Látszólag minden rendben van. Egyházunk mint szervezet jól működik. Templomaink állnak, sőt újakat is építünk. Istentiszteleteinket megtartjuk, a lelkészképzés biztosított, iskolarendszerünket és szociális hálózatunkat megbecsülik, az állam értékel bennünket és jelentősen támogat minden tekintetben. Nincsenek kirívó erkölcsi botrányok köreinkben: valójában nem vagyunk rosszabbak, mint világi környezetünk, ezért általában békén hagynak bennünket. Mi sem háborgatunk senkit. – Igaz, vannak kihaló gyülekezeteink is, de ez szerintünk demográfiai és az elvándorlással kapcsolatos kérdés. Sajnos, viszonylag ritkán olvasunk megtéréstörténeteket a református médiában, de ez sokak számára érthető: mi reformátusok kicsit szégyenlősek vagyunk a szív titkainak elmondásában. Szomorú, hogy az ébredés szó tartalmát a felnövekvő generáció sajnos nem ismeri, azonban védelmünkben felhozható: kicsi hazánkban szinte mindenhol szélcsendes időszak van.

Ha ma látogatna el hozzánk Luther, Kálvin és Károli Gáspár, mit is mondanának nekünk? Talán kiosztanák elismerő kitüntetéseiket és mosolyogva visszavonulnának? Végül is a reformáció 500 év elmúltával elérte céljait: mindenkinek van Bibliája, és gyermekeinket már óvodás kortól tanítják a jóra, sőt a nagy egyházak is végre kezdik megtanulni, hogyan öleljék át egymást. Egy dologban talán még külön dicséretet is kapnánk: hihetetlenül jók lettünk az ünnepségek szervezésében és a felavatásokban. Megszólalásaink csiszoltak, mindenben visszafogottak, másfelől az elvárások szerint gyakran diplomatikusan üresek is.

Mindezeken túl nem hagy nyugton Jézus Szárdisznak mondott intése: „Az a neved, hogy élsz, de halott vagy” (Jel 3,1). Az egykori ázsiai gyülekezetet természetes fizikai védettsége, anyagi biztonsága és lelki-szellemi igénytelensége teljesen elaltatta. Az Úr felébredést, emlékezést és aktív megtérést kér a közösségtől. Ha az őrállók nem ébrednek fel, akkor a halófélben lévők is elpusztulnak és minden elveszik. – Szabó Imre lelkipásztor Sírjanak a papok című könyve ma is megfontolandó. A lelkészek lelke fájdalmas állapotban van, már sírni sem tudunk elesettségünk és a pusztuló nyáj miatt. Környezetünkben szembeötlő a lelki betegek növekvő száma, az idegen hitek erősödése és a szeretet meghidegülése. Igehirdetéseink általában rövidségük ellenére is tartalmatlanok és ridegek. Ki gyógyítja meg a lelki sérülteket, ki űzi el korunk démonait, ki mond élő igét, és ki akar példa lenni arcnélküli világunkban? Hová lett a mentő szeretet lelkülete és a Szentlélek lobogó tüze?

Egy ismert német teológus felvetette az „impotens teológia” problémáját: már nem vagyunk képesek életet adni világunknak. Az életre hívó hang helyett csupán világunk visszhangja lett létünk. Igazából gyakran csak a túlélésre játszunk, de ezt végtelen eleganciával tesszük. Alapproblémánk tehát ez: a halálban vagyunk, és ez nem fáj.

Ismerjük fel újra küldetésünk lényegét! Az Egyháznak két fontos feladata van világunkban: Isten magasztalása (Ef 1,12) és Jézus Krisztus evangéliumának hirdetése (ApCsel 1,8). A magasztalás azt jelenti, hogy az Egyház nem önmagáért él, hanem mindig hálás szívvel megfeszített és feltámadott Urára mutat. Az evangéliumhirdetés pedig a bátor tanúskodást (marthyria) jelenti. Tanúskodni azonban csak az tud, aki valóban látott és hallott valamit. Ezt a munkát az Egyház csak a Szentlélek segítségével tudja elvégezni (ApCsel 2). A hangsúlyt napjainkban ismét Isten szenvedélyes keresésére kell helyeznünk. Így kezdődött a reformáció is: Luther toronyélménye (Turmerlebnis) egy mély igei érintés és személyes találkozás volt Istennel.

