őket a gonosztól, és szentelje meg (válassza el magáénak) őket  az igazsággal. Mindez pedig azért, hogy folytassák azt a küldetést, amely Jézusé is volt: „Ahogyan engem elküldtél a világba, én is elküldtem őket a világba…" (v. 18), hogy „felismerje a világ, hogy te küldtél el engem, és úgy szeretted őket, ahogyan engem szerettél." (v. 23) Itt azonban Jézus már nemcsak tizenegy tanítványáért jár közben, hanem mindannyiunkért, akik az első tanítványok nyomában Jézust követve újra és újra megrendülünk a világban, és akik mégis arra hívattunk el, hogy Jézus küldötteiként az evangélium képviselői legyünk a világban. 

Jézus közbenjár értünk, hogy mi is közbenjárjunk a világért. Felkenetésében részesített, így papi tisztébe is bevont bennünket, tanítványait, Isten szövetséges népét. Elhívásunk, küldetésünk papi aspektusa, hogy imádkozzunk a világért, képviseljük Isten előtt. Most, amikor világunk és életünk kívül-belül megrendült, amikor hívők és nem hívők ugyanabban a nyomorúságban vagyunk, a mi lehetőségünk a közbenjárás szolgálata. Az elmúlt hetekben gyakran gondolkozom egy furcsa kettőségen: békében, bőségben élhetem az életemet miközben a közelemben, tőlem mégis elválasztva, a kórházakban háborús helyzet dúl. Hogyan hidalhatom át a távolságot? Hogyan követhetem Jézust oda, ahol ő van? (Jn 12,26) Hiszen Jézus bizonyára ott jár a betegek, a haldoklók, az utolsót sóhajtók között, és ott van azok mellett, akik utolsó utáni erejükből is másokat szolgálnak. Mi van azokkal, akik teljesen egyedül vannak, amikor kilehelik a lelküket? Ki hallgatja meg azokat, akik gyógyításra adták életüket, de csak halált látnak? Ezekben a dilemmákban egy nap a vak Bartimeus meggyógyításának története került elém, amelyben a vak férfi minden csitítás és elhessegetés ellenére nem szűnik meg kiáltozni: „Dávid Fia, Jézus, könyörülj rajtam! (Mk 10,47) Mély bizonyosságom volt: amikor ezek az elköltözők, akár hívők, akár nem hívők, egy utolsó sóhajtásban Bartimeus imájával sóhajtanak, Jézus ott van mellettük. Amikor a gyógyítók összeroskadva talán szándékuk ellenére is felfohászkodnak, ott van Jézus velük. 

Mi hát az én dolgom ezen a nagyhéten? Mi Jézus tanítványai dolga, akikért Jézus közbenjárt? Az, hogy ott legyünk, ahol a mi Urunk van. Hogy Isten népe ne legyen néma, hanem folyamatosan kiáltson, közbenjárjon: Dávid Fia, könyörülj rajtunk!

Lovas András lelkipásztor