Kosztolányi Boldog, szomorú dalát kellene bűnbánattal elsírnunk Isten előtt: hiszen mindenünk megvan, csak istenkapcsolatunk tűnt el. Nagyon megérkeztünk, itthon vagyunk ebben a világban, de már nem vagyunk otthon az égben. Lelki szüleimtől Sárbogárdon azt tanultam, hogy a legnagyobb nyomorúság az, ha már nem szólal meg Isten életünkben, s ezért kihal az öröm és az embermentő szeretet a szívünkből.

Jóel próféta egykor személyes és közösségi megtérésre hívta fel kortársait. Mikor tartunk bűnbánati konferenciát, amelyen publikusan Isten elé térdelnénk, együtt  könyörögnénk Egyházunk jövőjéért és az Úr jelenlétéért a II. Helvét Hitvallás  XXIV/6. bekezdésének szellemében? Jóel a Szentlélek esőjét ígérte Isten népének. Valójában egy református Pünkösdre van szükségünk, amelyben kiárad Isten Lelke lelkészeinkre és gyülekezeteinkre.

Élő egyházközségekért kell imádkoznunk! Hiszek a megújuló helyi gyülekezetek csodájában, amelyben otthonra találnak a lelkileg éhes és szomjas emberek. A közösség vonzereje csak a köztünk lakó megfeszített és feltámadott Jézus lehet, aki mágnesként vonzza az embereket először önmagához, majd a küldetésre is. A református gyülekezet ismét lehet szép és egészséges, még ha helyenként kicsi marad is. Ha ez megtörténik, akkor társadalmunk majd jobban igényli imádságainkat, mint nyilatkozatainkat, mert minden közénk betérő és megtérő személy érzékelni fogja: itt van Isten köztünk!

Missziós bátorság a Lélek erejében! Ha mindez elkezdődik, akkor abbahagyhatjuk pótcselekvéseinket és a pörgős látszat-elfoglaltságainkat. Az érdeklődők örömmel térnek meg, a missziós bátorság pedig oly mértékben fog megnövekedni szívünkben, hogy a külmissziós mezőkön akár életünket is készek leszünk letenni Isten előtt. A keresztség ismét visszanyeri Jézus halálához és feltámadásához kapcsoló személyes értelmet és elkötelező súlyát, az úrvacsorai közösség pedig a nagy megbékélések és felszabadító Jézus-találkozások ünnepe lesz. Akkor majd Pünkösdkor nemcsak énekeljük, hogy „jövel, Szentlélek Úr Isten”, hanem gyülekezeteink valóban betelnek a Lélek erejével és mindenki számára érthetően fogják hirdetni – még az utcákon is – Isten nagyságos dolgait.

Új kapcsolat a választott néppel. A reformáció, főleg a lutheri reformáció, kegyetlenül szólt a zsidóságról. Az Egyház fedezze fel az Izraelhez kapcsolódó gyökereit és vállalja fel szeretetteljes felelősségét Izraelért és az arab nemzetekért is (Ézs 19,16-25). Az Egyház újra legyen készséges szent lelkesedéssel pénzt és imádságot áldozni azért, hogy kevesebben menjenek a pokol felé, és minél többen térdeljenek le a kereszt előtt, elfogadva a bűnbocsánat és az örök élet életet átformáló ajándékát. Igen, a lelkesedés és a Lélek együtt is fontos. Spurgeon körülbelül így fogalmazott erről: Az evangélium olyan étel, amit csak forrón lehet tálalni.

A megújuló Egyház szenvedélyesen várja vissza Urát, aki mindent helyreállít. Ez a reménység majd nagy bátorításként ragyog fel egy olyan világban, amely erősödő reklámfényei ellenére is, egyre inkább csak az alkonyat szomorú sötétedésében él. Az Úr egykor visszatér! Mikor mondtad ki utoljára epekedő várakozással: Jövel, Urunk, Jézus?

Tatai István
református lelkipásztor

forrás: Confessio

http://www.reformacio.ma/v/944/